24 évesen rákos lettem és lefagyasztattam a petesejtjeimet

"Vajon kezemben tarthatom egyszer a saját kisbabámat?"

24 évesen albérletben laktam, megkaptam álmaim állását és már három éve komoly kapcsolatban éltem. Egy nap azonban az egész életem megváltozott. Tavaly október 17-én megállapították, hogy petefészek rákom van.

Alapból a húszas éveimnek életem legjobb korszakának kellene lennie, de én bulizás helyett egy évig az életemért küzdöttem. A rák ellen harcolni hihetetlenül nehéz. A diagnózis után hónapokig kezeltek, műtöttek és több kemoterápiás kezelésen is átestem. A betegség miatt hirtelen teljesen új perspektívából láttam az életem. Már nem tartottam olyan fontosnak, ha összekaptam valakivel, ahogy az sem, hogy minden apróságért összeszólalkozzak a barátommal. 24 voltam, és senki sem ígért biztos gyógyulást.

Valójában nem csak azért harcoltam minden nap, hogy megéljem a másnapot, hanem azért, hogy valóban élhessek. Mindig is így képzeltem el a jövőmet: szuper állás, férj és ami a legfontosabb, gyerekek.

Pár hónappal a diagnózis előtt a nővérem és férje bejelentették, hogy első gyereküket várják. Az első unokaöcsém! Attól a pillanattól kezdve csak az járt a fejemben, mennyire szeretnék saját gyereket. A barátommal sokat beszéltünk a gyerekvállalásról. Tudtuk, hogy még nem aktuális, de mind a ketten nagycsaládban képzeltük el a jövőnket. Amikor a legelső körben eltávolították a petefészkemet, nagyon megijedtem. Nem voltam a legjobb biológiából, de azért azt én is tudtam, hogy ha teherbe akarok esni, ahhoz petefészek is kell.

Az orvosok elmagyarázták, hogy valószínűleg nem leszek meddő. Annak ellenére, hogy a rák kiterjedt a jobboldali petefészkemre és a petevezetékemre , szerintük a másik petefészkem ettől még teljesen ép maradt. Azt mondták, hogy még így is képes kell legyen a petesejtek termelésére.

Mondhatnám, hogy megkönnyebbültem, de ez nem igaz, a kemó borzalmai elnyomták az ilyen érzéseket.

Az emberek nem sokat gondolnak a kemoterápiára, hacsak nem kényszerülnek rá. Tudtam, hogy szörnyűek a mellékhatások: hányás, hajhullás, fáradékonyság. Ami a valóságban történt, arra azonban nem voltam felkészülve. Már három hónapja jártam kezelésekre, olyan érzés volt, mintha mérget pumpáltak volna belém. Amíg a kezelés a szervezetemben a rák ellen küzdött, nem kímélte az egészséges szerveimet sem. A még ép petefészkem magányosan vette fel a kesztyűt a kemoterápiával szemben, páncélzat és fegyverzet nélkül.

A kemoterápia időszakát semmihez sem lehet hasonlítani, pokoli volt. Rettegtem, hogy elvesztem a termékenységem. A fürdőszoba padlóján zokogtam egyedül, vagy anyukám karjaiban, aki azzal nyugtatgatott, hogy hamarosan meggyógyulok, és nemsokára új, pozitív dolgok lesznek az életemben.

A jövőképem, hogy nagy családban élhessünk boldogan a barátommal, kezdett elfakulni.

Azonnal nekiláttam a kutatásnak. Találkoztam egy meddőség specialistával, aki elmondta, hogy a legideálisabb az lenne, ha lefagyasztatnám a petesejtjeimet. (Magyarországon a legális lehetőségek a petesejt fagyasztására nagyon korlátozottak, ám a régió számos pontján bárki elvégeztetheti - a szerk.).

A legtöbb barátnőm azon aggodalmaskodott, hogyan kerülje el a terhességet, én viszont kétségbeesetten próbáltam menteni a még ép, egyedül maradt petefészkem. Sosem gondoltam, hogy 24 évesen olyan lehetőségeken kell gondolkodnom, hogy lefagyasztom a petesejtjeimet, de ez mind csak töredéke volt annak a rögös és kiszámíthatatlan útnak, amit a rák miatt bejártam. Egyszerre nem lehet kemoterápiás kezelésen részt venni és a petesejteket levetetni, a két beavatkozás nem komapitibilis egymással. A meddőség specialista megengedte, hogy egy héttel eltoljuk a következő kemoterápiát, de figyelmeztetett, hogy a petesejt levétel után a rák kiújulásának megnő az esélye.

2017-ben a fagyasztást megelőző kezelés olyan volt, amire nem számítottam. Mindig is féltem a tűktől, a petesejt fagyasztás folyamatában pedig rengeteg injekció és tű szerepel. Sajnos a barátom még nálam is jobban fél tőle, ezért kénytelen voltam magamnak beadni az injekciókat minden nap, egy héten keresztül. Minden egyes szúrás felért egy kínzással.

A kezelés során minden reggel be kellett mennem a kórházba, hogy vért vegyenek és megvizsgálják a petefészkemet. Az ultrahangon a petefészkem eleinte iszonyatosan ijesztőnek tűnt, majd érdekes módon annyira hozzászoktam, hogy időközben semlegessé vált.

Hajnali hatkor, amikor körülnéztem a teremben, iszonyatos szorongás tört ki rajtam. A betegek között én voltam a legfiatalabb. Kénytelen voltam elterelni a saját figyelmemet, míg arra vártam, hogy szólítsanak, különben rögtön pánikolni kezdtem. Ez csak a kezdet volt, még nagyon sok mindenen kellett keresztül mennem, míg végre azt mondhattam, hogy egészséges vagyok.

A hét végére végre sikerült lefagyasztani nyolc petesejtet. A cél 10 volt, szóval a nyolcal már elég közel jártunk a sikerhez, főleg, ha azt nézzük, csak egy petefészkem van.

Több, mint egy év telt el az utolsó kemoterápiám óta. Már kezdek vissza rázódni a mindennapokba. A szervezetem lassan, de biztosan újul, de minden hónapban másképpen érzem magam, a menzeszemtől függően. A PMS tünetei brutálisak, pedig a diagnózis előtt sosem volt hasonló problémám: rettenetes hasi görcsök, borzasztó pattanások és ami a legrosszabb, állandó hangulatingadozás gyötörtek.

Egyik doktor sem tudott konkrétumokat mondani, hogy mikor tér vissza a szervezetem a régi állapotába. Olyan érzés volt, mintha egy lerobbant autóval próbálnék az autópályán gyorsulni.

A petesejtek a kórház fagyasztójában csak arra várnak, hogy döntsek, mikor jön el az ő idejük. Ha belevágok, akkor sincs garancia, hogy megtermékenyülök, minden esetre az esély jóval több, mintha nem lennének.

Sokat rágódom rajta, vajon teherbe tudok-e esni. Egyéves unokaöcsémet látva eltűnődöm, vajon valaha kezemben tarthatom-e a saját gyerekemet.  Rengeteget tanultam az elmúlt időszakban, és már tudom, hogy sokszor még az egyébként teljesen egészséges nők sem esnek teherbe.

Mindezek ellenére hálás vagyok. A rák megtanított rá, hogy odafigyeljek a saját egészségemre és másképp álljak hozzá az élethez. Legfőképpen arra tanított meg, hogy a statisztika általánosság, az ember pedig egyedi eset. Pár évvel ezelőtt, egy átfogó kivizsgáláson kevesebb, mint egy százalék esélyt adtak az orvosok a rák kialakulására, 24 évesen mégis megbetegedtem. Úgyhogy nyugodtan mondhatom: amíg akár egy százalék esélyem is van, hogy legyen gyerekem, nem aggódom. Meglátjuk, mit hoz a sors!