A hazugság pszichológiája: ez a két kérdés leleplezheti, ha valaki nem mond igazat

Mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor megéreztük: valami nem stimmel. Egy barátnő története túl tökéletesnek tűnt, a partnerünk magyarázata furcsán hiányos volt, vagy egy kolléga válasza inkább zavart, mint megnyugtatott. Ilyenkor ösztönösen keressük a jeleket: kerüli a szemkontaktust? Ideges? Túl sokat magyarázkodik?

A szakértők szerint azonban a hazugság felismerése ritkán ilyen egyszerű. Sőt, a legtöbb közismert „leleplező jel” meglehetősen megbízhatatlan. Van azonban két kérdés, amely segíthet tisztábban látni – és nem azért, mert varázserővel bírnak, hanem mert próbára teszik az emberi memória működését.

Miért nehezebb hazudni, mint igazat mondani?

Amikor valaki az igazat mondja, egyszerűen felidézi a megtörtént eseményeket. A hazugság ezzel szemben összetett mentális feladat. A történetet ki kell találni, emlékezni kell minden korábbi részletre, ügyelni kell arra, hogy a verziók ne üssék egymást, és közben még a viselkedést is kontrollálni kell. A pszichológusok ezt fokozott kognitív terhelésnek nevezik. Minél bonyolultabb egy kitalált történet, annál nagyobb az esély arra, hogy idővel repedések jelennek meg rajta. Éppen ezért a hazugságok gyakran nem a nagy drámákban, hanem az apró részletekben buknak le.

Az első kérdés: „Meséld el pontosan, lépésről lépésre, mi történt!”

Ez az egyszerűnek tűnő kérdés valójában komoly kihívást jelenthet annak, aki nem mond igazat. Az őszinte emberek általában képesek viszonylag természetesen felidézni egy eseménysort. Nem feltétlenül emlékeznek minden részletre, de a történetüknek van eleje, közepe és vége. A sorrend többnyire logikus marad.

Aki viszont kitalált történetet ad elő, gyakran:

• túlságosan általánosan fogalmaz,
• indokolatlanul sok lényegtelen részletet mond,
• nehezen állítja össze az események sorrendjét,
• szokatlanul sokat gondolkodik az egyes mozzanatok között.
  A részletes, lépésről lépésre történő visszaemlékezés ugyanis olyan részleteket is felszínre hoz, amelyekre a hazugság megalkotásakor nem készültek fel.

A második kérdés: „Mi történt közvetlenül előtte és utána?”

Ez a kérdés még hatékonyabb lehet. A legtöbb hazugság ugyanis egyetlen központi esemény köré épül. A történet fő része kidolgozott, a körülötte lévő időszak azonban gyakran homályos vagy hiányos. Amikor valakit arra kérünk, hogy beszéljen arról is, mi történt az esemény előtt és után, könnyebben felszínre kerülhetnek:

• az időrendi ellentmondások,
• a megmagyarázhatatlan hiányok,
• a történet változó részletei,
• a bizonytalan vagy tétova válaszok.
  Az igaz emlékek általában egy nagyobb összefüggés részeként léteznek a memóriában. A kitalált történetek viszont gyakran különálló darabokként jelennek meg, amelyek nehezebben kapcsolódnak a környező eseményekhez.

A szemkontaktus tényleg árulkodó? 

Nem igazán. A filmek és sorozatok egyik kedvenc kliséje, hogy a hazug ember nem néz a másik szemébe. A valóság azonban jóval árnyaltabb. Sokan idegesek, amikor kellemetlen helyzetbe kerülnek, még akkor is, ha teljesen őszinték. Mások viszont kifejezetten magabiztosan és nyugodtan tudnak hazudni.

A kutatások szerint önmagában sem a szemkontaktus hiánya, sem a testbeszéd egyetlen eleme nem alkalmas arra, hogy biztos következtetést vonjunk le valaki őszinteségéről. Sokkal többet mondanak a történetben megjelenő következetlenségek, mint egy ideges mozdulat vagy egy félrenézés.

Miért dőlünk be mégis olyan könnyen?

Talán meglepő, de nemcsak a hétköznapi emberek, hanem tapasztalt szakemberek is tévedhetnek. Orvosok, pszichológusok, vezetők vagy nyomozók sem rendelkeznek „beépített hazugságdetektorral”. Ennek egyik oka, hogy vannak emberek, akik rendkívül meggyőzően kommunikálnak, míg mások természetüknél fogva szorongóbbak, zavarban vannak vagy nehezen fejezik ki magukat. Ők akkor is gyanúsnak tűnhetnek, amikor az igazat mondják. Ezért fontos, hogy ne előítéletek vagy megérzések alapján ítéljünk, hanem figyeljük a történet egészét és annak következetességét.

A legjobb „hazugságvizsgáló” 

A hazugság nem kihallgatással és nem támadással lehet leghatékonyabban kideríteni. Sokkal inkább a türelmen, figyelmen és jó kérdések feltevésén múlik. Az igaz történetek általában stabilak maradnak az idő múlásával is, míg aki a kitalált verziót az illetőnek folyamatosan karban kell tartania, és minél több részletet kérdezünk meg tőle, annál nehezebb ezt hibátlanul megválaszolnia.
Legközelebb, amikor úgy érzed, valami nem teljesen kerek egy történetben, ne a testbeszédet elemezd megszállottan, inkább kérdezz nyugodtan és kíváncsian: „Meséld el lépésről lépésre, mi történt!” Majd: „És mi történt közvetlenül előtte, illetve utána?”
Lehet, hogy a válaszok többet árulnak el, mint bármilyen megérzés.