Út az önazonosság felé

Gyerekkorától kezdve az az álma, hogy a színpadon álljon, és ott is áll, immár több mint két évtizede. Majoros Péterrel, azaz Majkával az ózdi focizásról, az érzelmi döntések fontosságáról, a boldogság  mibenlétéről és a napszemüvegek szeretetéről beszélgettünk. 

Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

Sok minden megfordult a fejemben, de végeredményben már akkor is az akartam lenni, aki most vagyok. Először focista akartam lenni, de viszonylag hamar éreztem, hogy nem vagyok benne annyira tehetséges, ami egy komolyabb karrierhez kéne. Ha Budapestre születek, akkor lehet, hogy ez nem így alakul, Ózdon azonban mások voltak a viszonyok, mások a lehetőségek. Egy biztos: világéletemben olyan ember akartam lenni, aki a színpadon áll – hogy ott pontosan mit is csinál, azt viszont sokáig nem tudtam megmondani.

Visszanézve az eddigi karriered, mindig olyan dologba kezdtél, ami aztán nagyon gyorsan felfutott, és amit szerettek az emberek. Ezt tudatosan csináltad, vagy érzéked van ehhez?

Ha az embernek van egy egészséges önkritikája, van rálátása saját magára, akkor érzi, mi az ő útja és mi nem. Fontos, hogy ismerje a határait és tudja azt, mi fog neki menni és mi nem. Nekem is voltak olyan próbálkozásaim, amik nem úgy sültek el, ahogy terveztem. Fontos még az ízlés is, amiből, azt gondolom, nekem szerencsére jutott egy nagyobb adaggal.

Kritikus vagy magaddal szemben?

Abszolút! Ami nem működik, azt nem erőltetem.

Mi volt az, amibe belekezdtél, nem tetszett és ott is hagytad?

Gyerekként kipróbáltam a vívást, amihezaz edző szerint rendkívüli tehetségem volt, de valamiért abbahagytam. A szinkronszínészet is ilyen volt, de például a fotózásokat sem szeretem.

Vannak olyan emberek a környezetedben, akiknek nagyon adsz a véleményére?

Sokan elmondják nekem a jó és rossz véleményüket egyaránt. Én ezeket mindig meghallgatom és elgondolkodom rajtuk, de nem biztos, hogy ezek hatására bármit is változtatok magamon. Az élet már eddig is számtalanszor bebizonyította azt, hogy én jól gondolom azt, amit gondolok, ráadásul mindig érzelmi alapokon hozom meg a döntéseimet. Még ha így út közben sokszor meg is üti a bokáját az ember, azt gondolom, hosszú távon mégis ez a kifizetődő. Mindent így csinálok: ha valami tetszik, százszázalékosan csinálom, ha nem tetszik, soha az életben nem fogom csinálni, mindegy, miről van szó.

Neked láthatóan nem okoz gondot önazonosnak lenned, ám sokaknál nem ezt tapasztaljuk. Szerinted mi lehet ennek az oka?

Nincsenek jóban saját magukkal. Sokan nem azt az életet élik a munkájukban, amit a magánéletükben, vagy azt gondolják, hogy ezt vagy azt a szerepet kívánja meg a pozíciójuk, a karakterük. Én húsz éve arra törekszem, hogy olyan legyek, amilyen lenni akarok. Mást játszani, mint amilyenek valójában vagyunk, rendkívül fárasztó, és hozzáteszem, teljességgel felesleges. Gondoljunk csak bele: a nem kedves embert is elfogadjuk, ha tudjuk, hogy ő valóban ilyen.

A napszemüveg segít kicsit elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Neked mennyi napszemüveged van?

A napszemüveg egy fontos kiegészítő az ismertebb emberek életében. Egy kicsit tényleg segít elbújni az emberek elől, ráadásul ápol és eltakar, hiszen senki sem tud mindig olyan jól kinézni, ahogy szeretne, illetve ahogy szívesen viszontlátná magát a paparazzifotókon. Én ettől függetlenül is imádom a napszemüvegeket, van is belőlük legalább 80-90 darabom. Akkor szerettem meg igazán a napszemüvegeket, amikor már megengedhettem magamnak azt, hogy minőségi darabokat válasszak belőlük. Az idei nyárra például a Carrera szemüvegeit választottam, akiknek pont hasonló a felfogásuk, mint nekem – lépj túl a társadalom korlátain, valósítsd meg önmagad, #driveyourstory. Aki ismer engem, az tudja, hogy a saját szabályaim szerint élek, ami a szívemen, az a számon, és nem követek senkit se zenében, se ízlés terén.

Milyen a viszonyod Olaszországgal, a napszemüvegek fellegvárával?

Imádom Olaszországot, és az egész családunk imádja. Ott láttam meg gyerekként először a tengert, Szicília pedig nagy kedvencem, még videóklipet is forgattam ott. Sajnos az olasz ételeket is imádom: amikor Hajnival egyszer kettesben elmentünk, a harmadik napra már öt kilóval nehezebb voltam. És két hétre mentünk!

Az idei nyárra is hasonló terveid vannak?

Nem, szerencsére: ősszel lesz egy nagykoncertünk a Budapest Parkban, előtte pedig az egész nyarat végigturnézzuk a fesztiválokon. Cégre vége a covidos lezárásoknak, ami nagyban megkeresítette a mi életünket is. Arra viszont jó volt, hogy otthon rájöttünk Hajnival, még mindig nem utáljuk egymást. Ő tartja rendben otthon a dolgokat és tolerálja, hogy én nem az a nyolctól ötig az irodában ülő csávó vagyok. Májusban pedig elmegyünk a családdal előbb Vancouverbe, majd Las Vegasba, hogy tudjunk kicsit valóban együtt lenni, távol a hátköznapok zajától. Ilyenkor mindig rájövök arra is, hogy nem vagyok én olyan fontos ember, hiszen a dolgok nélkülem is elég jól működnek.

Mi az, ami téged igazán boldoggá tesz?

Ezt még mindig nem tudom megmondani. De nagyon jó lenne tudni. Annyi biztos, hogy sok fontos dolog van az életemben, amikről nem mondok le. Szerintem az a legfontosabb az életben, hogy mindenekelőtt saját magunkat tegyük boldoggá, hiszen így tudjuk a magunk környezetét is azzá tenni. És meg kell tanulnom kicsit élvezni azt, amit éppen elértem – például nyertem egy díjat, vagy volt egy minden korábbinál sikeresebb koncertem.

Egy jól sikerült koncert azért még mindig sokat tud adni, nem?

Abszolút! Ugyanakkor azt is mondom, hogy akik régóta űznek egyfajta munkát, azoknak az elkerülhetetlenül monotonná, unalmassá válik. A koncertek nagyon jók, de az azokkal járó utazásokat és azt, hogy emiatt húsz éve gyakorlatilag nincs nyaram, már kevésbé élvezem. Ugyanakkor meg mi mást is tudnék csinálni? Ez az én utam. És ez egy nagyon jó út! Szeretem, hogy a saját utamat járhatom, a saját sztorim írhatom. Szóval #driveyourstory – ez a mottóm az idei nyárra is.