Az izraeli-palesztin konfliktus megrázó képei

Szabadúszó fotóriporterként Heidi Levine több mint 30 éve dokumentálja az izraeli-palesztin konfliktust. Látott már kitelepítést, halált és pusztulást, de szerinte mindezek egyáltalán nem foghatók azokhoz a szörnyű eseményekhez, amelyek jelenleg is zajlanak Gázában.  

A múlt héten újra fellángoló ellentét csakhamar a leghalálosabb harcok közé került, amik 2014 óta kialakultak a térségben. Csak Gázában több mint 200 ember – köztük 67 gyermek – vesztette életét, és ahogy arról a The New York Times is beszámolt, az izraeli légicsapások megsemmisítették a kórházakat és az autópályákat az egész térségben. Több mint 58 ezer gázai palesztinnek kellett elhagynia az otthonát, hogy biztonságos menedékhelyet keressenek, az ENSZ pedig attól tart, ez akár a koronavírus-járvány újabb hullámát indíthatja el a menekültek között.

 A Tel-Avivban élő Levine mindezeket a drámai pillanatokat örökíti meg fényképezőgépével, miközben maga is a golyók kereszttüzét próbálja elkerülni, csak hogy felhívja a világ figyelmét a régióban tapasztalható hatalmas mértékű szenvedésre. Az ELLE arról kérdezte őt, milyen fotósként helytállni a fronton.

Mi a célod azzal, hogy fotókon örökíted meg a háborút?

– Csak azt szeretném, hogy véget érjen az erőszak, de sajnos sosincs vége. Az erőszak szinte megállíthatatlan. Az a célom, hogy a civilek számára is érthetővé tegyem, milyen ára van a háborúnak. Több mint három évtizede vagyok bejáratos mindkét oldalra, naponta többször is megfordulok mindkét harcoló félnél. Az egész nagyon meghitt és személyes. Jelenleg az Associated Press megbízásában dolgozom, az ő izraeli felet képviselő csapatuk tagja vagyok. Tegnap az izraeli tüzérségi állást fotóztam a határ mentén, miközben végig arra gondoltam, bárcsak véget érne ez az egész. Mielőtt hazaindultam volna, bementem egy óvóhelyre, és megláttam, ahogy egy pár összeölelkezve alszik egy kis matracon. A nő elmondta, hogy öt hónapos terhes, rettegett attól, hogy a sok stressz miatt elvetélhet. Az emberekkel való beszélgetés nagyon fontos része a konfliktus dokumentálásának, segít, hogy elnyerjem az emberek bizalmát.

Mennyiben változott meg a munkád az elmúlt hét eseményei után?

– Az Izrael és a Hamász között fellángoló harcok most a legsúlyosabbak a 2014-es gázai háború óta, és mindennap egyre borzalmasabb események zajlanak. Mindkét oldalon vannak barátaim és kollégáim, akik szemtanúi az előttük kibontakozó borzalom jeleneteinek, miközben próbálják biztonságban tartani a családjukat. Akivel csak beszélek, mindenki azt mondja, hogy ezúttal valami más. Az Izraelben tapasztalható gyűlölet és erőszak szintje meghaladja mindazt, aminek valaha is tanúja voltam. Nagyon sok palesztin félelemben él a nap 24 órájában.

Jelenleg arra koncentrálok, hogy megörökítsem a dél-izraeli Ashdod városában élő családok tapasztalatait. Egy eritreai családnál találtam menedéket, ahol az anya bármelyik nap szülhet. A lánya, Heaven elmesélte nekem, hogy próbál segíteni a fiatalabb testvéreinek megbirkózni a szirénák és az Izrael városkapuját érő bombatalálatok hangjaival – azt mondja nekik, hogy ilyenkor gondoljanak valami szépre. A család foglalkozik a konfliktussal, miközben aggódnak a jövőjük miatt és azért is, hogy meddig maradhatnak Izraelben. Ma volt az első alkalom, hogy az édesanyjuk megengedte a gyerekeknek, hogy egy kicsit a szabadban tartózkodjanak, de aztán megszólalt a sziréna, ami egy Gázából kilőtt rakétára figyelmeztetett. A lépcsőházban menedéket kereső családról is készítettem képeket, akik nem tudtak volna időben elfutni a legközelebbi óvóhelyre.  

Hogyan ügyelsz a saját biztonságodra?

– Néhány nappal ezelőtt Ramle-ban voltam, egy vegyes városban, az izraeli Lod közelében, ahol zsidó szélsőségesek, főleg tizenévesek álltak a város főútján, botokkal és kövekkel támadva az arab autókra. Rendőrök sehol nem voltak láthatáron. Nagyon sok ijesztő helyzetben voltam az izraeli-palesztin háborúk során, illetve Líbiában és Szíriában, de igazán ezektől az összeverődött társaságoktól tartok, akikről korábban is ismert volt, hogy rátámadnak a médiára. Annyira megijedtem, hogy egy esküvői terembe menekültem, még épp időben, mielőtt becsukták a fém ajtókat, hogy megvédjék a bent lévő arab vendégeket. A tinédzserek odakint azt skandálták: „Halál az araboknak.” Néhány nappal azelőtt ugyanez a csoport majdnem meglincselt egy arab taxisofőrt a Jaffa és Bat Yam közötti főúton. Ismerem az egyik fotóst, aki szemtanúja volt a támadásnak, és rendkívül megrázták az ott látottak.

Miközben fotózok, az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek velem. Azok, akikkel az óvóhelyeken találkozom, vagy akiket az út szélén állítok meg, mindig megkérdezik, hogy jól vagyok-e. Van, aki még vizet vagy ételt is kínál nekem. Emellett remek, támogató kollégáim is vannak. Bár mindannyian konkurens hírszervezeteknél dolgozunk, segítünk egymásnak és megosztjuk az információkat, a biztonságot mindenek fölé helyezve.

Hogyan hatott ez rád és a családodra?

– 2014-ben az asszisztensem és sofőröm, Ashraf al Masri otthona romba dőlt. A mostani háború első éjszakáján hét családtagját, köztük néhány gyereket is elveszített a gázai Beit Hanounban, az otthona közelében. Az izraeli hadsereg cáfolta, hogy a gyermekek az általuk nyitott tűzben vesztették életüket, szerintük egy célt tévesztett palesztin rakéta ölte meg őket. Valamelyik este Ashraf felhívott. Több mint egy tucat rokona keresett menedéket az otthonában, sok nő kisgyereket és csecsemőt tartott a kezében. Mindegyikük integetett és azt mondta: "Szia Heidi, szeretünk!" Kihívás volt visszatartani a könnyeimet. Ashraf azt mondta: "Most még beszélek veled, de nem tudom, hogy holnap itt leszek-e." Az éjszakát átsírtam, és közben azon gondolkodtam, mennyi mindent szenvedett el a ő családja és még sokan mások. Mondtam neki, hogy próbáljon meg biztonságos helyre jutni, felajánlottam az anyagi segítségemet is, de őszintén szólva Gázában most egyetlen hely sem biztonságos neki és a rokonainak.

Hogyan birkózol meg a munkádból adódó nyomással?

– Igyekszem minél többet beszélni az érzéseimről és mindarról, aminek a szemtanúja vagyok. Sokat beszélek anyámmal, aki mindig aggódik a biztonságomért, de továbbra is állandó támaszom marad. Michael fiam, aki jelenleg Lengyelországban él, szintén igazán támogató és büszke. Rajtam tartja a szemét, és a nap 24 órájában figyelemmel kíséri a híreket. Babonából az ő kabátját viseltem, hogy szerencsét hozzon, de most túl meleg van hozzá. Van még két máltai kutyám, Rómeó és Júlia, valamint két macskám, akiket Ashley lányommal fogadtunk be. Mindannyian egy ágyban alszanak velem. Búvárkodom, és ha remélhetőleg egyszer túl leszünk ezen a háborús helyzeten, akkor végre alámerülhetek a Vörös-tengerben. Számomra ez a világ legjobb terápiája.

Forrás: ELLE