Elle Young Talent: Farkas Péter

Az Elle Young Talent novellaíró pályázat nyertes novellái

Kezd idegesíteni az eső. Már vagy tíz perce várok a ház előtt. Le is állítottam a kocsit. Néha beindítom az ablaktörlőt. Odakint ritkásan, de súlyos cseppekben szitál. Nem tudom eldönteni, hogy a hangja monoton-e vagy sem. Mindenesetre nagyon idegesít. Szóval dudálok. Nem szokásom, de most már igazán jöhetne.

Az anyjára ütött ebben. Ebben is. Le merem fogadni, hogy a konyhában ül, és meredten nézi a kávéscsészére száradt foltokat. Már rég kész van. Mondhatni már úgy feküdt le tegnap, hogy kész volt. De megvárat. Én meg itt várok a kocsiban. És most már dudálok. Zavaróan hasít az utca csendjébe. Ez egy csendes környék, ahol nem szokás dudálni. Lehet, hogy nem is kellett volna. Már csak egy órát kellett volna kibírnom. Aztán vége, kiszálltam, mehetek tovább. Na mindegy. Anna jön.

A kocogós melegítője van rajta. Jól illik a direkt ügyetlenül felkontyolt hajához. Ehhez ért. Az anyja tanította neki. Úgy kontyolja fel a haját, hogy minden lépésnél kibomlani látsszon, de mégis tartson. Jól áll neki. A fenébe is, Anna szép lány. Kár lenne tagadni.

- Szia – mondja, miközben beszáll a kocsiba. Nem néz rám.

- Mehetünk? – kérdem. Én meg ehhez értek. Nem vagyok udvariatlan, de Anna igenis érezze, hogy már negyedórája itt szobrozok. Úgy tesz, mintha hátra akarná dobni a táskáját. Aztán félúton megfordul, és mégis az ölében tartja. Kicsi táska, de alaposan megpakolta. El nem tudom képzelni, mi lehet benne. Mégis mire lesz szüksége?

Még mindig esik az eső. Idegesít a hangja, nem tudok másra figyelni. Bekapcsolom a rádiót, keresek valami zenét. Anna mozdulatlanul ül, néz kifelé az ablakon. Nincs túl sok látnivaló.

- Szereted ezt a zenét? – kérdem tőle.

- Hm? – felkapja a fejét, mintha aludt volna, de nem néz rám.

- Hát ezt. Ami szól. Szereted?

- Ezt? – Hallgatja néhány másodpercig a rádiót. – Mi ez?

- Nem tudom. Csak gondoltam, ismered.

- Nem.

Visszasüpped az ülésbe. A támlának hajtja a fejét. Vezetés közben lopva oldalra nézek. Kicsit zsíros a haja és az arcbőre is. Vajon direkt nem mosakodott? Meg a ruhái is. Anna aztán tud öltözködni. Most mégis ilyen tróger cuccokat vett fel. Vetek egy pillantást a mellére. Nem tudom eldönteni, van-e különbség. Mikor is kezd el megduzzadni? Gőzöm sincs igazából. Anna mintha észrevenné, hogy őt nézem, és keresztbe fonja a karját.

- De izé, te így értesz a zenéhez, nem? – próbálok tovább beszélgetni.

- A zenéhez?

- Nem?

- Nem tudom. Nem hinném.

- Hát de hogy hegedülsz is.

Most először néz rám. De nem nézek rá vissza, figyelem az utat.

- Három éve befejeztem.

- Ja…

- Ott voltatok a záróhangversenyen.

- Tényleg.

Lehet, hogy nem is kell ezt erőltetni. Mit játsszuk meg magunkat. Pont most. Épp elég volt az elmúlt néhány hónapban. Ötvennel döcögünk a főúton. Az órára nézek – már csak pár perc, és Anna kiszáll a kocsiból. Most látom utoljára. Örülök neki. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem sajnálom, hanem örülök. Sokszor lejátszottam fejben, hányféleképpen alakulhatott volna az egész. De nem alakult. Tehát nincs mit tenni. Csak örülni lehet. Kitenni Annát a kocsiból, aztán továbbhajtani. Nem mondom, vad ötleteim azért nekem is voltak. Tegnap lefekvés előtt eszembe jutott, mi lenne, ha megkérdezném Annától, hogy nem szökünk-e meg. Ugyan már, miért is ne! Persze a terv maradna az eredeti. Csak utána megszöknénk. Elutaznánk valahova. Valami tök más helyre, ahol nem lenne könnyű megtalálni minket. És mire megtalálnának, már mindegy lenne. Na nem, ez hülyeség, mondtam. Pedig nem hülyeség. Három hónapja még Anna is előállt ilyesfajta ötletekkel, mikor egyedül maradtunk otthon. Néha részegek voltunk, az igaz. De nem mindig. Igenis volt ebben valami.

- Hé, rossz fele jövünk! – mondja Anna.

- Mi? – körülnézek.

- Ez már a kertváros. Rossz felé kanyarodtál a körforgalomnál.

Ez igaz, elkalandoztam, csak mentem, amerre vitt a kocsi. Visszafordulok a benzinkútnál. Egy kis utcán levágom az utat, hamar odaérünk. A kórház parkolója tele van.

- Hely az persze nincs – mondom.

- Csak állj meg a zebránál.

- Nem, hát…

- Ott jó lesz.

- Biztos?

- Köszi, hogy elhoztál.

Nem néz rám. Azt hiszem, megértem. Meg könnyebb is így. Úgy látszik, Annának is elege van már a színjátékból. Kicsatolja a biztonsági övét, nyitja az ajtót.

- Anna, várj!

Hülye vagyok?! Minek szólok utána. Ahelyett, hogy mondanék egy sziát, megállítom. Anna megáll, visszafordul. Remek, és most mit mondjak neki.

- Öö, nincs szükséged pénzre?

Értetlenül néz rám. Úgy bámul, mintha valami ökörséget mondtam volna.

- Nincs – mondja aztán.

- Várj, itt egy tízes.

- De mondom, hogy…

- Nem is, van itt egy húszas is.

Anna már nem néz rám, szótlanul az ölébe mered. Tudom, hogy most mégis elkezdtem a színjátékot. Most már mindegy, akkor csinálom.

- Vagy figyelj, rakd el mindkettőt. Mind a harmincat.

Kitartóan nyújtom felé a pénzt. Anna végül zsebre gyűri, de nem néz se a pénzre, se rám. Figyelem a haját. Meg mernék esküdni, hogy ha valamikor, hát most kibomlik. Pedig nem.

- Ne menjek be veled?

- Ne.

- Csak a portáig, hogy…

- Kösz, hogy elhoztál. Meg a pénzt.

- Jó, hát semmiség, én…

- Szia.

Rám csapja a kocsiajtót. Szia, motyogom magam elé. Na tessék, máris kiszállt. Egyedül vagyok a kocsiban, nem látom többé. Akkor? Akkor most gyújtást adok, és megyek tovább. Alig két perce vezetek, amikor csörög a telefon. Melinda az. Mit akar?! Melindával a válás óta nem beszéltem. Minden egymásnak szóló mondanivalónkat Anna tolmácsolta.

- Minden rendben van? – szól bele a telefonba köszönés nélkül.

- Hát… igen. Vagy hát mi minden?

- Nem tudom. Olyan rossz érzésem van, hogy nem tudok ott lenni.

- Aha.

- Figyelj, nem tudnál bemenni vele?

- Nem. Nem is hagyná.

- Ott kéne lennem. Nem mondott valamit? Nem neheztel rám?

- Nem hiszem, Melinda. Úgy láttam, kicsit izgul. De nem lesz semmi baj.

- Nem, nem… Persze hogy nem.

Hallgatunk. Ismerem Melindát. Meg tudom különböztetni a hallgatásait. Most még szeretne mondani valamit. De nem mond. Gyorsan elköszön és leteszi. Van egy olyan érzésem, hogy vele nem most beszéltem utoljára. Pedig nem bánnám. Melinda csodás nő. De így, hogy van egy lánya, nem működik. Amióta elkezdődött ez az egész, mindig Annát látom Melindában is. Nemcsak azért, mert nagyon hasonlítanak. Főleg persze azért. Kiköpött egyformák kívül-belül. Csak Anna még fiatal is. Egyébként Melinda sem tartja magát rosszul. Nemrég múlt negyven, de harminckettőnek szokták tippelni. Ettől függetlenül már nem olyan friss, ha egy kicsit közelebbről megnézi az ember. És ez belsőleg is igaz. Kezd eluralkodni rajta a depresszió, és dühíti, hogy rajtam nem.

Egyébként nem vagyok én buta. Tudom jól, hogy ez az egész ügy Annával miért fájt neki annyira. A hiúságát sértette. Voltaképpen jogosan. Melinda okos és szórakoztató nő, de Annával a szex olyan volt, mint amikor egyszer kipróbáltam egy versenymotort. Már ha csak ránéztem, képes lettem volna elsülni, Melindával pedig félórás ráhangolódások kellettek. Neki is, nekem is. Hiába: negyven múlt, lelassult ő is meg a kapcsolatunk is. Csak én nem, ezért volt Annával ez az egész.

Egyébként nem tudom, ha nem esik teherbe, folytattuk-e volna. Ha jól emlékszem, három hónapig tartott. Olyan rutinosan titkolóztunk, mintha egész életünkben ezt a szakmát űztük volna. Mindketten jól ismertük Melindát. Tökéletesen tisztában voltunk vele, mik azok a jelek, amelyekből rájöhetne. Iszonyúan óvatosak voltunk. Épp ezért omlott össze Melinda. Napokig el sem akarta hinni. Szó szerint nem. Azt hitte, ez valami csapda. Az elején még próbálta is elviccelni a dolgot. Egészen bizarr volt a viselkedése. Aztán az egyik vasárnapi ebédnél hirtelen leesett neki, és hisztériás rohamot kapott. Nem tudom, miért pont akkor, mi nem csináltunk semmit, csak ettünk. Majd másnap elmentünk a kórházba kérvényezni az abortuszt. Utána pedig elváltunk, még ugyanaznap. Melinda barátnője közjegyző, elintézte.

Azért ez igazságtalan. Mármint hogy így alakult. Tudniillik Anna volt, aki az egészet kezdeményezte. Nyíltan ki lehet mondani: ő csábított el. Hát még óvszer is volt nála! Az első gondolatom reflexből az apja volt. Mi van, ha megtudja az apja. Ezt azonnal meg is kérdeztem tőle. Azt mondta, hatéves kora óta nem látta az apját, mégis hogy tudná meg. Melinda már akkor sem merült fel probléma gyanánt. Mintha tudtuk volna mindketten, hogy hiába okos nő, annyira nem okos, hogy gyanút fogjon. Így hát ott rögtön le is feküdtünk Annával a konyhában. Majd félóra múlva a fürdőben is. Anna úgy sikongott, hogy attól meg kellett vadulni. És meg is vadultam, minden alkalommal. Minden alkalom olyan volt, mintha először csinálnánk. És utána mindig nevethetnékünk támadt. Feküdtünk a konyhapulton vagy a fürdőkádban vagy Anna szobájában, és egyszerűen képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést. Simogattuk egymást, néztük egymás testét, és megállás nélkül röhögtünk. Ez még sokáig tarthatott volna, ebben biztos vagyok. Nem tudjuk, Anna miért esett teherbe. Nekem még az is megfordult a fejemben, hogy nem tőlem. Elvégre ki tudja, van-e rendes fiúja. Állítom, ő a legdögösebb csaj az osztálytársai közül. Egyszer voltam egy iskolai valamin, ott láttam. Anna tipikusan az a lány a suliban, akibe minden fiú bele akarja tenni.

És lássuk be, nekem sikerült is. Melindával szemben persze nem szép dolog. És egy éve még eszembe sem jutott volna ilyesmi. Nem vagyok én az a fajta. Átlagos irodai dolgozó vagyok, átlagos külsővel. Tizenvalahány éve Melinda élettársa vagyok, tisztelem őt, szeretem őt, satöbbi. Tök normális fickó vagyok, aki nem csinál ilyesmit, főleg nem egy tizenhét éves lánnyal. Aztán mikor először csináltam ilyesmit, újra kellett gondolnom az egészet. Túlzás lenne azt mondani, hogy saját magamat is megleptem. Melinda előtt azért nekem is voltak ügyeim. De aztán lehiggadtam. És mégis, Annának köszönhetően most elindult valami.

És emiatt a valami miatt például most bűntudatom sincs. Ami furcsa. Én lelkiismeretes ember vagyok. Tudom jól, mikor bántok meg valakit. És ha józan ésszel végiggondolom, azt is tudom, hogy Melindánál jobban még senkit nem bántottam. Tudom én. De ebből semmit nem érzek. Sokat gondolkodtam, és bármilyen furcsa, örülök. Mégis mit tehetnék. Ezek után már nemcsak Melindánál nincs esély, de semmilyen Melinda-féle nőnél. Most mondjam azt, hogy ez egyszeri ballépés volt? Ugyan már. Ha az előbb Anna levette volna a pólóját, azonnal elengedem a kormányt és nekivetemedek. Hát mit mondjak – ez az igazság. Talán ez a tizenvalahány év volt színjáték. És most végre kiszállhatok belőle. Azt nem mondanám, hogy végeredményben túl jól sült el a dolog Annával és Melindával. De ők most már nincsenek többé. Anna kiszállt a kocsiból, Melinda az előbb tette le a telefont. Megyek tovább, és azt teszek, amit akarok. Tudom, hogy később még bánni fogom ezt az egészet. Illetve ki tudja. Lehet, hogy ezt is csak az elmúlt évek mondatják velem.