Novellaíró pályázat: a mi kedvenceink

Következő kedvencünk Tóth Zita: Valami elszakadt című novellája.

Tóth Zita: Valami elszakadt

A kis bolt a Rákóczi úton olyan, mint egy elrongyolódott szivarzseb egy kopott nadrágon. Egyszer valaki odavarrta, apró titkokat rejtett belé, aztán inkább a nagyobb zsebeket kezdte használni és megfeledkezett a kisebbről.

Itt dolgozik Famina, kerek szoknyákat varr csíkos harisnyákra, csipkét cipzárra, szalagot zsinórra. Díszít mindent, ruhát, kirakatot, önmagát. Nagy, kócos frizurája bölcsője minden csodás ötletnek. Kezében folyton jár a tű, nagy, violaszínű ollója meg-megharapja fürge ujjait, de ő csak mosolyog. Néha felemeli fejét, kinéz az utcára, de többnyire csak saját loboncos képmása mered rá vissza, csipkés szemöldökkel, göndör szempillákkal és álmodozó, nagy zöld szemekkel. Megrendelő ritkán akad, és egyre idősebbek.

Különös dolgokat fércel össze. Ha a postás behozza a számlákat, Famina éneklő madarat hímez rá, pöttyös körtéket és muzsikát. A napilapot két szélén keresztöltésekkel rögzíti, nehogy kipotyogjanak a napi események és a kétszínű betűk. Szavakat vág félbe és varr össze ismét, értelmét csak ő tudja.

Az egész élete céltalannak tűnhet olyasvalaki számára, aki lineárisan halad az időben, reggeltől estig, estétől reggelig, otthontól munkahelyig, boldogságtól kétségbeesésig, szabadságtól félelemig, hétfőtől péntekig. Famina ezeket nem ismeri, időtlen jelenében minden öltés olyan, mint az előző, mégis egyedi és megismételhetetlen. Nem tart attól, hogy egy nap nem lesz több megrendelés, sem attól, hogy esni fog az eső a hétvégi családi pikniken, nem fél betegségtől, nem bántja a járókelők közönye, nem vágyik nyárra télen és télre nyáron, nem érzi úgy, hogy minden jót megérdemel, és nem lesz jobb kedve attól, ha pénz áll a házhoz. Ha elszakad a cérnája, egyszerűen összecsomózza. Loboncos hajában megülnek a másodpercek, de mindig csak a jelenlévők, a múltbéli és jövőbeli pillanatok vagy meghaltak számára, vagy elrejtőztek előle.

Valószínűleg elégedett, de nem életvitelét és sorsát nyugtázza csendes mosollyal. Az élet él benne, se több, se kevesebb.

Csütörtök reggel esett az eső. Az emberek nyugtalanok voltak, ázott bundájuk szagától – saját kipárolgásuktól – émelyegtek a buszon. Egy fiatal lány a szemrehányó tekintetek hatására ingerülten lekapta válláról a hátizsákját. Kiálló csatja beleakadt egy nő szoknyájába és felhasította.

A nőt Máriának hívták. Mária aznap reggel szénhidrátszegény kekszet evett probiotikus joghurttal és egy bögre erős kávéval, hogy felébredjen. Bekapcsolta a rádiót, hogy jópofa emberek jópofa gondolatainak ütemére kivasalja vadonatúj szoknyáját. Reggelit készített férjének, aki éppen a vécén ült és azon gondolkodott, hogy nem ilyen életet akart. Mária türelmetlenül állt a konyhában, a fürdőszobára várva, és arra gondolt, hogy nem ilyen férjet akart. Bezárták a bejárati ajtót, szidták a rohadt esőt, és elváltak. Mária pöttyös ernyőt nyitott, és örömmel nyugtázta, hogy szoknyája vízlepergető. A buszon rámosolygott egy kékszemű kislányra, aki rezzenéstelen arccal bámult vissza rá. Aztán elszakadt a szoknya.

Könnyeivel küszködve leszállt a buszról. A mai értekezleten ő tartja a beszámolót. Csupa fontos ember lesz ott, igen, mindannyian fontosak. Nem állhat eléjük szakadt szoknyában.

Egyet előre lépett, kettőt hátra. Talpraesett fiatal nő vagy, mondta magának, és méhe görcsbe rándult. Botorkált a Rákóczi úton a körút felé, a lába emlékezett, hogy merre kell menni, így Mária átadhatta magát kétségbeejtő gondolatainak.

És akkor meglátta a cégért: olló hegyén viháncoló ezüstgyűszű, fekete kovácsoltvas keretbe foglalva. Megállt a kirakat előtt, pöttyös ernyője a vizes üvegnek nyomódott, ahogy belesett az üzletbe.

Famina felemelte a fejét, amikor megszólalt az ajtóra szerelt csengettyű. Egy gyönyörű nőt látott belépni az ajtón. Vállára omló fekete hajában kékszínű, titokzatos illatú virágok nyíltak, formás sárga bibékkel. Arca ovális volt és sérülékeny, mint a víz színén úszó szappanbuborék. Ezerszínű bőre elefántcsont fehéren fénylett. De a szeme… a szeme kissé befelé fordult, folyton pislogott és könnyezett. Famina félretette a harisnyát, amelyet éppen egy bankjeggyel foltozott össze.

- Jó napot – mondta Mária, és az összecsukott ernyőt messzire eltartotta magától.

- Jó napot – köszönt Famina, és tovább nézte az érkezőt.

Mária kényelmetlenül érezte magát. Ez a bolt sehogy sem hasonlított azokra, ahol már járt, és Famina sem hasonlított senki másra. Fodros és csipkés blúzában olyan valószerűtlen és érinthetetlen volt, mint egy mézeskalács házikó cukorablakára festett jó boszorka. Talpraesett fiatal nő vagy, bíztatta magát Mária, ő is egy fiatal nő, ugyanazokkal a problémákkal…

- Nem indult valami jól a reggel – erőltetett könnyedséget magára, és a szoknyájára mutatott. Famina ábrándos arccal követte kezének mozdulatát.

- Valami elszakadt? – kérdezte csengő hangon, és zöld tekintetét körbejáratta Mária minden porcikáján, aztán megállapodott kancsal, könnyező szemén. Kezében már ott táncolt a tettre kész tű.

- Igen – felelte Mária és megborzongott. – Nem tudom, hogy történt pontosan… de ez most tényleg nem fér bele az életembe… meg tudná gyorsan javítani?

- Gyorsan? – visszhangozta Famina és ajka szegletében rózsaszínű mosoly bujkált.

- Hajlandó vagyok felárat fizetni… - hebegte Mária.

Famina már sokszor hallotta ezt a szót az utcáról betérő emberektől, így tudta, hogy mit jelent: félelmet.

- Kér gyógyteát? – kérdezte a nőtől, és felállt pultja mögött. A ruhájára tapadt cérnaszálak kacskaringós mintává álltak össze.

- Sietek – mondta Mária zavartan, és a válaszát követő vizes csendben esernyőjéről egy csepp a padlóra hullott.

- Értem. Kér gyógyteát? – kérdezte Famina ismét, és az üzlet sötét sarkában álló asztalkához lépett. Varrótűjét fogai közé szorította, és áttetsző ujjaival egy bordó zsákocska felé nyúlt.  Szárított virágokat, selyemszalagokat szórt egy csontszínű csészébe.  Forró víz bugyogott, kiskanál csörrent.

Valami megtorpant Mária belsejében és ajkába harapva leste a felnőtt titkokat, amelyek olyan hatalmasak, hogy megérteni őket nem lehet. Csak egy pillanat telt el, és a talpraesett fiatal nő ismét megtalálta a megfelelő szavakat.

- Köszönöm, nem kérek. Igazán nincs időm, kérem, megnézné a szoknyámat?

Famina kitöltött magának egy csésze teát, és időtlen mosolyával Mária felé fordult, aki egészen zavarba jött a tea felszínén kígyózó bíborszalag láttán.  Famina kilépett a pult mögül, és hang nélkül a szoknya fölé hajolt.

- Fáj? – kérdezte gyengéden, és ujjait végighúzta a hasíték kirojtosodott szélén. Loboncos hajában gyöngyházfényű gomb hintázott, bal kezében a csésze tea sárgán csillogott, mint egy cintányér.

Mária zavarba jött.

- Öö… hát engem nem sértett fel…

Famina semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta a választ. Lassan felegyenesedett és Mária könnyező szemébe nézett. - Vegye le – mondta, és a teájába kortyolt.

- De én nem tudom itt hagyni, dolgozni megyek…

- Itt is megvárhatja.

- De… nem lehetne úgy, hogy közben rajtam marad?

Famina nemet intett a fejével, de mintha ez a tagadás is igenlés lett volna, olyan megértően és szelíden tette.

- Hol…? – kérdezte Mária tétován, és leemelte válláról a táskáját.

Famina egy fényképekből és kézzel írt levelekből összevarrt függönyre mutatott, amely a háta mögött volt fellógatva néhány rézkarikára. Mária két ujjal elhúzta és gyanakodva lesett mögé.  Famina elővett egy fonott kosarat, és gyönyörködve túrt bele a cérnák összevisszaságába.

- Nem szívem, most nem rád van szükség – motyogta maga elé, és tovább kotorászott. Mária tétovázott még egy keveset, aztán behúzta maga mögött a függönyt, és fejét csóválva vetkőzni kezdett. Arra gondolt, hogy az értekezlet után rögtön megosztja a történteket a blogján. Jaj, csajok, micsoda reggelem volt! Amikor az ember lánya elbizakodottan azt hiszi, hogy a bögre kávéval máris túljutott az első akadályon (szmájli), és élete párját is sikerült… nem, nem jó szó az elbizakodottan… szóval, amikor az ember lánya…

- Vegyen fel bármit, amit bent talál – szólt be Famina a függöny mögé, és a kinyújtott kézből átvette a sérült szoknyát. Leült pultjához, odébb tolta a fonalak izomkötegét, szarvasbőrrel megtisztította a fa erezetét és a ruhát óvatosan kiteregette. Közel hajolva tanulmányozta a szövetet, úgy tűnt, nem is lélegzik. Közben Mária is kilépett a függöny mögül, egy felhőkkel díszített világoskék szoknyában, amely elég otthonosnak bizonyult. Famina felpillantott, mosollyal nyugtázta Mária választását, és intett, hogy üljön le a mellette álló székre. Visszafordult munkájához, gyengéd, de határozott mozdulattal megejtette az első öltést. Mária azon morfondírozott, hogy ki mindenki viselhette már a felhős szoknyát, és aggódni kezdett a baktériumok miatt.  Emiatt inkább le sem ült, csak lépdelt jobbra-balra, az óráját nézegette. Még ötvennyolc perc az értekezletig. Ötvenhét. Mégis leült a székre.

- Még nem is említette, hogy mennyibe kerül – szólt. Ötvenhat, ötvenöt. Válasz nem érkezett. – Mennyit kell ráfizetnem? – kérdezte Mária növekvő nyugtalansággal.

És akkor megpillantott egy ismerős arcot a függönyre varrt fényképek között.  Felállt, közelebb lépett. Ez… ez Gergő, a testvérem.

- Ez Gergő, a testvérem! – kiáltott fel, mutatóujjával a fényképre bökve és megdöbbenve nézett Famina munkája fölé hajoló loboncos hajára. – Honnan ismeri az öcsémet? – kérdezte, és visszafordult a függöny felé.  – Ez ő… - hebegte. – Ez Balatonfüred… 1987… honnan szedte?

Nem tudta leszedni a képet, mert szorosan össze volt varrva a többivel. Jobbról egy régi, pecsétes képeslap keretezte. Drága Nagyi, Nagypapi! Riával sokat fürdünk, én vagyok a delfin, ő a lovas, de nem tud megszelídíteni. Jó a koszt meg az étel is finom. Csók: Geri és Ria (Geria).

- Ez… - hebegte Mária, és ujjai tovább siklottak a következő képre. A fotó őt ábrázolta, ahogy egy nagy kutya nyakába csimpaszkodik, édesapja csak térdig látszik, fehér tornacipőt visel. Alatta kézzel írott levél. Szia Ancsa! Ha legközelebb jössz, mind elmegyünk kürtőskalácsért, és utána anyukám megengedte, hogy lehozzuk a padlásról a ládát. Mikor jössz? Szia! Ria. Bal oldalán szakadt fénykép, amelyen édesanyja tortát szeletel, éppen a tejszínhabot nyalja le az ujjáról, amikor a vaku felvillan. Fiú együttes kivágott képeivel teleragasztott rövid üzenet: Mark love Ria FOREVER! Alulexponált fotó az első házibuliról. A lányokon nagy csipkegallér, hajuk feltupírozva, kezükben műanyag gitár.  Ria ballag, plüss bagoly ül a szegfűből készített csokorban. Pattanásos fiú arcképe, rajta a bizonytalan írás: szeretettel, Csaba. És régi buszjegyek, belépők hajókirándulásról, elhasznált szalvéták, rongyos takarékbélyegek, illatok, eltűnt ízek, nyáresti tücsökciripelés, izgatott suttogások, meg nem írt levelek, végre nem hajtott tervek, szép történetek, barátok, elmulasztott pillanatok. Mind-mind Famina lágy, lendületes öltéseivel összevarrva.

- Hogy került ez magához? – suttogta Mária ijedten, és halálsápadtan Famina felé fordult.

- Még nincs kész… - motyogta maga elé Famina, és gondosan meghúzogatta a szoknyában az öltéseket.

- Nem hallja, amit mondok?! – kiabált Mária, és megragadta Famina vállát. Famina felemelte a fejét, és hangja lágyan csengett, amikor visszakérdezett:

- Miért, maga hallja?

Mária levegőért kapkodott, aztán a függöny felé fordult és leszaggatta a rézkarikákról.

- Nem értem ezt az egészet! Ki maga?! – sírta el magát. – Hogy kerültek ezek ide? Nem itt van a helyük… Úgy fáj a szemem! – Mária zokogva próbálta táskájába gyömöszölni a függönyt.

- Össze kell hajtogatni, mielőtt elteszi – súgta Famina, és hurkot öltött a cérna végére.

Mária keze remegett, ahogy kiterítette a földön a függönyt. Behajtogatta a széleket, kiegyengette a hullámokat, elsimította a szamárfüleket. Könnyei elmázolták a régi levelek vidám írásjeleit, de nem tették olvashatatlanná.  Úgy hajtogatott, hogy egyetlen fotópapír se törjön meg. Zaklatott volt, mégis sikerült tökéletes téglalappá tömörítenie mindent. Felállt, és táskájába csúsztatta a csomagot.

- Kész – szólt Famina vidáman, elvágta a cérnát és kiterítette a szoknyát a pultra. A hasítéknak nyoma sem volt, finom munkával az öltéseket is láthatatlanná tette.

Mária fáradtan állt az ajtóban, keze a kilincsen pihent. Fogalma sem volt, hová menjen. Szólni nem tudott, de szeme tiszta volt és háborítatlan. Hajában bódító illattal nyíltak a kék virágok.

Miután elment, Famina a helyére rakta varrókosarát, összehajtogatta a szoknyát, megitta maradék teáját. Az ajtóhoz lépett és kiakasztotta a „Nyitva” táblát.

Ha nem teszi ki, az emberek nem tudják. Pedig olyan nyilvánvaló.