Novellaíró pályázat: a mi kedvenceink

Sokan pályáztak, és mi sok írásba beleszerettünk. Most megmutatjuk azokat, amelyeket a három győztes novellán kívül még nagyon szerettünk.

Komár Zita: Az utolsó írógép

Kopott volt, nehézkes és nagyon régi. Volt rajta valami távoli jel vagy bélyeg, mely elmúlt világokra, régen megélt – talán sohasem volt időkre – emlékeztetett, s ennélfogva nem is igazán illett közénk, ebbe az Új világba, s mégis mintha mindig is rám várt volna. Az enyém volt, hozzám tartozott s én hozzá: efelől szemernyi kétségem sem volt soha. Bár hideg és kemény fémből öntötték, az otthon érzetét keltette szemlélőjében, s ha valaki jobban megnézte, megböködte, nyoma sem volt már a vasnak, csak bolondos kongást hallatott, s az ember keze nyománaz élemedett korú jószág azonnal melegségre lelt. Már első találkozásunk alkalmával megtetszett, s azt hiszem én is neki (bár írásos jelét ennek sohasem adta). Majdnem olyan nehéz volt, mint akkori, páréves én-magam, s ez a súly bizony sokszor nyomta a vállam. Nem tudtam megemelni, csak húztam magam után a padlón, mint valami kincsesládát – és számomra az is volt, a csodák rejtélyes kínai doboza –, úgy vonszoltam magam után, kézen fogva, húztam-vontam, mint a hallal teli hálót, mely immáron az én zsákmányom volt.

S mikor végre hozzájutottam egy csendes, eldugott sarokhoz a házban, mely föl-le masírozó talpak zajával és főzésszaggal volt teli, felnyitottam a kopott, kék kockás bőrfedelet ,és egy szuszra kiemeltem tokjából a gépet. Ez volt az első erőpróba. Azután sokáig csak ültem előtte és csodáltam. Csodáltam ezt az ütött-kopott szerkezetet, mely minden valószínűség szerint és a szemtanúk egybehangzó vallomása alapján sem volt szépnek mondható, még fénykorában sem, de számomra maga volt a masina. Egy érthetetlen, kifürkészhetetlen kuszaság, festett és kopott fém, csupa árnyék és tintaszag, súly és megfejtendő feladat. S ha végre rávettem magam, hogy írjak rajta valamit (már akkor is beszéltem a nyelvét, amikor még írni sem tudtam, ismertem a billentyűit, amikor a betűket még hírből sem), úgy tűnhetett, összevissza nyomogatom a furcsa ákombákomokat formázó apró kis billentyűket, holott nagyon is értelmes volt minden amit „lediktáltam”. A mi különös és titkos nyelvünkön az volt. Csodálattal figyeltem, hogyan elevenedik meg a gondolat (mert az volt), miközben a száz meg száz kar törött betűket, kitöltetlen formákat nyom őszbe hajló feketével a papírra – mert hát korát le nem tagadhatta, s ez járt némi anyagveszteséggel, mely jól látszott „keze írásán” már akkor is, mikor megismerkedtünk.

De a végén! A végén egészen különös dolog történt. Mikor betelt a sor, egyszer csak rozsdásan csilingelő hangján jelezte, hogy „eddig és ne tovább”, s én ilyenkor visszahőköltem vagy felkacagtam, de rögtön mondtam is a választ, mert már tudtam a nyitját. Tudtam, mitől lágyul meg e szelíd szerkezet, s óvatosan, lassú, megfontolt mozdulattal jobbra húztam a tetején lévő, a papírt gúzsban tartó tekercset. A masina egy kattanással jelezte, hogy tudja, mire készülök s beleegyezik, bár a változtatás jogát mindég is fenntartja (szerette az avíttnak tűnő, esetenként latin nyelvű szavakat, gyakran olvastam vissza hasonlókat a magán- és mássalhangzók útvesztőjét kifürkészni igyekvő irományainkból), ugrott egy kicsit – de soha nem akkorát, hogy ne tudtam volna követni –, majd újra elfoglalta kezdeti pozícióját, egy sorral lejjebb, s ennyi tapasztalattal gazdagabban. S én ott folytattam, ahol abbahagytam.

Ezt csináltuk mi, kettesben délelőttönként; csilingeltünk, kattintgattunk, nyomtattuk a szimbóleumokat (e szót is tőle tanultam), s a komoly munkából, amiben rendszerint részünk volt, csak az tudott némiképp kizökkenteni, ha néha, krónikus rendszerességgel persze, apró ujjaim az idővel való versenyfutás közepette beszorultak a billentyűk közti sötét és poros hézagokba. Ilyenkor – tudtam én ezt jól, már a szorult helyzetem bekövetkeztét megjósló pillanatban – csak nagy fájdalmak és némi hámszöveti veszteség árán lehetett kirángatni onnan legfontosabbnak ítélt testrészemet. De soha nem haragudtam ezért a masinára, s cserébe ő sem mondta, hogy „talán most végre tanulok belőle”, vagy hogy „nem kell úgy rohanni”, és még hogy „megérdemelted, úgy kell neked!”. Cinkostársak voltunk.

Nagyapám írógépe volt, egyetemi jegyzeteket készített rajta: előadásterveket, dolgozatokat, jó és rossz jegyeket gépelt be vele, de igazán mégis csak azt élvezte, amikor velem játszhatott. Különös kötelék volt ez közöttünk, egyik volt a tanár, míg a másik a rakoncátlan diák, én voltam a játék s a masina a bölcsesség forrása volt, minden volt nekem; e korai ifjú évek pajtása és vigasza, a szabad önkifejezés záloga. Nem tudom, mikor szűnt meg ilyen szorosnak lenni a bajtársiasság tintával átszőtt fonala közöttünk, de tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elvesztettem a reményt, hogy e fonalat még valaha felvehetem, s arra is, amikor újra megtaláltam. Évek teltek el egymás nélkül, csendes és hangos évek, gyermek és felnőtt idők, s képzeletemben mit sem fakult e vérrel s tintával írott szerződés pecsétje. Egyetemista voltám már, s az óráim végeztével a körúton sétáltam, taknyos orrú házak és lusta villamosok szövedékében bolyongva, mikor eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a masinával. Hol van most és vajon hiányzom-e neki?

Elmentem hát nagyanyámékhoz az új házba, nemrég költöztek be ugyanis az „utolsó” lakásukba – ezt a szót nagyszüleim már vagy húsz éve napi rutinnal használták, s válogatás nélkül aggatták rá minden tárgyra vagy eseményre, melyről valaha tudomásom volt. S ha netán szóba hoztam volna, hogy ez vagy az a valami ismeretlen, netalántán új, ők már mondták is, hogy úgyis ez lesz már az utolsó kanapé, hintaágy, mosógép, utazás, s azon sem nevettem volna jóízűbben, ha azt mondják, egyszarvú. Ebéd után értem a lakások eme utolsó példányába (mindezek ellenére meglehetősen újnak hatott, bár én már tapasztalatból tudtam, hogy ezt nem fogom szóvá tenni előttük), nagymamám fogadott, és valami jellemző, ám annál kevésbé meghatározható aroma, talán az öregség, talán az elszigeteltség illata. Kérdésemre: hogy vagytok, a menetrendszerű válasszal reagált:

- Öregesen – s valóban úgy hangzott, mintha ez volna a jókedv halála.

Ennek ellenére beljebb tessékelt, s miután elfogyasztottunk néhány teasüteményt, és – csak hogy legyen mire fogni – egy csésze kávét is mellé, rátértem jövetelem céljára, félő volt ugyanis, hogy ezen a ponton öreganyám a nagypapa vérképéről vagy a saját csípőprotéziséről kezd hosszas fejtegetésbe, ami – lássuk be – kevésbé teasüteményhez illő beszélgetés. Talán inkább véres hurkához (s örültem, hogy hurka nem akadt a háznál, bár ha lett volna, bizonyára az is az utolsó szál lett volna).

– Emlékszel a papa régi írógépére? – kérdeztem egy árnyalatnyi szándékolt nosztalgiával a hangomban és kakaós morzsákkal a szám szegletében.

– Az a régi vacak? – válaszolta, s bár elengedtem fülem mellett az állapotra és gyártási évre vonatkozó minőségjelzőket, kihallottam hangjából a felismerés neszeit.

– Milyen régi darab volt az! Mindig is olyan ócskának tűnt. Nehéz is volt. A nagypapa kapta, még amikor elkezdett dolgozni a gimnáziumban, ötven éve legalább. – S én azt gondoltam, ránézésre inkább egy fiatalos százötven évesnek tetszett a gép, legalábbis ha jól emlékezem a masina esztétikai sajátosságaira. Mindezt azonban nem volt időm egy tízes skálán is értékelni, mert láttam már, hogy nagyanyám elmerül gondolataiban: talán nagypapára gondolt, talán a fiatal házasévek pörgős szoknyáira, talán saját tanári pályájának egy közeli állomására gördültek be emlékeinek csikorgó, meg-megtorpanó kerekei, de semmiképpen sem az írógépen, az én írógépemen nosztalgiázott el, ezt bizton éreztem. S mint amikor egy régi ismerőssel fut össze az ember, úgy ujjongtam és borzongtam e gondolatra: „az én írógépem!”, és még az is eszembe jutott: nem mintha valaha is lett volna más írógép a birtokomban (vagy a nagypapa birtokában).

– A múltkor, mikor is, jaj, segíts már… – nem tudtam, mire gondol, s így meg kellett várnom, míg a rárakódott üledéktől és súlytól megszabadulnak gondolatai.

– Amikor elköltöztünk a régi házból, a csudába hát nem jut eszembe az utca neve, ahol harminc évig laktam… mostanában mindent elfelejtek – sóhajtott lemondóan, s miután kisegítettem az utca nevével, még néhány információszilánkkal egészítette ki mondandóját:

– A költözésnél láttam utoljára – itt megállt az események folyamában és kínosan nevetni próbált. – Olyan nehéz volt, és a festék is beleszáradt már, meg aztán nem kellett senkinek sem. Nagyapád sem használta már az elmúlt tíz évben. Utoljára még ti játszottatok rajta, akkor is rossz állapotban volt már. Nem volt az soha új. – Ezzel fejezte be, s én tudtam, hogy kérdezni, szólni már nem érdemes, mert a gép elveszett. S ezt már nem egy gyermek gondolta.

Nem számítottam erre a hírre, érthető és hangos megdöbbenésem valószínűleg meglephette, mert szabadkozni kezdett, mintha csak most jött volna rá, hogy mit tett: hogy nekem az a masina mit jelenthetett egykoron, és talán ma is. Kidobta egyetlen örökségemet, gyerekkorom legtisztább emlékét, a nagypapa keze nyomát. A délután hátralévő része gyorsan eltelt, kedélyesen csevegtem, lelkemben a haraggal és azzal a kiskamaszos, vad és reménytelenül öröknek tűnő vigasztalhatatlansággal, melyből e kemény s az élet sorscsapásaihoz hozzászokott, de az örömöktől idegen asszony mit sem érthetett. Számára a masinám nem volt több egy játéknál, s mint ilyen hasztalan és kinőtt limlom nem tarthatott számot érdeklődésére, az elfoglalt háziasszony szeme villanására, kit egész életében gúzsba kötött a szegénység és a spórolás, a megannyi teendő a házban s a ház körül. Csak mostanában, idős korára érzett meg valamit e korai évek jelentőségéből, ahhoz azonban nem volt ereje sem képessége, hogy feltérképezze, nemhogy megértse mások szívdobbanásait, saját ügyes-bajos gyermekkora is (melyről nem sokat tudtunk, s azt a keveset is csak az utóbbi években tárta a nagyközönség elé) éppen hogy csak foglalkoztatta.

Nem szóltam semmit, tudtam, felesleges volna megbántani önvizsgálatában, megszidni egy élet terhét s utolsó (valóban utolsó) éveinek szemlélődésébe üszköt vetni. Így hát sziszegve, prüszkölve, nyögve nyomtam vissza legmélyre, valahová a gyomromba ezt a kevés és mégis oly terhes bizonyítékát a hitszegésnek, s a torkomba toluló szavak és szitkok áradatát mindörökre elvezettem egy vulkán kráterébe, ahol csendesen ropoghatott tovább és izzott még évekig bennem. Már épp menni készültem, mikor ő, mintegy foghegyről még hozzátette:

– Nem gondoltam volna, hogy neked kellett volna az az írógép. Ha tudtam volna, nem bajlódóm vele annyit, ne tudd meg milyen nehéz volt elvitetni, mert nem lehet ám akárhol lerakni, és mire találtam valakit, aki ingyen elvitte, jaj… mindig csak a gond, a nyűg volt vele.

Nem reagáltam e silány mentegetőzésre sem (legalábbis szavakkal nem), s ő egy utolsó nekilendüléssel, egyetlen józan pillanatával a megbánásnak, így búcsúzott el tőlem:

– Nagyapáddal megbeszéltük, hogy ne legyen baj az öröklés körül – itt egy kis szünetet tartott s mosolyogni próbált, mindig csak próbált, de igazán sosem tudta elsajátítani, – szóval hogy kié mi legyen, azt mi nem tudjuk, és hát olyan bonyolult, meg aztán nem is lehet mindenről hagyatéki listát írni. Ezért megkérlek téged is, meg a többieknek is mondtam már, hogy legközelebb, ha jössz, írd fel ilyen kis papírokra a neved, és jelöld meg, amiket szeretnél elvinni – mondta, s én lefagytam felháborodásomban. Való igaz, mikor megérkeztem, láttam néhány papírfecnit polcokról lelógni, könyvek alá becsúsztatva, de legfőképp szanaszét heverni a lakásban; furcsállottam is, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget nekik, magam sem tudom már, miért. Dacos tinédzser néz így a kinőtt holmira és az unott játékra, de engem akkor már egyetlen játék sem érdekelt. Elkéstem (nem mintha kísértést éreztem volna cédulát akasztani a halottak lábujjaira), itt járt már a jövendő tulajdonosok serege, s utánuk semmi sem maradt számomra. Mindebből azonban csupán annyit fogalmaztam meg:

– Nem, köszönöm, nem kérek semmit és nektek sem kéne még ilyesmire gondolnotok – mindehhez nevettem még, hogy ha gyengén és bágyadtan is, de érzékeltessem a helyzet morbid és felettébb bizarr voltát. Ugyanakkor az is eszembe jutott, bárcsak tettem volna egy papírdarabkát az írógépre, akkor, amikor még lehetett.

– Ha nem, hát nem – sommázta nagyanyám, s így váltunk el egymástól, no meg némi házi süteménnyel megrakodva.

Hazafelé egyre az jutott eszembe, különös, hogy milyen sokáig éltem a masina bűvöletében, holott jó tizenöt éve nem volt már szerencsénk egymáshoz – s most úgy foszlott szerte, mint ha sohasem lett volna. Nem volt a mindennapok része, sem gyakran felidézett emlék, mégis rabságban tartott, mert hittem, valami nagyon zsigeri és bizalmas módon, hogy egyszer úgyis az enyém lesz. Olyan béklyó volt ez, melyet nem engedtem volna senkinek felpattintani, egy tárgy uralma a lelkem felett, a lényem egy eltékozolt darabkája beszorulva a billentyűk közé. És akkor végre sírva fakadtam. Sírtam, és ebben a zokogásban nem voltam már gyermek, valami előtört belőlem, mert remegtem, mint egy hisztis, dühöngő kamasz, öklömmel vertem volna a falat, s éreztem, legszívesebben egész testemmel a földhöz vágnám magam vagy üvöltöznék és szitkozódnék órákig, órákig. Csak abban a percben tapasztaltam meg, micsoda erővel sújt le a birtoklás vágya szívre és józan észre egyaránt, s húzott a földig az elszalasztott lehetőségnek e talpig nehéz leple. Elvakított a magaménak tudott győzelem és a jogos tulajdon felett érzett magabiztosság fátyla, pont akkor, amikor nem volt már sem szabad, sem biztos a rendelkezés a masina fölött.

Egy gyermeki álom minden makacsságába és egy felnőtt lét teljes higgadtságába telt, mire rájöttem, valójában nem történt változás a kapcsolatunkban: nem gondoltam sem többet, sem kevesebbet a masinára, mint „elvesztése” előtt, az emlék sem lett édesebb, de nem vegyült bele méreg sem. Nem volt már fekete és fehér, csupán én és az írógépem egy érettebb korban, de ez a bajtársiasság már nem volt önző, csak szabad és édes. S mikor mindezzel számot vetettem, akkor értettem meg, amire a nagymama csak legyintett egyet azon a délutánon (mert ő már tudta): hogy nem kell a billentyűk közé szorulnia az ujjamnak ahhoz, hogy hűsíteni akarjam a lenyúzott bőr égő fájdalmát.  S ha nem húzom magam után a masinát, akkor is érezni fogom a súlyát, és nem számít egy szobában lakom-e a géppel, ha hallani akarom csilingelő kattanását. Mert ez az írógép már mindig is az enyém lesz, s ha nem kapaszkodtam volna vak kegyetlenséggel önnön sértettségembe, már hamarabb rájövök, hogy mindig az is volt: már régóta hozzám tartozott. Mert ez az írógép valóban az első és (ahogy nagyapám szokta mondani) az utolsó masina, amihez valaha közöm volt.