Schilling Árpád és a tabudöntögetés

A közvélemény szerint a leginkább határfeszegető rendezők egyike. Valójában hol az, hol nem, csakis művészi céljai szerint. Botrányfigura-babérok nem izgatják, miközben tény, hogy kevés olyan krétakörös esemény van, amely ne valami nagy, fojtó és mesterséges társadalmi csendnek mutatná fel a középső ujját. Csakis jobbító szándékkal.

A közvélemény szerint a leginkább határfeszegető rendezők egyike. Valójában hol az, hol nem, csakis művészi céljai szerint. Botrányfigura-babérok nem izgatják, miközben tény, hogy kevés olyan krétakörös esemény van, amely ne valami nagy, fojtó és mesterséges társadalmi csendnek mutatná fel a középső ujját. Csakis jobbító szándékkal.

A színház hálás terep a tabudöngetéshez, nem igaz?

Pusztán a nézőszám növelése érdekében sosem érdekelt. A harsány tabudöngetés sokszor bulvár, olcsó, miközben az a finomság, amellyel például Tarkovszkij nyúl kényes kérdésekhez, árnyalt és mélységesen tabufeszegető. Egy műalkotás értékét persze nem az méri, neki tud-e menni teljes fegyverzettel egy kényes témának. Nekem tudtommal személyes tabum, olyasmi, amiről senkivel semmilyen körülmények között nem beszélek, nincs: sem rassz, sem család, sem nemi identitás. Rengetegszer foglalkoztam például kifejezetten antiklerikális témával, mert az egyházak álszentsége kétségbeejtő és dühítő. Ám ha azt érzem, hogy ugyanez a kérdéskör akadályozza a beszélgetést a plébános barátommal, nem forszírozom.

Hogyan szól akkor a magad értelmezése?

Világunkat szabadon feldolgozható szerkezetnek gondolom. A tabu az én értelmezésemben az a pillanat, amikor megáll a kommunikáció. Sok oka lehet az egyeztetés elől való menekülésnek. Amennyiben azt érzem, álszentség, hazugság, mismásolás okán tabusít egy közösség, akkor késztetést érzek a tabu ledöntésére. Ha valaki a vallása miatt nem eszik disznóhúst, az az ő személyes döntése, magánügy. Ha azonban ugyanezzel a rituális szokással nem viccelődhetek azért, hogy meg ne bántsak egy egyházat, az engem rettegéssel töltene el: mi lesz a következő tiltás? Senki nem bélyegezhet másokat a saját világfelfogásával. Persze határ azért van: a fizikai és lelki terror minden formája tilos.  

Ti a feleségeddel A szabadulóművész apológiájában párkapcsolati Nagy Testvért játszottatok egyszer. Kitettétek a kirakatba az intim együttélést, Lilla még terhes is volt.

Az teljesen más helyzet. Úgy véltem, Halász Péterék Lakásszínháza után már nagyon nem sokkolhatok. Bármilyen helyzetet állítottunk is elő, aki eljött megnézni, annak tudnia kellett, hogy a két szereplő profi. Vagyis sok olyasmit ismerhet, amit a civil nem. Abból indultam ki, hogy a perverz kukkolni vágyás éppúgy általánosan jellemző az emberre, mint annak vágya, hogy tanuljon. Én legalábbis mindkettőt be merem vallani magamról. Lilla és én még nem éltünk együtt, amikor már mindketten rengeteget megtapasztaltunk abból, mi tehető színházzá és mi nem. Az a sorozat egyfajta lelki kihívás is volt, kaland. Egyetlen tabut láttunk benne: ami kellemetlen, elviselhetetlen, árthat a gyereknek, az kerülendő. De ami csiklandóan kíváncsivá tesz minket, ami mások számára is izgalmas lehet, azt próbáljuk ki. Az ember elsősorban játszó lény. Később az akkor kéthónapos Francit is bevittük a játékba, úgy, ahogy mi, a szülei, két hivatásos színházi ember jónak láttuk. Kikötöttük azt a szabályt, hogy amint jelzi, kellemetlen neki a helyzet, azonnal hazavisszük. Míg Lilla ölében szuszogott békésen, Halas Dóri és pár önkéntes lány altatódalt dúdolt neki, a nézők pedig csatlakozhattak. Ez külön térben zajlott, aki oda belépett, megkértük, csakis az alkalomnak megfelelően legyen jelen. Tehát vagy maradjon csendben, vagy altasson maga is. Franci kilenc alkalommal vett részt a játékban, nyolcszor elaludt. A kilencedik alkalommal felsírt. Utána éppen ezt a szót dörgölte az orrom alá valaki: honnan veszem a bátorságot, hogy a gyerek helyett hozzak döntést, amikor ez tabu? Azt feleltem neki, hogy egy szülő akarva-akaratlan rengetegszer beleviszi a gyerekét olyasmibe, amiből az nem kér, érdekes, hogy ezek nem számítanak tabunak. Másrészt ezért találtuk ki azt a játékszabályt, hogy ő irányít. Jelezhette, mit gondol, meg is tette, és mi azonnal megszakítottuk az előadást. Talán éppen arra a feszültségre reagált, ami a nézőtérről jött.

Mi tudna kiűzni bármilyen művészeti térből?

A buta és autoriter művész.

További korlátokat borogató Szabadulóművészekkel az Elle augusztusi lapszámában találkozhatunk.