Ideje elfogadni a jövőt, a koronavírussal együtt

Közel két évvel a világjárvány kezdete után még mindig várjuk, hogy a világ visszatérjen a „normális kerékvágásba”. Talán itt lenne az ideje, hogy elfogadjuk a vírust, mint a jövőnk szerves részét? Az elsőre pesszimistának tűnő megközelítés valójában visszaadhatja az erőnket.

A poszt-Covid világ – az ábránd, amelyet a pandémia kirobbanása óta szinte mindennap magunk elé képzelünk. Eleinte még reménykedtünk, néhány hónap múlva legyőzzük a vírust, és gondolatban már az utána következő világot építettük, technológiai ugrásokkal, éghajlati sprinttel, a helyi közösségek ébredésével. Ám a valóság nem is alakulhatott volna másképpen: immáron az ötödik járványhullámot próbáljuk átvészelni, az oltási kampányok újra és újra előtérbe kerülnek, és lassan a görög ábécé végére érünk az újabb variánsok elnevezése terén.

Mindeközben pedig óhatatlanul is felötlik bennünk: már nem azt találgatjuk, mikor pillantjuk meg a fényt az alagút végén, hanem azt, hogy valóban létezik-e az a bizonyos vég. „Az elménkben a járványt válságként könyveltük el. A válsággal azonban az a baj, hogy mindig várjuk a végét – véli Marie Robert filozófus. – Az újabb és újabb bejelentésekkel a szomorúság, a szorongás és a fásultság állapota még inkább felerősödik, miközben egyre csak várjuk a válságból való kiutat. De egy tartós válságból a kiutat a létünk újjászervezése jelenti, bármennyire fájdalmas is ez a szervezés.”

Lehet, hogy a jövő Coviddal együtt való elfogadása a titka annak, hogy jobban éljük meg új valóságunkat? „Az elfogadás mindig hasznos folyamat ahhoz, hogy megőrizzük a pozitív érzelmeket, és ne a negatív érzelmek, a frusztráció, a félelem vagy a düh kerüljenek túlsúlyba” – magyarázza Antoine Pelissolo professzor, a Henri-Mondor kórház pszichiátriai osztályának vezetője. „Ez nem lemondás, hanem az elme megtisztítása és az egyéb lehetőségek felé való nyitás.”

Fókuszban a mikrocselekvések

Az a gondolat, hogy a világjárvány végleg velünk marad, és hogy ez az ötödik hullám valószínűleg nem az utolsó lesz, egyesek számára pesszimistának és demoralizálónak tűnhet. De annak elfogadása, hogy minden jó szándékunk és reményünk ellenére talán soha nem térhetünk vissza a „normális kerékvágásba”, paradox módon lehetővé teheti, hogy visszanyerjük az irányítás egy formáját. „Minden eddiginél nagyobb szükségünk van arra, hogy sztoikusok legyünk, és azt mondjuk magunknak: Mi múlik rajtam? Mi nem függ tőlem? – ajánlja Marie Robert. – Gyakran teszek különbséget a metanarratívák és a mikrocselekvések között. A nagy történeteket sokszor bénítónak találom: amikor a válságról, az ökológiáról, a rendszerről beszélünk, elveszünk, és ez szédítő. A mikrocselekvések abban is segítenek, hogy könnyebben belekapaszkodhassunk a konkrétumokba.”

„Akár azt is megtehetnénk, hogy nem gondolunk túlságosan előre, és folyamatában csináljuk a dolgokat, ahogyan haladunk előre” – tanácsolja Antoine Pelissolo professzor. Vagyis jobban járunk, ha a mindennapok megszervezésének és a mindennapi élet kielégítő dolgainak szentelünk időt és energiát. Ezt a hozzáállást Marie Robert is támogatja: „Ne beszéljünk többé általánosságban a rendszerről. Beszéljünk inkább saját magunkról. Bármilyen helyzetben vagyunk is, bármilyen állapotban, a mindennapi életünkben van mozgásterünk.”

Harc a nosztalgia ellen

A jelenben való lehorgonyzás ugyanakkor együtt jár a múlt gyászolásával. Nehéz nem nosztalgiával gondolni a „korábbi világra”, ahol a maszkok és egészségügyi igazolványok legfeljebb a disztópiákban kerültek fel, nem pedig a mindennapjainkban, és nehéz nem vágyni arra a bizonyos „régi kerékvágásra”. Marie Robert szerint azonban: „Nincs se előtte, se utána lévő világ, csak a mostani világunk létezik. Egy korszak iránti nosztalgia megnehezíti a dolgok megélését. Fókuszáljunk ezért inkább a jelenlegi cselekvésre.”

A front-Covidra való átállás azonban ennél bonyolultabb lehet. „Ez is egy olyan folyamat, amely a gyász egy formájához hasonlítható: a múltbeli helyzetet kell elgyászolnunk. Olyan ez, mint a gyermekkor iránt érzett nosztalgia – foglalja össze Antoine Pelissolo. – De az, hogy nem fogunk úgy élni már, mint korábban, nem jelenti azt, hogy ne lennének más lehetőségeink.”

Új horizontok után kutatva

És éppen ezeknek a lehetőségeknek a megteremtése a kulcs. Hiszen aközben, hogy a „normális életbe” való visszatérésre várunk, nem gondolkodunk az új jövőn. „Sokan arra hajlanak, hogy a vírus majd egy szempillantásra eltűnik, és mire felocsúdunk, már nem marad belőle semmi – mondja Marie Robert. – Ahelyett, hogy rendkívül pragmatikusan azt mondnánk: oké, a helyzet adott, mihez kezdjünk vele?” Ha figyelembe vesszük, hogy a két éve tartó változások visszafordíthatatlanok, az bizonyára szédítő kilátás, de egyben új távlatok felé is megnyitja az utat.

Még ha a jelenben való lehorgonyzás lehetővé is teszi, hogy visszanyerjünk egy kis kontrollt, egy idő után a jelenidejűség elviselhetetlenné válik” – véli Michel Agier antropológus, aki a Covid utáni világot üdvözítő és jótékony mítosznak tartja. „Ezt az ’után-t’ még nem látjuk, de meg kell építenünk képzeletben, figyelembe véve a változásokat, amik körülöttünk végbementek. Lehetőségünk van arra, hogy nagyon konkrét utópiákat dolgozzunk ki újra, hogy aztán új lehetséges horizontokat valósítsunk meg. Tehát igen, lehet, hogy soha nem jön el a poszt-Covid-éra, de ennek a kilátásnak az elfogadása nem jelenti azt, hogy pesszimizmusba csúszunk vagy abbahagyjuk az álmodozást. Épp ellenkezőleg.”

Forrás: Elle