Quantcast

Hogy vagy?

Szabó Doris: „Fontos a lecsendesedés, az üresség”

Szabó Doris: „Fontos a lecsendesedés, az üresség”
© Molnár Bobi

A Mental Health Week keretében mindennap egy ismert embernek tesszük fel a kérdést: hogy vagy? Ezúttal Szabó Doris őszinte válaszait olvashatjátok.

Tizenöt éve dolgozik a szépségiparban, kozmetikus és professzionális sminkes végzettsége mellé egy kommunikációs diplomát is szerzett. Szépségmentorként missziója segíteni a nőket abban, hogyan érezzék magukat jobban a bőrükben, ezáltal önazonos képet alakíthassanak ki magukról és könnyebben megtalálhassák a helyüket a világban. Mindig is érdekelte a riport műfaja, így született meg saját gyártású YouTube-sorozata, a #TutoReal, melyben sminkelés közben ismerhetjük meg közelebbről vendégeit. Doris a női szépséget egységként kezeli, melyhez szorosan kapcsolódik a belső „hogylét” – ennek feltérképezésére oktatja tanítványait is. Tavaly jelent meg Lélekkontúr című könyve, mely gondolatébresztő utazásra invitálja az olvasót, miközben felfedezhetjük a külső és a belső szépség összecsengését. 

Elle: Hogy vagy?

Szabó Doris: A legpontosabb válasz erre a kérdésre, hogy a kedvem rapszodikus. A jóllét kérdését gyakran a boldogsággal kapcsoljuk össze. A tökéletes boldogság elérése azonban már önmagában nagy feladat, annak örökkévaló megtartása pedig szinte lehetetlen.  Csupán a vágy az, ami állandó. Vágy egyfajta összhangra, amit igen nehéz megszerezni. Sokszor csak megközelíteni lehet azt az állapotot, amikor az ember megtalálja az egyensúlyt és akkor, ott a pillanatban, jól van.

Visszatérve a rapszódiámhoz... Szerintem egyszerűen túl sok inger ér mostanában. Nem élek, csupán létezem. Talán ez a legnagyobb baj. A mindennapi teendők, a túlhajszoltság, a rutin egyfajta kiégést okoz. Igen, azt hiszem, legtöbbször így érzem magam. Ez az az állapot, amikor már annyira telítve vagyunk, hogy egyszerűen nem fér be több. Sem a rosszból, sem a jóból. A lecsendesedés, az üresség pedig fontos. Mert olyankor hallunk, érzünk meg olyasmit is, amin máskor átlépnénk. Egy esőcsepp hűvös gördülését a halántékunkon, vagy éppen egy növény új hajtásának napról napra való változását. Ezeknek örülni: lehetőség.

Azonban az ilyen pillanatokat akkor lehet észrevenni, ha hely van azok számára. Ha nincs telítve a lélek, ha nem foglalja a helyet szomorúság, kétségek, félelem. És ha kiszökünk a biztonság illúzióját nyújtó monotonitásból.

Elle: Van olyan érzelmi kihívás, amit szeretnél legyőzni? / Ha nincs ilyen éppen most, de van olyan mentális kihívás, amit már legyőztél, meséld el nekünk!

Sz.D.: Olthatatlan félelem és szorongás. Számomra talán ezek a legbénítóbb érzések, én előlük menekülök. Közel egy évvel ezelőtt így fogalmaztam meg a gondolataimat decemberben:

„Minden év végén van valami, amit igyekszem letenni, otthagyni a küszöbön, hogy a következő lépcsőfok pereméről már ne húzhasson vissza a súlya. Ennek az évnek a végén azt teszem le, amit eddig sosem volt bátorságom: a félelmeimet. A felinduló, zsigeri félelmeimet, amelyek minden egyes napomat árnyékolják... De még megadom az időt. Türelmes vagyok. Lehet, hogy addig is eltarthat majd, amíg újra átölel a nyár. De akkor is becsomagolom most. Mellé hajtogatom a tiszteletemet is, hogy érezze, mennyire hálás vagyok. Tudom, hogy csak a padlásig vihetem. Azt is tudom, a súlyához erősnek kell lennem. És ha néha leszökik, majd átölelem.” Azt hiszem azóta azért jó sokszor leszökött...

Elle: Milyen módszerrel tudsz megszabadulni a lelki problémáktól, hogyan tudod feloldani ezeket?

Sz. D.: A baráti beszélgetések jótékonyan hatnak rám. Szeretem, ha valaki tükröt tart. Megértem rá, és meg is engedhetem magamnak.  Inspirál az ember is, és az emberi történetek. Ha elég érzékenyek vagyunk, mindenki által képesek lehetünk tanulni valamit saját magunkról.

Emellett még a kreativitás az, ami leginkább segít. Amikor alkothatok. Legyen az smink, írás, de akár a social tartalmak készítését is ide sorolom. Ilyenkor „művész módba” kerülök, és tényleg sikerül jelen lennem. Éppen nem rágódni a múlton, és nem hajszolni a jövőt. Lebegés.

A művészet egyébként az egyetlen kifejezési forma, ahol a kín éppolyan inspiráló, mint az öröm… És még valami. Nekem nagyon sokat segít a zene is. Mert egyszerre bánt és vigasztal.