Az általános gyerekfelügyeleti megállapodások szexizmusa

Hogyan tekinthetjük győzelemnek, ha a bíróság a gyermeknevelés minden felelősségét formálisan is a nőkre terheli?

Amikor a házasságom több mint tíz évvel ezelőtt véget ért, mindenki azt gondolta, az exemmel az általános válási procedúrát követjük majd: a gyerekek velem maradnak, hogy legyen egy elsődleges otthonuk, míg neki hétvégi látogatások járnak, és gyerektartást kell fizetnie. Az ügyvédek szerint ez volt a bontás alapértelmezett receptje, a barátok és családtagok is ezt sürgették, és én is ezt láttam a szüleim válásánál, valamint a TV-ben és a filmekben. Az általános vélekedés szerint az anyák ezzel „megnyerik” a bontópert, és a környezetemben is mindenki úgy gondolta, jó üzletet csináltam.

Néhány hónap elteltével azonban egyértelművé vált, hogy kizárólagos szülői felügyeleti joggal rendelkező anyukának lenni nem jó üzlet. Az anyákat a családjogi bíróság és a társadalom elsősorban a gyerekek ellátásában képzeli el, míg az apáktól főleg a kenyérkereső szerepének betöltését várják. A kizárólagos felügyeleti joggal rendelkező szülők több mint háromnegyede nő, akik – hozzám hasonlóan – ezt győzelemként élik meg.

A tizenhatmillió egyedülálló anyuka többségéhez hasonlóan én is a háztartásom egyetlen ellátójává váltam, aki egyedül viseli a gyermeknevelés logisztikai, érzelmi és időbeli terhét. Sokkal nehezebb karriert építeni, időt találni a testmozgásra, lazítani, barátokkal találkozni és randizni, ha a gyereknevelés súlya aránytalanul jobban nyomja az egyik szülő vállát. A helyzet pedig a pandémia alatt még elkeserítőbbé vált, hiszen az egyedülálló anyukákat más csoportoknál is jobban érintette.

Amikor először realizáltam, hogy az én gyerekeim is a nemi sztereotípiák légkörében nőnek fel, a hideg futkosott a hátamon, és dühös is lettem, amiért mindent nekem kell csinálnom. Hogy tekinthetünk győzelemként arra, ha a bíróság a gyereknevelés minden felelősségét formálisan is a nőkre terheli? És bár ezekben a megállapodásokban a gyerektartás hivatott kiegyensúlyozni az erőviszonyokat, nincs az a pénzösszeg, ami igazságossá tenné ezt a képletet. Ehelyett rájöttem, hogy az egyetlen igazán egyenlő megoldás, ami hozzájárulhatna a különélő és elvált családokban jelenlévő nemi egyenlőtlenségek eltörléséhez, és örökre megváltoztathatná a szülőség kultúráját, a közös felügyelet, amikor a szülők az időt és a felelősséget is 50-50 százalékban osztják meg.

Egyedülálló anyaként, bloggerként, podcast-házigazdaként és szerzőként végzett munkámnak köszönhetően az elmúlt kilenc évben több százezer szingli anya életébe nyertem bepillantást, és ezalatt arra jutottam, hogy akik 50-50 százalékban osztják meg a gyereknevelés terheit a gyerekeik apjával, sokkal jobban állnak anyagilag, normálisabbak a személyi körülményeik, és egészségesebb kapcsolatot ápolnak a másik szülővel, mint azok, akik nem egyenlően osztották meg a feladatokat. Ha belegondolunk, ennek van értelme: minél egyenlőbb a munkamegosztás, az anyának annál több ideje van foglalkozni a karrierjével és önmagával, és annál kevesebb dühöt érez az exével szemben, ha nem veszi ki eléggé a részét.

Amikor nem találtam adatot a feltevéseim alátámasztására, saját magam végeztem kutatást. 2279 egyedülálló anyuka válaszaiból készült felmérésem közvetlen kapcsolatot talált a nők gyerekfelügyeleti megállapodásai, a bevételeik és a jóllétük között. A kérdőív szerint a közös szülői felügyeletet vállalt anyukák 54 százalékkal nagyobb valószínűséggel kerestek évi százezer dollárt, mint azok, akiknek a gyerekei csak a hétvégéket töltötték az apjukkal, és háromszor akkora valószínűséggel, mint azok, akiknek a gyerekei száz százalékban velük éltek. Ez a kapcsolat az alacsonyabb bevétellel rendelkező anyukák esetében is megfigyelhető volt: a közös szülői felügyeletet vállalók kétszer akkora valószínűséggel kerestek évi hatvanötezer dollárt, mint akik nem egyenlően veszik ki a részüket a feladatokból. A szülők közötti egyenlő időbeosztás emellett boldogabb és büszkébb anyukákat is eredményezett.

"Azok a szingli anyukák, akik 50-50 százalékban osztják meg a gyereknevelés terheit a gyerekeik apjával, sokkal jobban állnak anyagilag, normálisabbak a személyi körülményeik, és egészségesebb kapcsolatot ápolnak a másik szülővel"

De vajon azok a nők, akik úgy nőttek fel, hogy a kizárólagos felügyelet „győzelmet” jelent a válóperben, hogy éreznek a közös felügyelettel kapcsolatban? Meglepő, de annak ellenére, hogy a felmérésben részt vevő anyukáknak csak tizenhárom százaléka vállalt közös szülői felügyeletet az apával (és közülük kilencvennyolc százalék ezt imádta), a többiek nagy része is vágyott a feladatok ötven-ötven százalékos megosztására, és tízből kilencen azt gondolták, többet kereshetnének, ha a szülők között egyenlőbb munkamegosztás lenne. Más szavakkal: az egyedülálló anyák értik, hogy a közös felügyelet jó nekik.

De mi a helyzet a gyerekekkel? Kiderült, hogy az én feltételezéseim arról, hogy egy válás során mi a legjobb a gyerekeknek, helytelenek voltak. Egy, a Wake Forest Egyetem által készített, hatvan kutatást magába foglaló áttekintés szerint válás után az a legjobb a gyerekeknek, ha mindkét szülőjükkel ugyanannyi időt tölthetnek, az apahiánynak pedig számos negatív következménye lehet a gyerekek életében. A nem egyenlő munkamegosztás továbbá az apa elmaradozását is jelentheti: kutatások kimutatták, hogy a „hétvégi apukák” gyakrabban csökkentik vagy szakítják meg teljesen a kapcsolatot a gyerekeikkel.

És a szülői felügyelet egyenlőtlen megosztása az apákra is rossz hatással lehet. Az általános vélekedéssel ellentétben az apák ugyanannyira ragaszkodnak a gyerekeikhez, mint az anyák, ugyanúgy kötődnek hozzájuk, továbbá boldogabbak és egészségesebbek, ha aktívan részt vehetnek a gyerekeik életében. A South-Sewanee Egyetem kutatói kimutatták, hogy az apukák összességében boldogabbak, kompetensebbek és elégedettebbek az életükkel, mint a gyermektelen férfiak.

De ha ennyire egyértelmű a kapcsolat a nemi egyenjogúság, a gyerekek jólléte és a közös szülői felügyelet között, akkor mi lehet a gond? Hogy a szülők miért ragaszkodnak gyakran mégis a régi, „gyerekek az anyánál – hétvégi látogatások apától” rendszerhez, az bonyolult kérdés: a jogi ipar profitál a győztes-vesztes bontásokból, a gyerekek fejlődésére vonatkozó új kutatások nehezen értelmezhetők – ezzel én is küzdöttem –, és olyan kultúrában élünk, ami újra és újra alapértelmezettként állítja be a hagyományos, szexista nemi szerepeket. Ezenkívül azt gondolom, a fehér feminista nők figyelmét elkerülték az egyedülálló anyák – akiknek a fele színes bőrű –, holott jelentős erőt képviselhetnének a nemi egyenjogúság elérésében. Összességében, míg egy házasságon belül lehetetlen szabályozni az egyenjogúságot, addig húszmillió amerikai család esetében ez abszolút lehetséges lenne – egy családjogi reform bevezetésével.

Aktivisták az egész országban azon dolgoznak, hogy olyan törvényeket fogadtassanak el, amelyek megcáfolják a közös szülői felügyelettel kapcsolatos előítéleteket, és ezt a felállást teszik általánossá az egyedülálló anyák és apák számára, kivéve, ha valamelyik szülő alkalmatlannak bizonyul. A korai felmérések szerint az ilyen jellegű szabályok minimalizálhatják a szülők közötti konfliktusokat – és népszerűek a szavazók körében is. 2018-ban Kentuckyban, először az országban, törvénybe iktatták, hogy ha a szülők külön élnek, mindkettőjüknek ugyanolyan mértékben kell kivenniük a részüket a gyereknevelésből. Két évvel később az államban tizenegy százalékkal csökkent a bontóperek száma, és hétszázzal kevesebb családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügy került bíróságra. Azáltal, hogy az egyenlőség értéke alapvetővé vált, a családjogi bíróságoknak több ideje maradt azokkal a családokkal foglalkozni, akik komoly bajban vannak.

Kentucky törvényének ereje nem akkor mutatkozik meg, amikor a szülők vitatkoznak a szülői felügyeleti jogon, a bíróság pedig elrendeli, hogy azt egyenlően kell megosztani. Az igazi erő a kultúra megváltoztatásában rejlik. A valódi változás akkor következik be, amikor az ügyvédek elmondják a válófélben lévő szülőknek, hogy a közös szülői felügyelet az új norma, szóval ne is harcoljanak felette. Az egyenlőség feltételezése beszivárog a játszótéri pletykálkodásba, szóba kerül a szomszédságban, a kerti sütögetésen és a közösségi média anyukás csoportjaiban – és mindez idővel normalizálja a konfliktusok elkerülését és a közös szülői felügyeletet, mert egyre többen megértik, hogy ez tulajdonképpen mindenkinek jó: a gyerekeknek, a bíróságoknak, az anyukáknak, az apukáknak, a nagyszülőknek és a tágabb családoknak, a gazdaságnak – és nem mellesleg elősegíti az egyenjogúságot is.

"A valódi változás akkor következik be, amikor az ügyvédek elmondják a válófélben lévő szülőknek, hogy a közös szülői felügyelet az új norma, szóval ne is harcoljanak felette."

Mindezt én magam is igazolhatom. Évekbe telt, és nem volt mindig egyszerű vagy konfliktusoktól mentes, de a gyerekeim ma már ugyanannyi időt töltenek az apjukkal, mint velem. Hogy ezt lehetővé tegyem, el kellett engednem az olyan gondolatokat, hogy anyaként én vagyok a jobb szülő, és néha meg kell küzdenem a gyerekeim hiányával. De azt is látom, hasznukra válik, hogy az apjuk része az életüknek. És van egy anyukájuk, aki kevésbé stresszes, és a karrierjében is jól boldogul. A fiam és a lányom az anyukáját és az apukáját egyaránt látja tevékenykedni a háztartásban és azon kívül is. Ami engem illet, először azóta, hogy anya lettem, úgy érzem, a saját, feminista utamat járom, és magam vagyok a változás, amit látni szeretnék a világban.

Forrás: ELLE