Újra szabadon utazhatunk (többé-kevésbé), de lelkesedésünkbe azért szorongás is vegyül. Vajon szégyellnünk kellene magunkat azért, ha elmegyünk nyaralni? Egyáltalán hova menjünk? Mennyi időre? És posztoljunk képeket, ha ott vagyunk? Úgy tűnik, a karantén egészen új utazó karaktereket hívott életre.
Már régóta csak a nyárra vártunk. Elmúltak a sötét, téli karanténhónapok, és végre élvezhetjük a szobabiciklin töltött hosszú edzések, meg a jáde-kvarc arcpakolások és egyéb formába lendítő tevékenységek gyümölcseit.
Most pedig gondolkodhatunk azon, mit kezdünk önmagunk 2.0 kiadásával. Kipihentek, hidratáltak, ápoltak vagyunk, és készen állunk egy hosszú, forró, hedonista szezonra, de tekintettel a vacsorapartykon elhangzott „Mykonosnak vége” kijelentésekre, a szokásos nyári utazási listánk megírása komplexebb lehet, mint korábban.
A világ megváltozott, és vele együtt mi is. Ahogy minden újranyit, nem tudjuk nem észrevenni, hogy sokan ferde szemmel nézik azokat, akik a közösségi médiában dokumentálják, hogy milyen jó életük van.
De mi értelme a drága szálláshelyeknek és a nyaralás előtti Covid teszteknek, ha nem henceghetünk ibizai villánkkal, vagy nem posztolhatunk minden nap agyonszerkesztett képeket „igazi baleár-szigeteki csaj” kinézetünkről? Jobb otthon nyaralni, és megosztani az Instagramon, hogy „mi segítjük a gazdaság talpra állását”? Vagy egyszerűen csak töltsünk két hetet Mexikóban, Tulumban, és egy árva képet sem mutassunk róla az ismerőseinknek?
Kim Kardashian privát szigeti bulijától Dominic Cummings Barnard Castle-ben tett látogatásáig sok híresség nem habozott kifejezni: igényli, hogy egy kicsit kiszabaduljon, és mi nem akarunk ezekre rossz szemmel nézni. De a félelem, hogy elpártolnak tőlünk, ha külföldre utazunk, sokunkat megbénít, ami ugyan nagyon jó a környezetnek, de annál rosszabb az idegenforgalomnak – nem beszélve arról, hogy nekünk is szükségünk van egy fehérhomokos tengerparton eltöltött néhány napra.
Miközben pedig ilyen bonyolult morális kérdések között lavírozunk, a nyaralók új csoportjai alakulnak ki. Te melyik leszel ezen a nyáron?
Nagyon büszke vagy magadra, hogy nyárra telepakoltad naptáradat belföldi utazásokkal, ezért állandóan csak erről tudsz beszélni. Nem elég, hogy te egymagad fogod visszahozni az országot a válság széléről, ráadásul még rendkívül izgatott is vagy a hazád iránt érzett szereteted miatt.
Az igazság viszont az, hogy túlkompenzálsz, amiért összeomlottak az álmaid, hogy Japánba utazz az Olimpiára, ezért úgy döntöttél, inkább lokálpatrióta leszel helyette. És ezt 100 fényképen megörökíted, meg képeslapot írsz a barátaidnak, miközben éjszakánként a sátradban a Louis Vuitton útikalauzát olvasod Tokióhoz. Eljön még a te időd ugyanis...
Annyi pénzt spóroltál a lezárások alatt, hogy most egy ötcsillagos nyaralást is megengedhetsz magadnak a Maldív-szigeteken. Az viszont kellemetlenül érint, ha fényűző nyaralási terveidről beszélned is kell. Végül kiveszel két hét szabadságot, és ha bárki kérdezi, a házat újítod fel. Persze mindenki megkérdezi, így hirtelen hazugságok szövevényes hálójában találod magad.
Amikor a fodrászod a nyári terveidről érdeklődik, motyogsz valamit a maszkod alatt, és gondolatban azt kiáltod: „Úgysem értenéd meg az igazságot!” Mire a reptérre érsz, már meggyőzted magad, hogy az MI5 a nyomodban van, ezért napszemüveget és fedora kalapot viselsz, valamint kikapcsolod a telefonodon a helymeghatározást.
Hál’istennek csináltál néhány képet egy festékbe mártott ecsetről, amit aztán kiposztolhatsz a héten. Mire a szállodába érkezel, tiszta idegzsába vagy. Mi lesz, ha a főnököd telefonál? Ha a nemzetközi hívás speciális hívóhangja nem árul el, majd az óceán lágy zúgása fog.
Egy masszázs után végre ellazulsz egy kicsit, és miután rájössz, hogy a naplemente sokkal szebb, ha nem egy kamera lencséjén keresztül nézi az ember, nem is érzel már késztetést, hogy minden egyes naplementéről posztolj. Miután nem sok 50 faktoros naptejet vittél magaddal, a nyaralás utáni színedet legalább olyan nehéz eltakarnod, mint amilyen szívesen beszámolnál arról a teknőscsaládról, amelyik egyik reggel csatlakozott hozzád a magántengerparton úszás közben. Nem bánod, hogy inkognitóban nyaraltál, de tényleg ki kell festened a házat, mielőtt a barátaid átjönnének.
Dolgozni bárhonnan lehet, te pedig be akarod bizonyítani, hogy mi sem izgalmasabb, mint egy bádoghajóról leadni a PowerPoint prezentációdat Hoi Anban. Hálás vagy azért, hogy a munkahelyed meghosszabbította a rugalmas munkavégzést engedélyező szabályzat hatályát – amíg mindenki hatékonyan dolgozik, tartja a határidőket, és mindent belead – még ha ez azt is jelenti, hogy mindezt egy thaiföldi buszon kell megtenned, egy láda csirkét tartó bácsi felett áthajolva.
Csak internetre van szükséged, hogy képben maradj, és néhány jól időzített e-mailre, hogy emlékeztesd a vezetést, te mindig elérhető vagy, és semmiképpen sem a talpadat masszíroztatod a medencénél, miközben a táblázataidat frissíted.
És hogy mit éreznek a kollégáid, amikor egy újabb egzotikus háttér jelenik meg mögötted a Zoom-megbeszélésen? Utálnak. De ki akadályozza meg őket abban, hogy ugyanígy tegyenek? Persze azokon kívül, akiknek „kötöttségei” vannak. Meg persze azokon, akiknek nem áll rendelkezésükre egy egész alapítványi vagyon, hogy mindezt finanszírozzák. Gondolkodsz rajta, hogy létrehozz egy coworking közösséget digitális nomádoknak Koh Samuiban, ami viszont azt jelentené, hogy megint meg kell osztanod egy irodát másokkal – és mióta otthagytad ezt a világot, egyszerűen nincs visszaút. Az idei nyár próbaüzem, de biztos vagy benne, hogy mostantól a nyugdíjig így csinálhatod.
Tizenhat hónapig vártál erre a dobásra. Nem, nem a vakcinára, hanem a rózsaszín Paul Smith üzlet előtti szelfire a Los Angeles-i Melrose Avenuen. Nincs olyan drága Covid teszt, olyan körülményes utazás Mexikón keresztül vagy olyan hosszú karantén, ami megállíthatna téged.
A sóvárgás, hogy sürgősen eljuss Los Angelesbe, nem aziránti vágyadat tükrözi, hogy felfedezd a várost (láttad a Real Housewives című sorozatot, mi mást kellene még tudnod?), hanem hogy tudják, hogy ott jártál. Az önigazolásra használt mesés közösségi média bejegyzések hiánya egzisztenciális válságba taszított. Egyáltalán ki vagy te? Úgy tervezed, posztról posztra újra felépíted önmagad, kezdve egy fényképpel, amit az utazós haverod készített rólad Venice Beachen, az angyalszárnyas fal előtt.
Zavarna, hogy az ismerőseid fala a jegeskávédról készült képekkel lesz tele? Ugyan már! Mindenki nyugodtan kikövethet, aki nem érti meg, hogy egy ilyen év után miért kell a nyarat ilyen #carpediem tartalmakkal ünnepelni. És amint látod, hogyan bővíti minden egyes napfényen fürdőző fotó az Instagram követőid táborát, úgy érzed, te magad is kezdesz újra összeállni. #SorryNotSorry.
Tudod, hova akarsz menni, el is határoztad, hogy mindenképpen eljutsz oda, és semmi sem állíthat meg. Kivéve, hogy jogilag mégis, mert a kiszemelt úti cél „piros” zónában van, ami az őrületbe kerget. „Oké" – mondod a párodnak, miután az éjszakát a Külügyminisztérium honlapjának böngészésével töltötted. „Ha felszállunk egy konténerszállító hajóra, akkor ’szállítmányként’ bejuthatunk az országba.”
Hónapokkal ezelőtt összepakolt bőröndök várnak az ajtóban, az otthoni „irodád” falát teleragasztottad újságcikk-kivágásokkal meg fotókkal azokról a helyekről, ahová a legszívesebben mennél, és mindet összekötötted egy piros madzaggal, mint egy nyomozó egy fontos ügy megoldásának küszöbén.
Eldöntöd, hogy az a legbiztonságosabb és leglogikusabb lépés, ha veszel ott egy házat, szóval látványelemeket állítasz fel, és meggyőzöd magad, hogy mindez valóságos. Kivéve, miután rájössz, csak egy érvényes útlevélre és egy Covid tesztre van szükséged, akkor az egész már túl egyszerűnek tűnik. A rendszer kicselezésének és a különböző variánsok legyőzésének öröme nélkül úgy határozol, egy hazai kirándulóhely is megteszi.
Amikor a divatvilág Palermoba költözött, te Pantelleriába mentél. Amikor Tilda Swinton Vakító napfényben című filmje nyaralócélponttá tette azt az ismeretlen szigetet, neked olyan helyen kellett nyaralnod, amitől más emberek iszonyodnak. Hiányolod a járatlan utak felfedezéséért kapott babérkoszorút, a fonott Jacquemus kézitáskáddal egyetemben. Megőrülsz tehát, hogy újra divatot teremthess.
A kritériumok: szinte lehetetlen odajutni, pompás hátterek rögtönzött Instagram fotózásokhoz és egy kedves idős hölgy, aki egy hegy tetején él, és megtanít elkészíteni néhány helyi különlegességet. Igazán nem kérsz sokat.
De a PCR tesztek, „piros” zónák és vakcinaútlevelek megbonyolítják az életet. Izland megfelelőnek tűnt, de amikor a legnagyobb ellenfeled posztolt egy képet az éppen kitörő Fagradalsfjall vulkán előtt, az ötlet atomjaira jullott. Legyen tehát Antiparos – a görög sziget, amit a turisták még nem fedeztek fel.
Felhívod WhatsAppon az Artemis Hotel igazgatóját, kérsz egy szobát, válladra kapod a Paula’s Ibiza kollekcióból vásárolt Loewe sáladat, és elindulsz. Jobb is, ha sietsz – csak idő kérdése, hogy a felső tízezer fiataljai kövessék példádat.
Forrás: ELLE
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!