Egy mellműtét története

Részletek és körülmények, amikre nem is gondolnánk

Elég messzire nyúlik vissza az én műtétem története. Már az iskolában izgatottan vártam, hogy nőni kezdjen a mellem, fürkésztem a többieket, ki milyen ütemben fejlődik ezen a fronton. Nekem felnőtt koromra kicsi, kerek lett a végkifejlet. Sosem voltam vele elégedetlen, de mindig ott motoszkált bennem, hogy amikor eljön a gyermekvállalás ideje, biztos, hogy a szoptatás után szeretnék valamilyen korrekciót. Végül tizenöt hónapig sikerült szoptatnom a fiamat, nagyon szerettem ezt a szertartást, és a lehető leghosszabb ideig szerettem volna táplálni őt. Egyszerűen jó érzés volt, soha nem okozott problémát, nem volt gyulladás és nem volt fájdalmam sem. Eljött a pillanat, amikor leválasztottam a babámat, és hát igen... sejthető volt, hogy nem a régi formájukban fognak tündökölni a melleim. A melltartóim alján tengtek-lengtek, épp hogy a harmadát kitöltötték a 75B-s méretnek. Innentől jött a feszengés több helyzetben is – otthon, az edzőteremben öltözéskor, a strandon, az utcán. Tudtam, hogy fél évnek minimum el kell telnie, de szerencsésebb, ha az egy évet kivárom. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez az idő is letelik egyszer.

Az időpontokkal kapcsolatban elég szerencsétlenül jött ki a lépés. Először sajnos a családban jött egy betegség, így a tervezett segítséget a baba mellé nem tudtuk megoldani, ezért újabb időpontot céloztunk meg. Minden vizsgálaton túl voltam, már szerdától gyomorgörccsel vártam a hétfői műtétet. Csütörtök este leültem összekötött hajjal a fiam mellé, majd megszólalt a férjem: mi az a folt a fejeden? Kiderült, hogy egy ötvenforintos nagyságú területen egyszerűen kihullott a hajam. Két napom volt, hogy végigjárjam az összes létező orvost, fogorvost, nőgyógyászt, bőrgyógyászt – autoimmun-vérvétel, pajzsmirigyvizsgálat. Őrült és drága futam volt, de kiderült, hogy semmi komolyabb dolog nem zárja ki a műtétet. Szombaton, mikor már majdnem sikerült megnyugodnom, elkezdett fájni a torkom. Reméltem, ha bemegyek, a plasztikai sebész megnézi, és majd legyint rá, de nem így lett. Az orvosom, dr. László Zsolt kollégája fül-orr-gégész is egyben, megnézte a torkomat, és kiderült, hogy a hajhullásom azért lehet, mert a tízéves koromban kivett mandulám visszanőtt a bal oldalon, és ott keletkezett egy góc. Ha pedig góc van, nem műtenek, mert nő a tokosodás kockázata, és ez akár odáig is fajulhat, hogy el kell távolítani az implantátumot. Itt emelném ki, hogy tényleg panaszmentesen érdemes érkezni egy ilyen beavatkozásra, ha az ember nem szeretne egy későbbi komplikációt. Ezért először kaptam januárra egy időpontot mandulaműtétre, ami oly távolivá tette a mellműtétet, hogy szinte le is mondtam róla. Úgy voltam vele, hogy csak akkor fogom elhinni, hogy van remény arra, hogy egyszer még hetykén és feszesen állnak a melleim, ha már tényleg ott ébredek a kórteremben bekötözött felsőtesttel.

Április 6-án a mandulaműtéten, május 7-én pedig már a mellműtéten is túl voltam. Egy 345 köbcentis, csepp alakú implantátum került be – a természetesség jegyében. A mellműtétet kicsit bonyolította egy, decembertől májusig kicsivel több mint négycentisre nőtt jóindulatú daganat, de azt is sikeresen eltávolította az orvosom. Igazából az előzményeket tekintve teljesen felül tudtam kerekedni a fájdalmon. Az érzés egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amire számítottam. Feszítő, szúró érzés volt, azt éreztem, hogy a bordáim és a szegycsontom környékét nagyon megbolygatták, persze ez mind az implantátum izom alá helyezésének volt köszönhető. Mindezt megfejelte egy kisebb légszomj, amit a szorító kötés és az implantátumra feszülő szövetek, izmok eredményeztek. De boldog voltam, hogy túl vagyok rajta, mert inkább elviselhetően kellemetlen, mintsem fájdalmas érzés volt.

A gyógyulás nálam elég gyorsan ment, a negyedik napra már semmilyen fájdalmam nem volt, maximum egy kis feszítő érzés maradt a hegnél, meg ugye a szorítás, mivel az izmok sem engedtek annyit magukból. Sokszor inkább az zavart jobban, hogy a félig ülős, félig fekvős pozitúra miatt elültem a fenekem, és a nyakam is elgémberedett picit. Ami még kicsit nehezemre esett, a tíz napig tartó vérhígító befecskendezése. Ha valaki erre nem képes, érdemes megbízni vele valakit, aki mindennap beadja. Bár nem minden orvos írja fel, én az első pár napban szedtem antibiotikumot is, hogy elkerüljem a bakteriális fertőzéseket. Hat hétig nagyon kellett ügyelnem, hogy ne csináljak néhány alapvető, mindennapos mozdulatot – a váll magasságánál nem emelhettem feljebb a karomat, és két kilónál nem emelhettem többet. Utóbbit, mivel fájdalmam nem volt, ami emlékeztessen rá, nagyon sokszor mantráznom kellett magamban, nehogy megszegjem. Ez különösen izgalmas kihívás volt egy két és fél éves fiúcska mellett, aki állandóan mászókának használ és folyamatos törődést igényel. Ha néha leejtett valamit, nem nyúlhattam utána, mert a hirtelen mozdulatokra is érzékenyen reagáltam. Az első pár hétben a hosszabb sétáknál előfordult, hogy zsibbadtak a melleim, ilyenkor megálltam, pihentem, majd folytattam a sétát. Körülbelül két kilométert tudtam két hét után egyben lesétálni komolyabb gond nélkül. Nagyon hiányzott, hogy szorosan megölelhessem a fiamat. Megértette, hogy nem szabad emelnem, így azt sikeresen kiküszöböltük azzal, hogy helyette leguggoltam hozzá, és óvatosan megölelgettem. Ez azoknak lehet egy jó tanács, akik szintén gyerkőc mellett szánják rá magukat erre a beavatkozásra.

Mire letelt a hat hét, szinte eggyé váltam az új melleimmel. Tudtam oldalra fordulni, és már mertem emelni a fiamat is. Edzeni a nyolcadik héttől kezdtem el, hamarabb nem mertem. Akkor is kihagytam a kar- és mellizomgyakorlatokat, viszont minden mást csináltam. Normál edzés körülbelül a harmadik hónap letelte után végezhető, de akkor is óvatosan. Érdekes viszont, hogy már a hatodik hét után lehetett futnom. Mára már csak az van bennem, hogy minden más testrészem állapota csakis tőlem függ, és most teljesnek érzem a sziluettem.