Hogyan lehet továbblépni egy szakítás után?

"Nem tudom pontosan meghatározni azt a pillanatot, amikor minden megváltozott. Kiszeretni belőle hasonlóan történt, mint ahogy beleszerettem: fokozatosan"

„Ezt nem kell elmondanom neked”. Akkor hívott fel, amikor munka ügyben New Yorkba utaztam és telefonon keresztül szakított velem. Nem emlékszem a hívás minden részletére, ahogy ott ültem a Lower East Side hotel tízedik emeleti szoba padlóján, de biztosan emlékszem, hogy azokat a szavakat mondta. Valójában, az egyetlen dolog, amiben egyértelmű volt – a szakítással kapcsolatban -, hogy nem kell elmondania, hogy miért. Megkérdeztem, hogy eltervezte-e, hogy szakít velem mielőtt tárcsázott.

„Nem” felelte dublini akcentusával. „Nem terveztem el”.

Hihetetlenül nevetséges. Biztos, hogy csak viccelt. Vagy egy őrölt pillanat volt? Elutazásom előtt este az egyik kedvenc éttermünkben vacsoráztunk. Pezsgőt rendelt és a jövőnkre mondott köszöntőt: „Most csak te és én vagyunk és mostantól minden jobb lesz.”

De biztos volt benne, hogy vége van. Ahogy letettem a telefont, üzenetet küldtem a három legjobb barátnőmnek, akik kerékpárra ugrottak, taxit hívtak és találkoztunk egy bárban. Ott elsírtam magam. Tequilát ittunk, hogy lemossuk a bánatomat, hogy a következő nap újra felbukkanjon és még kibírhatatlanabb lett az érzés.

Egy baráti társaságba tartoztunk az egyetemen, de aztán szem elől veszítettük egymást, majd évekkel később egy partin találkoztunk, amit barátoknak szerveztem, akik kivándorolni készültek. Azonnal egy hullámhosszon voltunk, ami különösnek tűnt, mert korábban ez az érzés nem volt ott. Azon az éjszakán randira hívott és én igent mondtam. Aztán beleszerettem, úgy ahogy lemegy a nap: lassan, fokozatosan, mintha nem is történne meg, aztán egy fényes ellenállhatatlan ragyogás és hirtelen megtörténik.

Olyan ember volt, akire a kedvesség jellemző. Jó ember és jólelkű férfi volt. Az a fajta, aki a legkevésbé valószínű, hogy megbántana; ez volt az, ami miatt alapvetően vele voltam. De aztán valóban megbántott, oly módon, amit nem láthattam előre.

Ezt nem kell elmondanom neked.

Egy megtört szív mindig különlegesnek érzi magát, még akkor is, ha ezt sokan megtapasztalják. Furcsa, hogy egy ennyire univerzális dolog elszigetelhet minket. A következő hetekben, nem tudtam enni, aludni vagy gondolkozni. Azon a nyáron kihagytam a Glastonbury fesztivált (az egyetlen év, amikor volt rá jegyem). Ehelyett elmentem a szüleimmel Devonba és ültem a parton és bánatosan olvastam. Valaki más szenvedéséről olvastam, hogy elmeneküljek az enyém elől.

Megpróbálni elfogadni a dolgokat olyannak tűnt, mint egy soha véget nem érő másnaposság, ami keserűséghez, haraghoz és reménytelenséghez vezet. Elhatároztam, hogy jobban leszek és azt tettem, amit mindig teszek, ha a magánéletemben gondjaim vannak: belevetettem magam a munkába, elindítottam egy sikeres irodalmi ügynökséget. De, hogy őszinte legyek, sokáig nagyon szomorú voltam. Ez arra késztetett, hogy mindent kétségbe vonjak. Nem bíztam többet magamban. Nem támaszkodhattam magamra, hogy meghatározzam mi a valóság, amikor már egyszer akkorát tévedtem. Megalázottnak éreztem magam, mert azt hittem, hogy valaha is működni fog. Az a kérdés járt a fejemben, hogy: miért?

Nem tudom pontosan meghatározni azt a pillanatot, amikor minden megváltozott. Kiszeretni belőle hasonlóan történt, mint ahogy beleszerettem: fokozatosan, mintha nem is történne meg, aztán hirtelen megtörténik. Felépítettem magam újra és egy nap észrevettem, hogy boldog vagyok. A szívfájdalom jelentette a függetlenség és a béke útját. Abbahagytam, hogy arra várjak, hogy más valaki hozza el a teljességet én magam megtettem: felépítettem az üzletemet, elkötöztem a saját lakásomba, lett egy kutyám, elkezdtem írni és aktívan részt veszek abban, hogy kialakítsam azt az életet, amit akarok.

A szakítás volt a legrosszabb és a legjobb dolog is egyben. Annyira elvesztem, hogy semmi sem lehet jobb érzés, mint az önmagam újrafelfedezésének győzelme. Nem tudhatom, hogy miért szakított velem, de a lezárással jött a felismerés, hogy nincs rá szükségem. Az információ nem volt az enyém.

A másik személy tartozik nekünk lezárással, amikor véget ér? Nem tudom, hogy igen. Néha magunkat kell előtérbe helyezni – nem kérdés. Nem volt kötelező, hogy elmagyarázza, az ő fájdalmát. Az erő, hogy elengedjem, mindig is az enyém volt. Azt hittem, hogy szükségem van egy magyarázatra tőle, de végül, csak saját magamtól kellett.

Újra szerelmes vagyok, egy új kapcsolat elején tartok. Úgy mentem bele, hogy tudtam nem számít bármennyi a szeretet, pusztulás lehet a következménye és a másik személy nem felelős azért, hogy megoldja azt számomra – én vagyok.

Kiderült, hogy az utolsó kapcsolatom hirtelen vége, nem vette el a jelentőségét. Ha holnap felhívna és felajánlana egy teljes magyarázatot a tetteire, én csak belemosolyognék a telefonba és szívem minden melegével az mondanám: „Nem, rendben van. Nem kell elmondanod nekem.”