Kell egy pasi vagy csak fázom?

Régóta ellenálltam a cuffing season időszaknak – azon párkapcsolat nem hivatalos elnevezése, mely a szeptemberi munka ünnepe utáni első hideggel kezdődik és kora tavaszig tart. 

Az értelmező szótár leírása szerint „a hideg idő és a lakásban hosszan eltöltött elfoglaltság miatt az egyedülállók magányossá válnak és kétségbeesetten keresnek társat rövidtávú kapcsolat céljából”. A terapeutám ezt megküzdési mechanizmusnak nevezné. Ebben az évben, az állandó káosz és a kötelező távolságtartás közepette küzdöttem a felismeréssel, hogy: pasi kell vagy csak fázom?

Először tavaly télen tettem fel ezt a kérdést, amikor a szobatársammal tempósan sétáltunk és mindkettőnk keze a zsebünk mélyén volt és sállal védtünk az arcunkat a hidegtől. Miközben kitört belőlünk a nevetés, világossá vált, hogy ez nem egy elszigetelt gondolat. Az elméletet megerősítették a barátaim és kollégáim is, amikor elmeséltem nekik a történetet: mindenki elkerülhetetlenül támadásnak érezte, mintha a hideggel való megbirkózás sajátos módszerét kritizálnám.

Az hogy képtelenség megfejteni, hogy társat keresünk vagy pasminát, a társadalmi távolságtartás, az egzisztenciális romlás és a túl sok éjszaka megnézett Harry és Sally film közel egy éve alatt csak erősödött. Valóban nem tudok különbséget tenni, hogy azt akarom, hogy valaki átöleljen vagy egy vaskos pulóverbe legyek bebugyolálva.  Amikor újranéztem Meg Ryan és Billy Crystal szerelemes történetét, arra gondoltam, hogy nem csoda, hogy az egész 90 perc kellett ahhoz, hogy végre együtt legyenek – rengeteg réteg volt rajtuk, hogy melegen tartsa őket éjszaka! Az őszi Central Park sétáknál nem volt távolságtartás és nem kellett negatív Covid-19 tesztet felmutatni, hogy összejöjjenek a pillanat hevében!

A melegebb hónapokban büszkén lemondtunk a merevítős melltartóról és a rendes nadrágokról. Végigsöpörtünk a karantén fázisain – kenyérsütés, batikolás, az egyik kedvenc 2003-as filmed szereplőinek újratalálkozásának megnézése az interneten. De a hideg első jelére és a biztonságos randizással kapcsolatos folyamatos bizonytalanság miatt, kijózanodtunk és rájöttünk, hogy ezek közül egyik sem tölti be az űrt, úgy, mint ahogy reméltük.

Óhatatlanul egy kis sajnálkozás támad – talán nem mászkálnék pizsamában a lakásban vagy keresnék rá a Googleban „Harry Styles Tiny Desk Concert” eseményre egymás után, ha összejöttem volna valakivel a járvány előtt. De amúgy meg a polár dzsekim melegen tart éjszaka és ő nem fog eltűnni vagy nem akarja meghallgattatni velem, ahogy Foo Fighterst játszik az akusztikus gitáron – ezért fontos ezt kinyomozni. Szeretném, ha egy kapcsolat súlya nehezedne rám, vagy egy takaró? Vágyok egy ölelésre vagy csak egy remek kasmírra?

Brigitte Bardot kardigánban -1966.

Ezzel eljutottam az Amazon kívánságlistámhoz, ami valószínűleg nem különbözik másétól. Ez idő alatt, amit nem életem szerelmével töltöttem el, csábítóan feltöltöttem a kosaramat – kötött cuccok, rengeteg gyertya és annyi papucs, hogy kitart (Isten ments!) egy újabb  home officeos évig. Ki emlékszik már arra, hogy hónapok óta nem érintettek meg, miközben flanelben vagy begubózva, kérdezem magamtól egyedül egy péntek este, ahogy az olcsó bort iszom és emlékezetből gépelem be a hitelkártya adataimat.

Bármikor, amikor egy ígéretes csomag érkezik az ajtómhoz (igen, furcsa érzéseim vannak a UPS kézbesítővel kapcsolatban, és neked?) a párkapcsolat minden gondolata kirepül az ablakon. Elbarikádozzam magam a kis lakásomban valakivel, akit alig egy éve ismerek? Biztos nem. Üzenjek egy ex-pasinak? Nem ezekben a puha zokninkban. A kényszer, hogy üzenjek a randi appon annak az illetőnek, aki úgy jellemzi magát, hogy politikailag „mérsékelt” messze a nagyméretű pulóverem alatt van eltemetve.  Figyelembe véve, hogy 2020 mennyire szorongást kiváltónak tűnik, megdöbbentő, hogy egy pánikvásárlás mennyire megnyugtató lehet.

Természetesen a helyettesítők egy idő után már nem segítenek. Beáll a magány, a pánik késztetése – akár átölel valaki, akár egy túlárazott takaró van körülötted. Végül is, ha az őszi időszak összebújós hősnői megtanítottak minket valamire az az, hogy a kardigánokkal való megküzdésnek lejárati ideje van. Egy ideig Diane Keaton elfedi az érzelmi intimitás iránti vágyát garbókkal a Minden végzet nehéz című filmben. Taylor Swift egy elfelejtett sálról ír az All Too Well szakítós számában. De mindnyájan engednek az elkerülhetetlennek. Keatonról levágják a garbót, Swift pedig még mindig vár a válaszra, Gyllenhaal.

Lehet, hogy törekednünk kellene Meg Ryan, Harry és Sally filmvégi boldogság verziójára. Végül megtalálja az igaz szerelmet, nem áldozza fel elegáns pulóverének kollekcióját és mindezt a közelgő újév ünneplése közben. Talán jövő ilyenkor, 2021-ben, nekem is meg lesz az, ami neki van.