A normális vége

Normális. Abnormális. Napjaink népszerű buzzwordjei, amelyek szinte minden vitában és kommentfolyamban előkerülnek. De létezik egyáltalán a nagybetűs Normális? És ki dönti el, hogy abba mi fér bele? Vélemények.

Babarczy Eszter: Normalizálás

A normalitás elsődleges jelentése az, hogy valaki megfelel egy normának, egy társadalmi szerepnek, pontosabban megtalálja azt a társadalmi szerepet és normát, amelynek meg tud felelni. Nem normálisnak azt tekintjük, aki erre tartósan nem képes. Ha a társadalmi elvárásoktól eltekintünk, a normalitás kérdésének még értelme sem nagyon van: legfeljebb azt kérdezhetjük, életben tud-e maradni egy élőlény, ha az átlagostól nagyon eltérően fejlődik. De a tágabban vett fejlődés és haladás lehetetlen anélkül, hogy egyes emberek időnként át ne lépnének az előzetes normákon, hogy új normákat alkossanak. És aztán az új normák újfajta normalitást hoznak: nadrágot viselő nőket és sminkelő férfiakat, egyszülős családokat és szivárványcsaládokat. Folyamatosan átalakulóban van a „normális”, és mi magunk alakítjuk naponta azzal, mit várunk el és mit vagyunk hajlandók elfogadni.

Ezek az elvárások – és a buzgóság, amellyel próbálunk megfelelni nekik – nagy terhet jelentenek az egyes embernek, pszichés, de akár anyagi értelemben is. Néhány hónapja például, ahogy beköszöntött az ősz, bánatomban vettem magamnak egy rövid műbőr szoknyát. De azonnal meg is riadtam tőle: normális-e, hogy valaki (én) 50 fölött nem tartja elképzelhetetlennek, hogy miniszoknyát vegyen fel? Mint az ember annyi búját-baját, ezt is meggyóntam a Google-nek, és nem egészen tíz perc alatt meg is találtam a Quora nevű internetes felületen azokat a rokonlélek nőket, akik ugyanezt a kérdést a nagy nyilvánosság előtt tették fel maguknak, és választ is kaptak. 50 felett fekete műbőr szoknya? Miért ne, ha jól érzed benne magad?

Folyton tologatjuk, feszítgetjük ezeket a határokat, és ami tegnap még nem volt normális (a rövid szoknya 50 fölött), az ma már fel sem tűnik. De teljesen levetkezni sem tudjuk az egymással szembeni elvárásainkat, mert nélkülük nem igazodnánk el a valóságban, nem lenne világos, mikor, milyen helyzetben, hogyan érdemes viselkedni, még azt sem tudnánk, hogyan szólítsuk meg egymást.
Én a legkevésbé abban érzem magam abnormálisnak, amihez még diliflepnim is van: ma már, ha szorongok vagy depressziós vagyok, tudom, hogy ezzel nem elütök mindenki mástól, hanem ellenkezőleg, egyszerűen normális vagyok abban, hogy egy bezártsággal járó járványra lelkileg rosszul reagálok. Ki merjük mondani, hogy nem vagyunk mindig olyan jól, ahogyan egy reklámfotó-valóság elvárja tőlünk? Máris átdefiniálódnak a normális határai, és elfogadhatóvá válik az addig elfogadhatatlan, neki lehet látni megoldani (mert ami elfogadhatatlan, azt persze megoldani sem lehet).

Normális az, hogy amikor nem tudok elaludni, ausztrál angolságú „true crime” podcastot kezdek hallgatni? Nyilvánvalóan teljesen abszurd, kivéve, hogy mindenki más is ezt csinálja, legalábbis a true crime podcastok hallgatottságából ítélve. Átlagosan abnormális vagyok tehát, ahogy, felteszem, mindenki más is.

Melyik kamasz nem érezte úgy, hogy se besimulni, se kiválni nem tud egészen, sem megfelelni az elvárásoknak, sem kibújni az elvárások alól? És melyik kamasz nem szenvedett ettől? Akkor még azt hittük, ez a kamaszkor átka. Pedig valójában ez az élet, csak ami kamaszként újdonság volt, abba felnőtt fejjel beleszokunk.

Mi legyen az új normális?

Legyél mindig kedves először, még akkor is, ha rossz napod volt. Ne indíts undoksággal.
Segíts, akinek tudsz segíteni, még akkor is, ha úgy érzed, nem engedheted meg magadnak. Ki fog derülni, hogy dehogynem.
Mosolyogj magadra a tükörben reggelente. Megérdemled.

Nagy M. Boldizsár: Nem vagyunk normálisak

Hogy nem vagyok normális, arra az óvoda udvarán jöttem rá. A gyerekek egymás szavába vágva mesélték, kivel játszanának papás-mamást (Sanyikával! Márti nénivel! Madonnával!), és én tudtam, hogy nem mondhatom ki az igazat – mert velük ellentétben én csak papás-papás családban tudtam magam elképzelni. Mivel a faluban senki nem világosított fel arról, hogy nem én vagyok a világon az egyetlen meleg, és később is csak annyi jutott tudomásomra, hogy aki fiú létére a fiúkat szereti, az „érces” lesz, aztán meghal, a gyerekkorom a szociális szorongás és az internalizált homofóbia elsajátításával telt, ami a kisebbségi csoportokhoz tartozók hatékony módszere az elnyomás újrateremtésére.

Nem kellett volna más, csak valaki, aki elmagyarázza, hogy félreértem a világot. Aki számomra is érthető nyelven elmeséli, hogy a normális-abnormális oppozíció egy olyan gondolkodásmód maradványa, aminek fókuszában az univerzális igazságok keresése, a racionalizálás, a normatizálás és az ezek következményeként várt fejlődés állt. Hogy a tudományágakban és a társadalmat szabályozó intézményekben az osztályozás, címkézés gyártása zajlott, így születtek meg olyan, hierarchikus rendbe sorolt fogalmak, amelyek rasszokat, etnikumokat, nemi identitáson és szexuális orientáción alapuló embertípusokat hoztak létre. Megnyugtatott volna a tudat, hogy ami ma normális, az nem volt az tegnap és nem lesz az holnap, mert minden norma fluid társadalmi konstrukció, és még a szociális struktúrába legmakacsabbul beivódott, kirekesztő „igazságokat” sem kell készpénznek venni, mivel ezeket is kivetheti magából egy-egy kultúra. Bár lett volna valaki, aki mesél nekem a modernizmust felváltó posztmodernről, ami rámutatott az előbbi korlátaira és elkezdte lebontani az elnyomás rendszerét. Felemelő érzés lett volna a felismerés, hogy a történelmünk, a művészetünk, az irodalmunk azért férfiközpontú, mert évszázadokon át a fehér, cisznemű, heteroszexuális férfiak alkották a domináns társadalmi csoportot – és hogy a jövőben ennek már nem kell így lennie. Segített volna, ha tudom: a többségi társadalom alsó- és középosztályba tartozó tagjai azért éreznek feszültséget és zavart, amikor például a nők, a romák vagy az LMBTQ+ emberek helyzetéről van szó, mert a szabadságjogoknál jobban foglalkoztatja őket a saját egzisztenciájuk miatti aggodalom, ugyanis a globalizáció és a posztdemokrácia következtében rosszabbul élnek, mint korábban. Boldog lettem volna, ha ismerem a feminizmus és a kisebbségi mozgalmak hőseit, de már akkor is, ha valaki csak arra hívja fel a figyelmem, hogyha az erdőben a sok tölgyfa között csak pár almafát látni, attól az almafa még nem abnormális és haszontalan növény, és hogy a sokféle faj együttélése a természet fennmaradásának kulcsa.

Hogy nem akarok normális lenni, arra akkor jöttem rá, amikor felnőttként felismertem: ez a szó kirekesztő, mert azt feltételezi, hogy vannak, akik kevesebbet érnek.

1. Tolerancia helyett szolidaritást! A tolerancia ego-központú, alá-fölé rendeltségen alapul és inkább szemlélődő, mint aktív. Aki viszont szolidáris, az harcba száll azok jogaiért is, akik másként különbözőek, mint ő.
2. Ne csak a lányod, hanem a fiad is tanítsd meg az egyenjogúság fontosságára! A tudás nélküli, törékeny maszkulinitás hatalommal párosulva veszélyes kombináció.
3. Légy tisztában a privilégiumaiddal és ne nyilatkozz elhamarkodottan a tiédnél kiszolgáltatottabb társadalmi csoportba tartozókról! Hallgasd meg őket, és ne vond kétségbe az igazságaikat!

Lukoviczki Réka: Mit értesz azon, hogy normális?

2014. szeptember elején meguntam a sok hete tartó mankózást, és megkérdeztem a műszerészemet:
- Robi, mikor fogok újra úgy járni, mint a normális emberek?
Robi zavartan matatni kezdett a zsebében az imbuszkulcs után, majd rám nézett:
- Mit értesz azon, hogy normális?
- Hát, hogy mintha lenne lábam. Tudod, mint a baleset előtt. Szeretnék én is úgy élni, ahogy mindenki más, normálisan.

Robi elmosolyodott. Gyerekkorában elvesztette az egyik lábát, amikor átfutott a nagyobbak után az úttesten, és elütötte az autó. Az évek során elege lett abból, hogy nem tudnak neki jó protéziseket csinálni, ezért kitanulta a szakmát. Elmúlt már 50 éves, sok száz páciensének készített nagyszerű lábakat, elmondása szerint sosem kényelmeseket, de használhatókat.
- Mutass nekem egy normális embert ezen a Földön.

Értetlenül néztem rá, nem egy nyelvet beszéltünk. 21 éven át éltem a normális emberek életét, akik tanultak, dolgoztak, sportoltak, nem csinálták a bajt maguk körül. Számomra az volt a biztonságos világ, ha nem lógtam ki a sorból. Látva az értetlenségemet, folytatta:
- Ahogy idősödsz, látni fogod, hogy minden ember más, mindenkinek van valami nyűgje, ami eltér „a normálistól”. Ne ezen aggódj, inkább törekedj arra, hogy megbékélj a lábad elvesztésével és hozz ki mindent ebből a helyzetből. Rajtad áll, milyen életet építesz fel, én pedig megadok hozzá minden alkatrészt.

2021 márciusa van, a világ már közel sem olyan normális, mint ahogy korábban hittem, de ez nem feltétlen rossz. A lehetőség mindannyiunkban ott lapul, hogy mit hozunk ki a nehéz pillanatokból, az élet pedig megad hozzá minden építőelemet.

A cikk a 2021/május-júniusi ELLE magazinban jelent meg.