A hangunk a fegyverünk: ázsiai nők Amerikában a növekvő idegenellenesség idején

Az ázsiai-amerikaiak nem csak a koronavírustól, de a vele együtt terjedő, feléjük irányuló rasszizmustól is félnek.

A “kínai vírus” egyszer csak elárasztotta az Instagramomat. Éppen egy ingyenes online írásórát tartottam, amikor ez a két szó megdermesztett. Mit csináljak? Be kéne fejeznem az órát?

Az első, zsigeri reakcióm az ignorálás volt. Nem csoda, hiszen évtizedek óta mikroagressziók között éltem, az olyan kérdésekről kezdve, mint a “tényleg ki tudod húzni a szemed szemceruzával?” odáig, mint a “te biztos a színek embere vagy?”. Egyedüli kínai lányként felnőni egy dominánsan fehér iskolában ezek a mikroagressziók mindennaposak voltak. A védekező mechanizmusom az ignorálás és a továbblépés volt. Nagyon szerettem volna közkedvelt lenni, beilleszkedni közéjük. Olyan akartam lenni, mint ők.

Egészen addig, amíg fel nem nőttem és duplán is szégyelltem magam. Azért, hogy annyiszor kaptam “hétköznapian rasszista” megjegyzéseket és azért, hogy ezeket szó nélkül hagytam. Mert valójában a “hétköznapian rasszista” az simán csak rasszista. Például amikor kínai éttermeket elkezdtek úgy hirdetni, mint akik “tiszta kínai ételt” szolgálnak fel, vagy amikor egy divatmárka reklámjában az ázsiaiak pálcikával akarják enni a spagettit, köznevetség tárgyává válva ezzel. A lista a végtelenségig folytatható – mindez pedig még a koronavírus előtti időkben volt.

Most, köszönhetően Trump elnöknek, aki a COVID-19-et kínai vírusnak nevezte, a vadászidény megkezdődött az ázsiai amerikaiakra. A San Fernando völgyben saját osztálytársai verték brutálisan össze egy 16 éves fiút, akit azzal vádoltak, hogy elkapta a koronavírust. New Yorkban leütöttek egy ázsiai amerikai nőt és betegnek nevezték. Texasban megkéselték egy ázsiai család négy tagját, miközben bevásároltak. Egyetlen hét alatt 650, hasonló okból elkövetett rasszista incidenst jelentettek.

Ázsiai amerikaiként kettős félelemmel nézünk szembe: félünk a vírustól és félünk attól a xenofóbiától, amit ez a helyzet kivált az emberekből. Meg sem tudom számolni, hányszor kérdezték meg tőlem, elkaptam-e a koronavírust. Amikor a fehér barátaimnak beszélek erről, gyakran kapom ezeket a válaszokat: “Tényleg? Ezt nem látom onnan, ahol én élek”, vagy “Kinek van ideje rasszistának lenni manapság?”.

Mindez még keményebben üt meg, ha egy ázsiai amerikai író vagy. Első könyvem májusban jelenik meg; egy ázsiai amerikai diákról szól, aki egy amerikai magán középiskolába megy tanulni. A sors fintora, hogy éppen a mikroagressziókról, xenofóbiáról és a szexualitással való félreértésekről szól. A koronavírus idején az emberek elfogadhatóbbnak találják az ázsiai amerikai diákokat zaklatni. Nem kell mondani, hogy a könyv részben a saját tapasztalataimból táplálkozik.

Egy tízállomásos bemutatót terveztünk, de a legtöbb mostanra le lett mondva. Küzdök azzal a mindennapos félelemmel, amihez 17 évre volt szükségem, hogy vegyem a bátorságot és leírjam ezeket az elfeledettnek hitt történeteket. Édesanyám egy napon azt mondta nekem: “Lehet, hogy ez most nem a legjobb pillanat az ázsiai amerikaiaknak és az ő történeteiknek. Az emberek nem nagyon szeretnének látni minket mostanság.” Erre én elsírtam magam. Sírt bennem a tízéves énem, aki a tükör előtt állva azt kívánta, bárcsak szőke lenne a haja. Sírt bennem a 25 éves énem, akinek megmondták egy fogadáson, hogy a bőrszíne miatt sosem lehet belőle amerikai író. “Nézz körbe: hány ázsiai amerikai írót látsz?”

Most azonban nem fogadtam el ezt. “Nem Anya – mondtam neki. A világnak szüksége van a történeteinkre, jobban mint valaha.” Ez segített: összeszedtem magam, elkezdtem virtuális órákat tartani és már a rasszista online hozzászólásokkal is szembe merek nézni. Nem burkolózom többé hallgatásva. Ahogyan Dani, a könyvem egyik erős, feminista szereplője mondja: “A hangunk a fegyverünk” Én én most már használni fogom a sajátomat.