Terhesen a frontvonalban

Clarissa Ward, a CNN munkatársa nem volt rest terhesen is háborús övezetekből tudósítani. A csecsemőre való felkészülést ezeknél sokkal félelmetesebb terepnek érezte.

Mindig is úgy gondoltam, hogy anyának lenni talán a legunalmasabb dolog egy nő életében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne szerettem volna gyereket – történetesen nagyon is akartam –, de a legkevésbé sem akartam olyan témákról beszélgetni más nőkkel, mint az alakunk visszanyerése a szülés után, a babakocsi-márkák, a fogzás, vagy a megfelelő óvoda megtalálása. Ezek egyszerűen unalmasnak tűntek.

Így hát amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, két évvel azután, hogy a CNN londoni tudósítójaként dolgoztam 2015-ben, elhatároztam, hogy én márpedig másképp fogom ezt csinálni. Nem mondtam el rögtön a kollégáknak, mert még túl korainak tűnt. Ennek is köszönhetően találtam magam Grönlandon.

Nyáron mentünk oda, ami éjszakánként mínusz tíz fokot jelent, majd közölték velünk, hogy sátorban fogunk aludni. Hangosan felnevettem. A következő, amire emlékszem, az, hogy egy hálózsákba bugyolálva fekszem egy vékony sátorban, mellettem két palackkal: az egyikben víz volt, a másikba pedig pisilni kellett. Az első ott töltött éjszakán hajnali kettőkor jött el az a pillanat, hogy szükségem legyen a kettes számú palackra. Miután perceket töltöttem azzal, hogy lélekben felkészüljek arra, mi vár rám, amikor lehúzom a hálózsák cipzárját és letolom a pizsamanadrágom, nekiláttam a műveletnek. Anélkül, hogy túl sok részletbe belemennék, annyit elárulok, nem olyan egyszerű elsőre egy palackba pisilni, pláne nem hajnali kettőkor a sarkvidéken.

Igyekeztem néhány órát aludni azelőtt, hogy újra azt érezném, pisilnem kell. Gondoltam, előbb kiöltöm a palackból az előző adagot, de az időközben kővé fagyott benne. Próbáltam a palackot megmelegíteni a kezemmel, de semmi eredménye nem volt. Kicipzároztam a sátrat, hogy lássam, milyen messze van a ház, de a hideg, ami megcsapott, világossá tette, hogy nem fogom elhagyni a sátrat. A megoldás végül a vizes palack lett.

Miközben a leheletem ráfagyott a sálra, amivel körbetekertem a fejem és éreztem, ahogy az arcomra is kezd ráfagyni, gondolkodtam. Fáradt voltam, de nem tudtam aludni (ez elég gyakori jelenség az első trimeszterben). Pörögtek a gondolatok a fejemben. Nem akartam, hogy a terhesség megváltoztassa azt, ahogyan élek, vagy ahogy dolgozom, de az is elég világos volt, hogy nagy változások zajlanak a testemben. “Édes Istenem, add, hogy a gyermekemmel minden rendben legyen” – suttogtam a fagyos levegőbe. “Kérlek add, hogy a hideg ne ártson neki!”

View this post on Instagram

To any friends or followers wondering why I’m not already in #Raqqa, it’s probably time to share some news. No, that’s not post burrito bloat. That’s the beginnings of another life form growing inside of me. Thrilling and a little terrifying. #20weeks #halfwaythere

A post shared by Clarissa Ward (@clarissawardcnn) on Oct 20, 2017 at 2:53am PDT

Hogy tovább büntessem magam és más okok miatt, amiket a mai napig nem tudok megmagyarázni, innen közvetlenül a Karib-szigetekre mentem, miután végigsöpört rajtuk az Irma hurrikán. Konzervkaját ettünk és tengervízzel fürödtünk. Három nappal azután, hogy megérkeztem, Philipp, a férjem küldött nekem egy cikket arról, hogy itt, a Szent Márton-szigeteken is vannak olyan szúnyogok, amik a Zika vírust terjesztik. “Egy kicsit elkéstél ezzel” – válaszoltam neki.

View this post on Instagram

Looking slightly deranged after a mad eight hour scramble to get out of St Martin but top team of @salmaazzizcnn Neil Bennet and Lewis Whyld made it to our ride. That's a wrap on #Irma coverage for us but for the people of #stmartin and countless other #Caribbean islands, there is a long, tough road ahead.

A post shared by Clarissa Ward (@clarissawardcnn) on Sep 17, 2017 at 12:20am PDT

A Karib-szigetekről Banglades és Mianmar határára vezetett az utam, ahol akkor éppen a muszlim rohingyákat irtották a burmai katonák. Úgy éreztem ez a drámai helyzet nem kap elég figyelmet a médiában. Talán túlságosan távol történt, vagy túl bonyolult volt elmagyarázni. Ekkor már öthónapos terhes voltam és a főnökeim kicsit meg is lepődtek, miért én akarok odamenni, de nem tiltakoztak – addig, amíg megkapom a szükséges oltásokat és kellően óvatos vagyok, mehetek. Ekkorra nem tudtam elnyomni a fejemben azt a hangot, hogy lassíthatnék a tempón, de attól is tartottam, hogy azzal irrelevánssá válok. A hírtelevíziózásban ez elég gyorsan megtörténhet.

Banglades elsőre gyönyörű helynek tűnt, egy igazi érintetlen paradicsomnak. Aztán jöttek az itt élők történetei: egy anya elmesélte, hogyan vették el tőle fegyveres katonák a kétéves gyerekét, majd zúdítottak rá sortüzet. Egy másik fiatal anya elmondta, hogyan erőszakolták meg őt és négy másik nőt a katonák, hogy aztán a dolguk végeztével leszúrják őket. Ő úgy élte túl, hogy halottnak tettette magát. “Jobb lett volna, ha meghalok – mondta –, akkor nem kéne emlékeztem ezekre.” Később találkoztam egy héthónapos terhes nővel is, aki akkor két napja úton volt, nem volt nála sem étel, sem pénz. Hol fog ez a nő szülni? Ki fog rá vigyázni? – tűnődtem.

Amikor visszatértem Londonba, a hasam már elég nagy volt. A hatodik hónapban jártam és úgy tűnt, a bébivel minden rendben van. Egy napon Philippel elhatároztuk, hogy beszerzünk néhány babaholmit. Mivel egyikünknek sem volt tapasztalata ebben, kisebb sokkot is kaptunk a babaáruházban. Miért van ennyiféle babakocsi? Mi közöttük a különbség? Mitől ilyen drágák? Az üzletet elkezdtem forrónak, a sálamat pedig fojtogatónak érezni. Vajon minden igyekezetem ellenére belőlem is egy fehér, privilegizált, drága babakocsit tologató anyuka lesz? Az a blogposzt jutott eszembe, amit az egyik barátom küldött: “A baba születése a saját magad születése is”. Mi a fenét jelent ez? Mi van a régi énemmel? Mi történik vele?

Bizonyára az ettől való félelem hajtott bele a szülés előtti utolsó nagy kalandba. Jemenbe mentem: ebben még Philipp sem támogatott. Háború zajlik ott, betegségek vannak, a kórházak borzasztóak – sorolta. “Emlékezz arra, hogy ez már nem csak rólad szól” – mondta.

Elmentem. Az első utunk egy kórházba vezetett, ahol a dolgozók hónapok óta nem kaptak fizetést és elképesztő állapotok uralkodtak. Miután végignéztem, ahogy egy ott fekvő ember meghal, elkezdtem szorongani a saját gyerekem miatt. Egy ideje már nem rugdosott annyit. Felhívtam Philippet, hogy keressen rá az interneten, mi lehet az oka. “Placenta leválás…” – mondta, én pedig felsikítottam. Igyekezett gyorsan megnyugtatni, hiszen nagyon sok oka lehet ennek, és azt javasolta, feküdjek a bal oldalamra és igyak valami cukrosat. Ittam egy Pepsit és feküdtem a hálózsákomban, miközben azt suttogtam, “hol vagy, szerelmem? Rúgj belém, abból tudom, hogy jól vagy!”. Egy kis idő után mocorgást éreztem, majd kaptam egy határozott rúgást. Hatalmas megkönnyebbülés volt és egyszerre hatalmas szeretetet éreztem efelé a kis lény felé, akit még nem is ismerek. Ekkor értettem meg valójában, mit mondott Philipp. Ez már nem rólam szólt többé. Én csak egy csónak voltam. És ez egy privilégium.