Sisterhood: 5 film, ami megmutatja a női összefogás csodáját

A sisterhood, magyarul nővériség kifejezéssel egyre gyakrabban találkozhatunk: a nők egymást megtartó, támogató lelki és érzelmi közösségét jelenti, amely nemcsak a mindennapokban jelenthet felbecsülhetetlen erőforrást, hanem társadalmi változások elindításában is meghatározó szerepet játszhat.

Aki megtapasztalta már, milyen érzés, amikor más nők szeretete, biztatása és támogatása áll mögötte, pontosan tudja, milyen elképesztő erő rejlik ebben a szövetségben – mi most könnyedebb nézőpontból, 5 filmen keresztül mutatjuk meg a női összetartozás csodáját. 

Thelma és Louise

Talán nincs is ikonikusabb – és egyben szívszorítóbb – film a női összetartozás erejéről, mint a Thelma és Louise. A két barátnő, a zsarnokoskodó férje mellett boldogtalan háziasszonyként élő Thelma (Geena Davis) és a független, határozott, de saját múltjának terheit cipelő Louise (Susan Sarandon) eredetileg csak egy gondtalan hétvégére indul, hogy egy kis időre maga mögött hagyja a hétköznapokat. Az utazás azonban egy erőszakos incidens következtében meneküléssé válik, az előttük álló út pedig minden szempontból váratlan és meghatározó fordulatokat hoz.

Az 1991-ben bemutatott film valóságos mérföldkő volt Hollywood történetében. A hagyományosan férfi főszereplőkre épülő road movie és haverfilm műfaját két olyan nővel forgatta fel, akiknek a története nem a férfiak körül forog, hanem a saját vágyaikról, döntéseikről és a köztük lévő szövetségről szól. Ráadásul nem hibátlan, minden helyzetben példamutató hősnőket kaptunk, hanem két esendő, olykor kifejezetten rossz döntéseket hozó, mégis – a zseniális színészi játéknak is köszönhetően – végtelenül átélhető és szerethető karaktert. Ahogy egyre messzebbre kerülnek addigi életüktől, úgy fedezik fel a saját erejüket is, személyiségfejlődésükben pedig a másik feltétlen támogatása segíti őket.

A Callie Khouri Oscar-díjas forgatókönyvéből készült alkotás a férfitekintetet is a feje tetejére állította: ezúttal nem a nők váltak a kamera előtt a vágy tárgyává, hanem például a fiatal Brad Pitt által alakított csábító stoppos, akit Thelma szemén keresztül látunk. A film bemutatásakor komoly vitákat váltott ki, sokan egyenesen férfiellenességgel vádolták, pedig a történet egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy milyen lehetőségei vannak két nőnek egy olyan világban, amely egyáltalán nem hajlandó meghallani vagy elhinni az igazukat és nem ad lehetőséget arra, hogy kiálljanak magukért. Több mint három évtizeddel később is aktuális kérdéseket feszegetett, a film legendás befejezése pedig máig egyszerre jelképezi a női szabadságvágyat és azt a megrendítő erejű szövetséget, amelyben két nő a végsőkig kitart egymás mellett. Az autonómia, a fejlődés és az összetartás örökérvényű története ez. 

Szőkék előnyben 

Az egymással vetélkedő nők ábrázolása az ötvenes évek Hollywoodjának is kedvelt, sztereotip toposza volt, amely alól a Szőkék előnyben üdítő kivételt jelentett. Ebben az ikonikus filmben két revütáncosnő és elválaszthatatlan barátnő történetét követhetjük, Lorelei (Marilyn Monroe) és Dorothy (Jane Russell) áll, akiknek a férfiakhoz, a szerelemhez és a házassághoz való viszonya aligha lehetne különbözőbb. Lorelei rajong a gyémántokért, és a gazdag férfiakban látja a biztos jövő zálogát, míg Dorothy számára sokkal fontosabb a valódi vonzalom, mint a férfi bankszámlája. Amikor a két nő Párizsba indul egy óceánjáró fedélzetén, flörtök, félreértések és bonyodalmak egész sora veszi kezdetét, s bár a szerelem a fő szervezőerő, a két nő szövetsége, barátsága és egymás iránti elfogadása adja a legszívmelengetőbb érzést a filmben. Ugyanis Lorelei és Dorothy nem próbálják megváltoztatni egymást, és bár olykor megkérdőjelezik a másik döntéseit, támogatásuk egymás iránt sosem csökken. 

Külön öröm látni Marilyn Monroe-t, akit a maga korában elsősorban szexszimbólumként ünnepeltek, és akinek alakját máig gyakran ebben a szerepben idézzük fel – még ha ma már jóval árnyaltabban is tekintünk rá –, amint megcsillogtatja kivételes komikai tehetségét. Lorelei figurájában egyszerre elbűvölő, mulatságos és meglepően ravasz, Jane Russell határozott, ironikus Dorothyjával pedig olyan ellenállhatatlan párost alkotnak, amelynek kémiája mit sem veszített a varázsából az eltelt hetven évben. És bár a film címe a férfitekinteten keresztül értelmezettséget sugall, a történet igazi főszereplője valójában a két nő egymáshoz fűződő kapcsolata, női szövetsége.

Kapcsolódó tartalom Íme a legjobb filmek és sorozatok, amelyeket kár lenne kihagyni novemberben a Netflixen

Kilenctől ötig

Mi történik, ha három nőnek egyszerre lesz elege a szexista, hatalmával visszaélő főnökéből? Colin Higgins 1980-as vígjátéka szerint valami egészen váratlan – és rendkívül szórakoztató. Violet (Lily Tomlin), Judy (Jane Fonda) és Doralee (Dolly Parton) ugyanabban az irodában dolgoznak, ám személyiségük és élethelyzetük aligha lehetne különbözőbb. Kezdetben még egymással szemben is vannak előítéleteik, hamarosan azonban ráébrednek, hogy sokkal több köti össze őket, mint gondolták. Mindhárman megtapasztalták ugyanis, milyen egy olyan munkahelyen boldogulni, ahol a nőket rendszeresen megalázzák, kihasználják, és eszükbe sem jut komolyan venni őket. Amikor végül összefognak, a helyzet egészen abszurd fordulatot vesz: a három nő a saját kezébe veszi az iroda irányítását, és nekilát, hogy a maga elképzelései szerint alakítsa át a munkahelyet. A film gyönyörűen ábrázolja, hogy a nők közötti versengés korántsem természetes állapot, hanem éppen az a közeg táplálja, amelyben boldogulni próbálnak. Amint Violet, Judy és Doralee felismerik, hogy nem egymásban kell keresniük az ellenséget, hanem a velük szemben működő rendszerrel kell felvenniük a harcot, máris sokkal többre képesek együtt, mint külön-külön.

A film nemcsak a női összefogásról, hanem a munkahelyi egyenlőtlenségekről is meglepően aktuálisan beszél. Az előléptetésekből kiszorított nők, a szexuális zaklatás, a férfiaknak tulajdonított női teljesítmények és a családi élettel összeegyeztethetetlen munkakörülmények problémái ma is komoly problémák. Társadalmi dráma helyett azonban ez a kellemes alkotás a vígjáték eszközeivel mutatja meg, hogy a a női szolidaritás valódi változások motorjává válhat.

Acélmagnóliák

Egy louisianai kisváros szépségszalonja, hat különböző természetű nő, rengeteg pletyka, csípős megjegyzés, nevetés és könnyek – az Acélmagnóliák alighanem az egyik legszebb film arról, milyen megtartó ereje lehet egy női közösségnek. Truvy (Dolly Parton) fodrászszalonja jóval több egyszerű szépségszalonnál: afféle találkozóhely, ahol a különböző generációkhoz tartozó nők megosztják egymással örömeiket, bánataikat és életük kisebb-nagyobb fordulatait. A történet középpontjában az édesanya, M'Lynn (Sally Field) és cukorbeteg lánya, Shelby (Julia Roberts) kapcsolata áll, de legalább ilyen fontosak azok a barátságok, amelyek a két nőt körülveszik. A véleménye kimondásában cseppet sem finomkodó Ouiser (Shirley MacLaine), az elegáns, iróniára hajlamos Clairee (Olympia Dukakis), a kezdetben visszahúzódó Annelle (Daryl Hannah) és az életvidám Truvy együtt olyan közösséget alkotnak, amelyben senkinek sem kell egyedül szembenéznie az élet nehézségeivel.

A film nem borítja le cukormázzal a női kapcsolatokat: az összetartozás nem feltétlenül jelent állandó egyetértést vagy feltétel nélküli rajongást egymás iránt. Ezek a nők ugyanis előszeretettel csipkelődnek, vitatkoznak, és olykor az őrületbe kergetik egymást, ám amikor valamelyikük bajba kerül, egy pillanatig sem kérdés, hogy a többiek mellette állnak. A humor pedig nem pusztán a szórakoztatást szolgáló elem: sokszor a nevetés az egyetlen, ami segíthet elviselni azt, amivel másként szinte lehetetlen volna megbirkózni.

Kapcsolódó tartalom 3 új magyar film, amit érdemes megnézni novemberben

NŐK

Barátságok, szerelmek, házasságok, karrier, árulások és újrakezdések – Diane English 2008-as vígjátéka egy New York-i barátnői társaság életébe enged bepillantást, amelynek tagjai a legkülönfélébb magánéleti és szakmai kihívásokkal igyekeznek megbirkózni. A látszólag tökéletes életet élő Mary (Meg Ryan) egy manikűr alkalmával véletlenül megtudja, hogy férje megcsalja egy fiatalabb nővel, Crystallal (Eva Mendes). A hír nemcsak a házasságát, hanem az önmagáról alkotott képét is megrendíti, és a válság hamarosan a barátnőihez fűződő kapcsolatait is próbára teszi. Közben a sikeres magazinszerkesztő Sylvia (Annette Bening) a saját karrierjével és döntéseinek következményeivel küzd, a társaság többi tagjának pedig szintén kijutnak a kisebb nagyobb problémák. Sylvia karakterét egyenesen receptre kellene felírni: talán nem tévedés, mindenki szeretne egy olyan barátnőt, aki ilyen elszántan védelmez bennünket – másoktól és magunktól is.

A film az 1939-es, azonos című klasszikus újragondolása, és elődjéhez hasonlóan szokatlan filmes megoldással él ( hiszen még 2025-ben is a száz legsikeresebb amerikai film megszólaló szereplőinek mindössze 33,6 százaléka volt nő): bár a történet középpontjában többek között egy férfi hűtlensége áll, egyetlen férfi sem jelenik meg a vásznon. A férjek, szeretők és más férfiszereplők legfeljebb a beszélgetésekben léteznek, miközben a kamera végig a nőkre, az ő kapcsolataikra, vágyaikra, sérelmeikre és döntéseikre figyel.

A Nők messze nem hibátlan alkotás, és sokszor maga is belecsúszik pont azokba a sztereotípiákba, amelyeket szeretne megkérdőjelezni, mégis bőven találhatunk benne szerethetőséget, különösen abban, ahogyan a barátság és az önmagunkra találás történeteit ábrázolja. A szereplők ugyanis nemcsak a párkapcsolataikban keresik a boldogságot, hanem a munkájukban, a saját ambícióik megvalósításában és az egymáshoz fűződő kapcsolataikban is. És bár a barátságuk korántsem mentes a félreértésektől, csalódásoktól vagy éppen a fájdalmas igazságoktól, végül mégis újra és újra egymás felé fordulnak.