Novellaíró pályázat: a mi kedvenceink

Következő kedvencünk Varga Rebeka novellája. Hogy miért?

Varga Rebeka: Doboz

– Mama, mikor lehet már kimenni? – kérdezte Pierre, miközben az ablaknak nyomta a kis pisze orrát, és áhítattal nézte a szürke világot. Borús idő volt, vagy csak a háború miatt tűnt minden olyan szürkének?

– Miért akarnál kimenni drágám? Idebenn minden megvan – felelte anyám, és gyorsan felkapta az öcsémet, magához szorította, majd letette a földre. Ügyelt rá, hogy elég messze legyen az ablaktól. Anya nem szerette, ha bámészkodunk. Gondolom, zavarta, hogy valami olyan után vágyódunk, amit ő nem tud megadni.

– Mikor jön haza a papa? – kérdezte Pierre pár perc csend után. Anya elfordult, a köténye sarkát a szeméhez emelte. De mikor visszafordult, az arca olyan volt, mint mindig: kifürkészhetetlen és erős.

– Nemsokára – felelte halovány mosollyal.

Mélyet sóhajtottam, és tovább törölgettem a port a polcokról. Nem mintha lett volna értelme, de valamit tenni kellett. Ha már szünet volt, és ha már nem mozdulhattunk ki ebből az átkozott épületből. Nem néztem anyámra. Féltem, hogy ha ránézek, akkor kiderül a hazugsága, pedig én is tudtam, hogy apa nem jön haza többet. Ez a háború. Apák, férjek, fiúk elmennek, hogy soha ne jöjjenek vissza. Közben pedig a főnökök, akik háborút indítottak, kényelmesen ülnek a foteljeikben, egy bombabiztos szobában. Nem kell nélkülözniük, mert mindenük megvan. Nem kell félniük, ha kilépnek az utcára, már ha kilépnek. Mert nekünk még azt sem volt szabad.

Két hónapja egy férfi kopogtatott az ajtón, és azt kérte, vagyis inkább parancsolta, hogy fogjuk minden holminkat, amire szükségünk lehet, és tartsunk vele. Pierre sírt, anya nem szólt egy szót sem, de teljesítette az utasítást. Mind halálra voltunk rémülve. Mert ha költözni kell, az semmi jót nem jelent.

Egy nagy betonépületbe lakoltattak át minket. Tizenhét emeletes volt, apró lábakon állt, az tartotta meg a föld felett. Az ötödiken kaptunk lakást, közvetlenül a piac alatt. Egy kövérkés öreg hölgy adta oda a kulcsokat, és azt mondta, mostantól nem kell kilépnünk az utcára semmiért. Az épületben minden megtalálható, ami szükséges. Piac, ruhaboltok, iskola, tornaterem, bölcsőde. A hölgyet Madame Dupounak hívták, alacsony volt, arca pirospozsgás. Büszkén mesélte, hogy ő volt az első lakó a házban. A férje a gépházban dolgozik, az első emeleten, így gyakorlatilag ismernek minden lakót. Kedélyesen felajánlotta a segítségét, ha bármi gond van. Tudja ő, milyen nehéz apa nélkül, tette hozzá bizalmaskodva.

Anya tűrte Madame Dupou tapintatlanságát, és kedvesen mosolygott a monológja alatt, de amint becsukódott a néni mögött az ajtó, sírni kezdett. Lehanyatlott az egyik fotelbe, és ott ült egészen hosszú ideig. Sose láttam még anyát sírni. Anya erős asszony volt, mindig megrázta magát, nem számított, hány pofont kapott az élettől. Amikor láttam, hogyan rázza vékony testét a zokogás, valami megtört bennem is. Nehezen bár, de felkaptam az öcsémet, és kivittem a folyosóra. Elmagyaráztam neki, hogy ez most mindenkinek nehéz, de talán ha vége a háborúnak, akkor minden visszatér a normális kerékvágásba. Apa és Daniel visszatérnek, megint egy család lehetünk. Anya sem fog sírni többet.

Lassanként beilleszkedtünk, és ha nem is élveztük a helyzetet, de legalább megbarátkozunk vele. Én azt képzeltem, hogy leégett a házunk és csak ideiglenesen kell itt maradnunk. Csak amíg mindent rendbe hoznak.

Rajtunk kívül még hat család lakott azon az emeleten, de így is volt két szabad lakás. Nem nagyon ismerkedtünk. Ezek az idők nem arra valók, mindenki védte azt, amije volt, akije megmaradt. Az emberek bizalmatlanok voltak, és senki nem hibáztatta őket érte. Mindenki gyászolt, mert nem volt senki az épületben, vagy akár egész Marseille-ben, aki ne veszített volna el valakit a háborúban.

Ugyanakkor Madame Dupou nem hazudott, a „tömbben” (mert a lakók így szerették hívni) mindent megkaptunk, nem kellett szűkölködni semmiben. Hosszú idő után itt jutottunk először vajhoz, teához, és egészen jutányos áron. Ezelőtt valóságos hajsza volt bármit is az asztalra varázsolni. Nem is a pénz miatt, hanem mert nem volt semmi, amit meg lehetett volna venni.

Hamarosan kiderült, hogy nem olyan egyszerű minden, mint elsőre tűnt. Az a kevéske kis pénzünk, ami volt, kezdett elszivárogni. Valakinek munkát kellett vállalnia.

Így esett, hogy a mosodába kerültem.

Örültem, hogy valami hasznos munkára fognak, sosem voltam az a lány, aki fél egy kis munkától, vagy esetleg nem szereti bepiszkolni a kezét. A bérem egészen tűrhető volt, amiből alighogy, de el tudtunk éldegélni, nagyobb gondok nélkül. Félretenni nem tudtunk, mert ez is éppenhogy elég volt a napi betevőre, de legalább volt értelme felkelni reggelente. Az a tudat lebegett előttem, hogy valami hasznosat csinálok.

Nem mellesleg elterelte a gondolataimat, legalább arra a pár órára. Mert amúgy folyton apára és a bátyámra gondoltam. Görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy holtan fekszenek valahol, és mi nem is tudjuk. Aztán amikor Pierre minden reggel behozta a postát, meggyőztem magam, hogy mégis jobb a bizonytalanság, mert akkor van remény. Egy picike rés, ahol besüt a fény a sötétségbe. Minden reggel fellélegeztem, amikor nem hozta hír a halálukat, és minden este újra szorongani kezdtem. De ahogy a koszos ruhákat szortíroztam, nem maradt időm gondolkodni.

–Céline – szólt rám anyám, – már vagy tíz perce törölgeted azt a vázát, kérlek, menj fel a piacra és hozz vajat, meg kenyeret. Uzsonnaidő van – mondta.

Pierre hirtelen nagyon izgatott lett, mint mindig, amikor valamilyen étkezés került szóba. Úgy tűnt, el is felejtette pillanatnyi aggályait. Olyan kisfiú volt még, alig múlt el négyéves.

Sokat tűnődtem, mit fog fel ebből az egészből. Ő is látja vajon, milyen szürke lett minden? Ő is érzi, hogy milyen más az íze a kenyérnek, a víznek? Végülis arra jutottam, hogy valószínűleg nem. Miért is érezné? Nincs összehasonlítási alapja, ő a háborúba született, nem ismer semmit ezen kívül. Talán már hozzá is szokott a barátságtalan betonépülethez, amiből nincs kiút. Talán már nem is hiányzik neki a kék ég látványa, a szellő érzése, a szabadság, hogy oda menj, ahova akarsz.

– Céline! – reccsent rám egy hang. Felpattantam.

– Azonnal jövök, anya – feleltem, és lehajtott fejjel elhagytam a lakást.

A tömbben nem volt szükség pénzre. Ha dolgoztál, azzal pénzt szereztél, amit gondosan elkölthettél akármire, de a mi kezünkbe rendes, igazi pénz sose került. Vezettek róla egy nyilvántartást, így tudták, ki hogyan áll. Ha kimerítetted a kereted, akkor nem költekezhettél tovább. Itt nem létezett hitelezés. Hogyan is létezhetett volna, ha a kölcsön mindenképpen a bizalmon alapszik. A tömbben senki nem bízott senkiben. Mindenki ismerte a mondást: eszel, vagy megesznek.

Felmentem a lépcsőn, így pont a piacszintre jutottam. Nyüzsgött, mint mindig. Szerencsére nekem nem kellett semmi más, csak vaj meg kenyér. Tudtam, mit hol találok meg.

– Drága Céline, mit adhatok? – kérdezte M. Pernaud. Mindig felvidított, ha láttam, a szája folyton fülig ért, nehéz volt megállni mosolygás nélkül, ha találkoztunk.

– Csak egy kis vajat kérek – feleltem, túlkiabálva a zajt.

– Parancsoljon, chérie. Hallom, új lakók költöznek a maguk emeletére. – A kezembe nyomta a vajat.

– Nem is tudtam – mondtam bután, de rögtön izgatott lettem. A tömbben nem nagyon történt semmi, egy új család azonban mindig felborzolta egy kicsit a kedélyeket. – köszönöm – tettem hozzá, és sietni kezdtem. Látnom kellett az új lakókat.

Vettem egy baguette-et, és mentem is haza.

Amikor az ajtóhoz értem, akkor hallottam meg a hangjukat.

Csak hárman voltak, és a folyosó másik oldalán kaptak lakást, rögtön a legszélén, ahogy feljövünk a lépcsőházból. Rosszul láttam őket, de egy fiút, egy anyukát és egy kislányt ismertem fel a sziluettekben. Furcsának tartottam, mivel minden fiút elvittek, aki fegyverfogásra alkalmas. Ezért vitték el Danielt is. Pedig alig egy évvel idősebb nálam.

A legmagasabb észrevette, hogy bámulom őket, szóval jobbnak láttam eltűnni. Az ilyesféle kíváncsiskodást nem veszik jó néven errefelé. Pedig Marseille tele van kellemes, barátságos negyedekkel. Hiába, nemcsak a táj szürkült meg, de az emberek is.

Alig ettem valamit uzsonnára. Vágytam egy kis friss levegőre, de meg kellett várnom Pierre-t. Ő végig fecsegett, míg az asztalnál ültünk. Megette az én részemet, a sajátját és a felét anyáénak. Az ő étvágyát semmi se ronthatta el.

Ha az ember egy kicsit levegőzni akart, akkor csakis fölfelé mehetett. Madame Dupou figyelmeztetett minket, milyen veszélyes, ha elhagyjuk az épületet. A kijárási tilalom megszegéséért halál járt. Elmesélte egy fiú történetét, aki egyszer ki akart szökni, hogy találkozzon a szerelmével, akit egy másik tömbbe osztottak be. Úgy egyeztek meg, hogy félúton találkoznak. De a fiút agyonlőtték, amint kilépett a házból, a lány hiába várta. Végül a lányt is elkapták. Ma se tudni, ki végzett vele, a testét napokkal később dobta partra a tenger.

Persze hogy el akartunk menni. Nem is el, csak ki. Két hónap után többre vágyik az ember, mint arra a pár négyzetméterre az épület tetején. Még a börtönben is több helyük van a raboknak.

Sok szempontból a tömb rosszabb volt, mint a börtönélet, noha soha nem ítéltek még el. De valamennyire el tudtam képzelni, milyen is, ha valakit leültetnek. A tömbbe nem magad miatt jöttél, nem azért, hogy bűnhődj valamiért, amit elkövettél. Hanem azért, mert a hatalmasok játsszák a játékaikat, és te, a kisember akaratlanul is a bábjukká válsz.

Tényleg nem akartam sokat. Csak időnként lemenni a tengerpartra, látni a vizet, vagy kisétálni egy mezőre egy meleg szombat délutánon valaki olyannal, akit szeretek. Nem voltak nagy elvárásaim, nem úgy neveltek.

Néztem, ahogy az öcsém ül a hintában, és egyre magasabbra hajtja magát. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, nehogy meglásson sírni. Ránevettem, amikor odamosolygott nekem és egy másik játékhoz szaladt.

Körbenéztem a placcon, a szemem egy fiún akadt meg, akit még nem láttam errefelé. Gondoltam, ő az új fiú a szomszédból, más nem nagyon lehetett, és felismertem a furcsa arcáról. A maga nemében egészen jóképű volt, úgy festett, mint James Dean, szemeiben pont az a bánatosság csillant meg. Vannak férfiak, akiknek jól áll a szomorúság. A szomszéd is ilyen volt. Vagy csak nekem lettek alacsonyabbak az elvárásaim. Még mindig nem értettem, miért nem sorozták be őt is. Egészségesnek tűnt. Egy pillanatra elöntött a harag a fiú iránt, akit nem ismertem, de mégis meggyűlöltem. Ő miért nem vitték el? Daniel miért nem maradhatott velünk?

Lehajtottam a fejem, gyorsan visszanyeltem a könnyeimet.

A következő percben gyereksírás ütötte meg a fülem, azonnal felpattantam.

A homokozóban egy kislány zokogott, mellette ott állt az öcsém. A kislány szürke ruhát viselt, haja fekete volt, szinte teljesen homok borította be. Pierre értetlenül állt ott, a kezében még ott pihent a fél homokgolyó, amit a lánykának dobott.

A szomszéd fiú bosszús pillantással söprögette le a kislányról a homokot, letörölte az arcát, a kezeit, a kis térdét.

– Ne haragudj, úgy sajnálom – kezdtem gyorsan. Pierre már lendítette is a kezét, hogy eldobja a maradék homokot, de még időben rácsaptam. A szája elégedetlenül legörbült, hörögni kezdett, majd könnyek nélkül hisztizni. – Fejezd be, de azonnal – ripakodtam rá.

– Ne is törődj vele – mormolta a fiú, – a húgomat se kell félteni.  – Felegyenesedett, megfogta a lány kezét. Pierre közben abbahagyta a sírást, érdeklődve szemlélte a fiút.

– Pierre, kérj bocsánatot – mondtam, és odatoltam az öcsémet a kislány elé, – de szépen. Különben megmondom anyának.

– Sajnálom – mondta Pierre gondolkodás nélkül, előrehajolt és megpuszilta a kislányt, aki nem hiszem, hogy felfogta, mi történt, de erre elpirult, és a bátyja nadrágja mögé bújt.

– Ügyes fiú – mondtam büszkén.

– Luc vagyok – mondta a fiú mosolyogva. Nagyon jól állt neki, ha mosolygott. – Ő meg a húgom, Sylvie.

– Én meg Céline – feleltem. – Ő meg az öcsém, Pierre.

– Egy szinten lakunk – mondta.

– Tudom – vágtam rá azonnal, és elpirultam.

– Akkor majd biztos látjuk egymást  – vonta meg a vállát.

– Rendben – feleltem.

Aztán hazamentünk.

Furcsa érzés volt találkozni valakivel az én korosztályomból. Eddig annyi mindent hiányoltam. A szabadságot, a régi életet, de valahogy a barátokat nem. A fiúkat meg végképp nem.

Igyekeztem nem gondolni rá, miután hazaértünk, de mégis visszatértem hozzá. Elvégre mi lehet belőle? Lehetséges, hogy mégis vannak barátságok a falakon belül? Ilyen undok környezetben is kötődhetünk egy vadidegenhez? A szabadság minden lehetősége nélkül?

Pár napig nem láttam Lucot. Nem mondhatnám, hogy hiányzott, mert nem is ismertem őt. De mégis hiányzott, valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy nekünk együtt kellene lennünk, és fel akartam gyorsítani a folyamatot.

Aztán az ötödik napon egy levél volt a postaládánkban, amit nekem címeztek. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy nem anya találta meg, mert ő biztosan elégette volna. Nem arról van szó, hogy nem akarta, hogy boldog legyek. Csak nem akarta, hogy ebben a világban legyek boldog, ahol minden olyan törékeny, ahol ennyire ki vagyunk szolgáltatva.

Luc egy egész hosszú levelet írt. Kérte, hogy találkozzunk, mert őt megőrjíti a bezártság, és kell valaki, akivel megoszthatja azt a picike szabadságot, amit kapott. „A tetőn fogok várni rád – írta, – akár jössz akár nem.”

Másnap felmentem a tetőre. Takarodóig beszélgettünk. Mesélt az apjáról, akit azelőtt hurcoltak el, mielőtt ők ideköltöztek. Az anyja azóta nem találja a helyét, utálja ezt a helyet. Luc rettegett tőle, hogy valamelyik este megöli magát. El kellett raknia minden borotvapengét. A fiú dühös volt rá, elvégre ott van Sylvie, a kicsi, akire figyelni kell. Persze Luc is gyűlölt mindent, ami a háborúhoz kapcsolódott. Főleg azok után, hogy ebbe a dobozba kényszerítették. Ő így hívta a tömböt. A Doboz.

Rettenetesen sajnáltam, amikor el kellett válnunk, de életben tartott a tudat, hogy másnap ismét találkozunk.

Ez így ment egy hónapig. Luc minden nap várt rám a tetőn, amikor tudtam, mentem. Imádtam vele lenni, arra a pár órára elfelejtettem, milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Rengeteget beszélgettünk, alig fordult elő, hogy csendben ültünk volna egymás mellett. Mintha egy életet vártunk volna arra, hogy találkozzunk, és annyi mindent kellett bepótolni… Sokáig nem tudtam, mi is ez. Hova tartunk ezzel, de ez nem is zavart. A tömbben nem nagyon tűzhettél ki célokat, nem törhettél ki abból, ami voltál. De ahogy Luc megjelent, ez megváltozott. Ő lett az üde színfolt a szürke palettán. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Ha tudom, megállítom az időt, amikor vele vagyok. És sokszor a jeges félelem keze szorította össze a szívem, ha csak arra gondoltam, hogy ő talán nem így érez. Dühös lettem, mert nem volt elég, hogy én akartam őt, neki is akarnia kellett engem. Aztán ahogy teltek a hetek, már nem is számított, mit akar. Az számított, hogy én véglegesen és visszavonhatatlanul belehabarodtam. Egyetlen dolgot akartam, és ezt helyeztem mind fölé: hogy Luc boldog legyen.

Persze voltak jelek, amikből rájöttem, hogy ez nem teljesen egyoldalú. Sejtettem én, hogy az ő oldaláról nem olyan heves a dolog, de folyton rajtakaptam, hogy néz, ha elkísértem az öcsémet a játszótérre és ő is ott volt. Mindig igyekezett beszélgetést kezdeményezni, ha egymásba botlottunk a piacon. Továbbra is írt. Akkor is, ha találkoztunk. Az igazi fordulópont még váratott magára, de tudtam, hogy jön. Lebegett a levegőben, mint vihar előtt az esőszag. Végül is két és fél hónappal az után jött el, hogy megismerkedtünk.

Szombat volt ,és rettenetesen esett az eső. Nem kellett dolgoznom, mert kivettem egy szabadnapot. Úgy terveztem, hogy segítek anyának, de ő nem töltötte otthon a délelőttöt. Elment találkozni az egyik régi barátnőjével. Egy utcában laktunk, csak a szerencsének volt köszönhető, hogy őket is ideköltöztették.

Luc és én megint a tetőn ültünk. Éppen jól megáztunk, de engem nem zavart, és őt sem.

– Pár nap múlva tizennyolc éves leszek – szólalt meg hirtelen.

– Ez azt jelenti, hogy…

– Besoroznak – bólintott rá.

Forogni kezdett a világ, meg kellett kapaszkodnom a padban, amin ültem, hogy ne szédüljek le róla. Lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy valaki, aki most ilyen fontos része lett az életemnek, eltűnik. Úgy, ahogy eddig majdnem mindenki. Végig ez idő alatt azt gondoltam, hogy csak egyféleképpen nyerhetek szabadságot: ha kiszabadulok a Dobozból. Sose merült fel bennem a gondolat, hogy talán egy másik személy is megadhatja azt, amire sóvárogtam.

Elfordítottam a fejem tőle, hogy ne lássa a könnyeimet. Igazából én sem voltam benne biztos, hogy sírok. Talán csak az eső folyt végig az arcomon.

– Nem tehetik – nyögtem erőtlenül. Luc felém fordult, megfogta a kezem.

– Drága Céline, bár ne kellene elmennem. Még a rabságot is szívesen vállalnám, mert tudom, hogy te itt leszel velem – mondta hevesen, mélyen a szemembe nézve.

–  De… van még időnk, nem? – kérdeztem tétován.

– Két nap – sóhajtotta reménytelenül. – Anyám már megkapta a papírt, de rejtegeti előlem – a mondat végére bosszússá vált a hangja.

– És ha megszöknénk? Átmehetnénk Angliába! – mondtam hirtelen. Éreztem, hogy akármit megtennék, hogy működjön. Mert egyetlen kapcsolat sem működik magától. Mindegyik azért működik, mert akarjuk.

– Eljönnél? – kérdezte, pillantása megint fogva tartotta az enyémet.

– El – feleltem sóhajtva. Megkönnyebbült mosoly ömlött végig az arcomon. Már láttam is magam előtt a szebb jövőt, egy házat, gyerekeket magam körül, amint Luc felesége vagyok egy távoli országban, ahol nincs háború, nincs szürkeség.

– Találkozzunk holnap, ugyanitt, addigra átgondolom a dolgot, rendben van? – Lázas izgalom vett rajta erőt, nagyon erősen szorította a kezem.

Bólintottam, mert hang nem jött ki a torkomon. Elsöpörtek az érzelmek. Egyszerre több dolog viharzott át az agyamon. Igyekeztem nem törődni vele. Ha végre elkezdem azt csinálni, amit szeretnék, akkor nem fogom meggondolni magam. Nem hagyhattam, hogy az eszem megállítson.

Futólag arcon csókolt, majd felugrott és elment.

Nem igazán tudom, mivel telt a következő harminchat óra. Csak lebegtem az ismeretlenben, anélkül, hogy tudomást vettem volna a külvilágról. Ettől függetlenül a külvilág nem feledkezett meg rólam. Valahogy mindig így van ez. Amíg az ember képtelen láthatatlanná válni, addig el kell tűrnie a világot, ami körülveszi.

Anya nem volt otthon mikor beestem, szóval volt időm kicsit rendbe szedni magam. Lefürödtem, tiszta ruhát vettem fel. Mikor elkészültem megnéztem magam a tükörben, de az arc, ami visszanézett rám, teljesen idegennek tetszett. Az arcom kipirult, a szemem szinte feltűnően csillogott. Teljesen kicseréltek. Soha addig nem voltam még ilyen boldog.

Csendesen elfoglaltam magam a délután hátralevő részében. Nem voltam túl eredményes, mert alig bírtam megmaradni egy helyen pár percnél tovább. Ide-oda szaladgáltam, csakis Luc járt a fejemben, és a másik világ, aminek hamarosan én is lakója leszek, egy színes világé, ahol nem kell félni a sötétségtől.

Anya és Pierre fél öt körül érkeztek meg. Az öcsém rögtön belefogott az élménybeszámolóba, de nem kellett különösebben figyelnem, szerintem csak a saját hangját akarta hallani. Anya vacsorát főzött. A szokásosnál is gondterheltebb és csendesebb volt. Kerültem a pillantását, mert rettegtem, hogy rájön a tervemre. Tudtam, hogy hátba támadom őt, de azt is tudtam, hogy én a helyében a legjobbat akarnám a gyerekemnek. Lehet, hogy önző voltam, amiért csak magamra gondoltam, de akkor is. Fiatal voltam, nem dobhattam el magamtól minden lehetőséget.

Vacsora után segítettem neki a házimunkában, elmosogattunk, de úgy tűnt, nem is vesz tudomást a jelenlétemről, így én is a gondolataimba merülhettem. Nem volt egy szemernyi kétségem se, hogy a helyes utat választottam. Ennyi rossz után, kellett, hogy valami jó várjon rám valahol.

Éjszaka meglepően gyorsan elaludtam. Különös dolgot álmodtam aznap. Egy ködös erdőben álltam, nagyon sötét volt, a Hold se sütött, egyáltalán semmilyen eszközöm nem volt, amivel világíthattam volna. Mégis úgy tűnt, mintha tudtam volna, merre kell menni. A lábam vezetett és pár bizonytalan lépés után már ügyesen kikerültem a csúszós, nyirkos gyökereket. Mintha már jártam volna itt. Pár perces séta után egy kis házikónál lyukadtam ki. Nagyon apró volt, az egyik oldala bedőlt, de láttam, hogy az ablakon világosság áramlik ki. Mivel szitálni kezdett az eső, jobbnak láttam, ha megpróbálkozom szálláshoz jutni. Egy öreg néni nyitotta ki az ajtót, nagyon zordnak tűnt, már csak egy foga volt, az is valahol hátul, amikor mosolygott, csak az ínyét láttam. Beinvitált, nagyon kedvesen bánt velem. Felajánlotta az ágyát, azt mondta, neki jó a föld is. Alighogy lehajtottam a fejem, megváltozott a szín, a néni katonává változott, aki fölém magasodott, rám fogta a fegyverét.

– Mondja meg, miért működött együtt vele! – kiabálta a katona.

– Kérem, ne bántsanak! – zokogtam, és védekezőn az arcom elé emeltem a kezemet.

Megint megváltozott a szín, most egy tisztáson álltam, egy fához kötöztek. Éreztem az érdes kérget a tenyerem alatt. Velem szemben tizenöt katona állt, teljes harci díszben.

– Büntetés: halál – zengte a főparancsnok.

A katonák a vállukhoz emelték a fegyvert, és csaknem egyszerre, tizenöt golyó lőtt ki.

Felébredtem.

Másnap délután találkoztunk Luc-kel. Valamiért egész nap nagyon rosszkedvem volt, de én se tudtam megmagyarázni magamnak. Ott lebegett körülöttem valami megmagyarázhatatlan balsejtelem. Igyekeztem elnyomni, főleg amikor láttam, Luc milyen jókedvű.

– Ma este meg tudjuk csinálni – mondta lázasan suttogva.

– Ma? – kérdeztem. Tudtam én, hogy gyorsan kell cselekednünk, de nem gondoltam, hogy ennyire.

– Csak egy táskát kell összepakolnod, semmi más nem kell. Az is elég, ha csak te jössz – megcsókolta a kezem. Elektromosság szaladt végig a testemen, ahogy mindig, ha hozzám ért. – Ejfél után, az őrváltáskor van egy kis esélyünk, hogy kilógjunk. Olyankor nem figyelnek.

– Honnan tudod? – kérdeztem

– Beszéltem ezzel-azzal. Van itt egy fickó, aki az első lakók között volt, tud egyet s mást az épületről – mondta lelkesen.

– Hol találkozzunk? – kérdeztem. Mi okom lenne kételkedni Luc szavában? Az életemet is rábíztam volna. Vagyis most is azt csináltam.

– Az lesz a legjobb, ha odajössz a lakásunk elé. Várj ott. Nem engedhetlek egyedül, vigyáznom kell rád – mondta mosolyogva. Mély sóhaj szaladt ki a számon. – De Céline, ha nem akarod, nem kell ezt csinálnunk. Holnap eljönnek értem, de visszajöhetek. Mindig vannak, akik túlélik. – Mélyen a szemébe néztem. Néztem a fiút, aki háborúba menne értem. Néztem az arcát, és tudtam, hogy nem engedhetem el. Többet nem adhatok már. Végre vissza is kell kapnom valamit az áldozatokért.

– Nem kockáztathatunk – mondtam határozottan. Láthatólag megkönnyebbült.

– Akkor éjfélkor találkozunk – mondta, és megcsókolta az arcomat.

Egész délután sírtam. Bután éreztem magam emiatt, hiszen nagyon is boldognak kellett volna lennem, de mégis, az a rossz ómen ott ült a vállamon, és hiába próbáltam, nem tudtam megszabadulni tőle. Mindenesetre igyekeztem a felszínen maradni. A vacsoránál megint keveset szóltam, de én dugtam ágyba az öcsit. Nagyon nagy erőfeszítés volt, de nem fakadtam sírva. Tudtam, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy látom őket. De hinnem kellett, hogy mégse, különben hogy lettem volna képes elindulni? Remények nélkül nem lehet kockáztatni.

Anya megint csendes volt. Mielőtt elmentem lefeküdni, megpusziltam az arcát és megsimogattam. Nem értette nagyon, de nem szólt, örült a váratlan kedvességnek. Azt hiszem, a háború kiöli a gyengédséget, az ilyen figyelmességeket mindenkiből. Talán csak Luc maradt meg olyannak, amilyen. Mintha rajta nem fogott volna a háború kegyetlensége.

Éjfélre már készen álltam.

Nem volt nehéz kilopózni, ami azt illeti, én is meglepődtem, milyen egyszerűen ment. Alig két perc alatt már kint voltam a folyosón, ahol Luc várt rám. Válláról hátizsák lógott, arcát egy kinti lámpa fénye világította meg, komolynak tűnt, de eltökéltnek is. Én is úgy voltam vele, hogy ha már bepakoltuk a táskát, nem fordulhatunk vissza.

– Gyere – mondta, homlokon csókolt, és megfogta a kezem.

Úgy surrantunk le a lépcsőkön, mint a tolvajok. Egyikünk se szólt egy szót se, de mindketten nagyon figyeltünk a legkisebb zajokra is. Minden olyan simán zajlott. Talán én voltam kicsit feszült, de már gyanúsnak tartottam, hogy ennyire egyszerűen kijutunk. Nem találkoztunk senkivel.

A bejárati ajtónál megtorpantunk. Luc óvatosan kilesett, de az őrök valóban eltűntek. Felrántotta a nehéz üvegajtót, és futni kezdtünk.

Édes érzés volt, mosolyt csalt az arcomra a sikerélmény, a szabadság. Mintha a levegő is édesebb lett volna odakint. De aztán hirtelen, mintegy végszóra, puskalövést hallottunk. A következő, amire emlékszem, hogy Luc elvágódik a földön, és felnyög kínjában. Lépteket hallottam magunk mögött, de én csak Lucot láttam, aki a lábára szorította a kezét. Az ujjai közül szivárgott a vér.

– Fogd le a lányt – szólalt meg a hang. A karomra vasmarkok szorultak, hiába kapálóztam, nem tudtam megmozdulni. Luc még mindig a földön feküdt.

Az első őr odalépett hozzá, jó erősen az arcába vágta a fegyvere markolatát. Luc vért köpött, én sikítoztam, a könnyek peregtek az arcomon.

– Rohadtul elegem van ezekből a mocskokból. – Az első őr köpött egyet. – Hova szökdöstök, mi? – kérdezte, majd rám nézett, engem hasba vágott. Felfordult a gyomrom, ha nem tart meg a másik őr, biztosan összeesek a fájdalomtól.

– Őt hagyd békén – hörögte Luc.

– Ó, milyen lovagias vagy – röhögött a fegyveres. Jó erősen Luc oldalába rúgott.

– Elég! – visítottam.

Az őr felém fordult, újra megütött, ezúttal az arcomat. Felrepedt a szám, éreztem a vér ízét a nyelvemen. Nem tudom pontosan, hogyan történt, de Luc elkapta az őr lábát, és mielőtt bármit reagálhatott volna, a földre rántotta magához. Az őr másodpercek alatt felpattant, arca vérvörös volt, előkapta a pisztolyt és Lucra fogta.

– Majd meglátjuk, ki nevet a végén, öcsi – mondta.

Luc pillantása az enyémbe kapaszkodott, ahogy ott feküdt a porban, vérző arccal. Szerettem volna odarohanni hozzá, megmenteni, de úgy szorítottak a karok.

– Csukd be a szemed, Céline – suttogta.

Pár másodperc múlva a pisztoly eldördült, én pedig soha többé nem akartam kinyitni a szemem. Az se érdekelt, ha darabokra hullik a világ.