Milyen károkat okoz felnőtt korban a feldolgozatlan anya-és apaseb?

A mintatörés nagyon fontos az életünkben, hiszen bármilyen szülők is neveltek fel minket, már nézhetünk másmerre. 

Veled is előfordult már, hogy ugyanabban a kapcsolatban, ugyanolyan ember mellett találtad magad, mint korábban? Ugyanazok a problémák, konfliktusok és fájdalmak bukkantak fel? Nem érted, miért történik ez veled? Ennek oka a családból hozott mintáink láncolata, a korai éveinkben magunkba szívott „szabályrendszerek”, amelyek, ha nem vagyunk elég éberek, tudat alatt irányítják az életünket – és nem a számunkra legideálisabb módon, hanem az ismerős, jól bevált helyzetekbe kalauzolva. Csirmaz Luca pszichológussal a miértekre kerestük a választ, illetve körbejártuk, milyen károkat okoz felnőtt korban a feldolgozatlan anya-és apaseb.

ELLE: Amikor valaki észreveszi, hogy újra és újra ugyanabban a helyzetben találja magát, mi történik valójában?

Csirmaz Luca: Valójában egy ismétlési kényszer alakítja ki az egészet. Egy új kapcsolat egy hasonlóval mélyen azt a reményt hordozza, hátha most másképp lesz. Ebben az a trükkös, hogy hiába várunk feloldozást a viszonytól, valójában azáltal, hogy el akarjuk kerülni az eredeti sebeinket vele kapcsolódva, gyakran csak ráerősítünk azokra. Ha a sokadik ember után is ugyanúgy fáj, akkor érdemes foglalkozni vele: honnan ismerős ez az érzés, és mikor kezdődött az életünkben? Ezen kérdések feltevése helyett az ösztönös reakció az, hogy a párunkat próbáljuk megváltoztatni, kétségbeesetten kérlelni, hogy viselkedjen úgy, ahogy nekünk jó. Annak a feszültségét érdemes visszavezetni a gyökerekhez, ami általában az egyik vagy mindkét szülőig nyúlik vissza. 

ELLE: Mi a leggyakoribb minta vagy párkapcsolati helyzet, ami beránthat? 

Csirmaz Luca: Az egyik az, hogy kiválasztunk egy olyan embert, akinek a maximuma a mi minimumunk, mert sokkal kevesebbet tud összeségében adni, mint amire nekünk szükségünk van. Például egyszínűbben vagy egyszerűbben fejezi ki a szeretetét. És lehet, hogy ő igyekszik, mégis egy állandó hiányt élünk meg. A traumánk pedig azt eredményezi, hogy ahelyett, hogy attól kérnék, aki képes is adni nekünk, inkább ott maradunk, ahol ez nem valósulhat meg. Gyakran először saját magunkban kezdjük keresni a hibát, mi akarunk megváltozni, mert azt gondoljuk, ezzel majd a külvilágból, a másiktól érkező dolgok is változnak.

Holott bizonyos dolgokra egyszerűen nincs ráhatásunk: ha valaki egy érzelmileg egyszerűbb, akár depriváltabb környezetben nevelkedett, akkor általában a mi érzelmi sokszínűségünkkel, kéréseinkkel, nagyobb intimitásigényünkkel nem tud mit kezdeni, és képtelen lesz kielégíteni a szükségleteinket.

Emellett az elengedés mentén érzékelhetjük azt, ha traumás elakadás van. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem jó nekünk a kapcsolatban, szakítani kellene, de nem tudjuk megtenni, mert továbbra is ragaszkodunk ahhez az emberhez, akkor ott nagyon erős az elhagyástól, magánytól való félelem. Ez is megakaszthat egy ponton minket, hiszen, ha nem tudunk elmenni onnan, ahol nem vagyunk boldogok, akkor megragad az életünk. Ha pedig állandóan attól rettegünk, nehogy elhagyjanak minket, és ezért feladjuk a szükségleteinket, azzal mi hagyjuk el önmagunkat.

ELLE: A traumákból keletkeznek a minták, amelyeket követünk és ismétlünk. Te két központi fogalommal dolgozol: anya- és apaseb. Mit jelentenek ezek?

Csirmaz Luca: A Mintatörés című könyvemben mesélek a futóhomokanya fogalomról, amivel arra utalok, hogy alapvetően az anya legfontosabb funkciója az lenne, hogy az érzelmeimet felismerje, rájuk hangolódjon, és megfelelően reagáljon rájuk. Ideális esetben csillapítja az érzéseinket, ugyanakkor nem kisebbíti vagy bagatellizálja őket. Egy picit megrágja és számunkra befogadható formában adja vissza. Anyán keresztül alakulna az is ki, hogy az érzések csak érzések, jönnek, mennek, fontos jelzőpontok és kapaszkodók, de nem mindig mondanak igazat: attól, hogy félünk, nem jelenti azt, hogy tényleg van is mitől félni. Ha az anya képes minden érzéséhez kapcsolódni önmagában, azáltal lesz képes a mi érzéseinkhez is kapcsolódni, és ezáltal azt tanuljuk meg, hogy minden érzést biztonságos megélni és érezni. De ez nagyon sokszor sérül, mert lehet, hogy az anya bizonyos érzésektől megijed, meghátrál. Kicsi gyerekként pedig arra a következtetésre jutunk, hogy az érzések megélése tényleg nagyon félelmetes és veszélyes dolog, amihez nem szabad közel menni, hiszen anya sem bírja el; úgy kell élni az életet, hogy ezeket elkerüljük. Például nem ragaszkodunk senkihez igazán, felületes kötődéseket fogunk kiépíteni, hogy a veszteséget véletlenül se éljük meg, mert az kibírhatatlan. A futóhomok anya erre utal: ez a személy nem tudja az érzelemszabályozó funkcióját ellátni, ami egy stabil talajt képezne a lábunk alatt. Ezáltal elkezd egy olyan kép kialakulni bennünk, hogy mivel anya nem bírja el az érzéseimet, biztos azokkal van gond, túl nagyok vagy esetleg sok, ezért elkezdjük mérlegelni, mit szabad elmondani másnak, és mit nem.

Támaszkodhatunk-e egyáltalán másokra? Kialakul egy túlzott függetlenség, mindent egyedül próbálunk vinni a világban, de ennek eredménye egy rettentő magányos állapot lesz.

ELLE: Ehhez képest az apaseb?

Csirmaz Luca: Az apánál azt a hasonlatot használom, hogy ha az anya az érzésekhez való kapcsolódás, a köldökzsinór a világhoz, akkor az apa az az erő, amire szükségünk van ahhoz, hogy elszakadjunk ettől a köldökzsinórtól. Az apa a keret, a határok, az erő megérzése, ő a világban való funkcionálásunk az önérvényesítésen keresztül. Sajnos azonban nagyon gyakori, hogy nagyrészt abban nevelkedünk, hogy az apa ezt az erőt destruktívan használja: legtöbbször ilyenkor bántalmazza is a gyereket fizikailag vagy érzelmileg. A gyerekben a düh és az erő összemosódik az agresszióval, ezért később, felnőttként sem fogja használni az (önvédelmi) erőt, mert a bántással fog azonosítani. A másik gyakori apaseb a passzív, „szellem” apa, aki nincs igazán jelen a családban. Ott van fizikailag, de valójában, érzelmileg nem vállal felelősséget, nem áll bele helyzetekbe, nem épít kereteket, amelyekkel biztonságot adhatna a gyereknek. Az ilyen apa sokszor pont azzal okoz fájdalmat, amit nem csinál. Hosszú terápiás folyamat feldolgozni és közel menni ahhoz, ami hiányzott, ami nem volt jó, de egy jó terapeuta emlékeztet a felnőttségre, vagyis arra, hogy bármi is volt, felnőttünk. Már vannak lehetőségeink, már van szabadságunk. Ezáltal megtalálhatjuk, felépíthetjük az erőnket, a lehetőségét annak, hogy bármilyen szülőpáros is nevelt fel, bármilyen mintákat is adtak, már nézhetünk másmerre, mert nem ők, nem ezek a korlátozó berögződések határozzák meg a világunkat, hanem kiépíthetjük a a saját biztonságunkat.