"Nem olyan könnyű dolog oroszlánok előtt színészkedni"

A Mia és a fehér oroszlán című film rendezőjével beszélgettünk

A Mia és a fehér oroszlán egy tizenegy éves kislányról, Miáról szól, akinek a szülei oroszlánokat tenyésztenek, a lány pedig összebarátkozik egy fehér kisoroszlánnal. A szülők látják, mi történik, és aggódnak, hogy mi lesz, ha az állat felnő. Ezért úgy döntenek, eladják vadászoknak. Amikor pedig Mia rádöbben az igazságra, elhatározza, hogy megmenti az állatot, és segít neki eljutni egy védett helyre, hogy békében élhesse le hátralévő életét. Az útjuk azonban finoman szólva is kalandosra sikerül. A Mia és a fehér oroszlán inkább családi film, mint dokumentumfilm, bár a történetből megismert viszonyt valós kapcsolat ihlette. A rendezővel, Gilles de Maistre-rel beszélgettünk.

Még évekkel ezelőtt született, amikor egy francia tévésorozatot forgattam a világ különböző pontjain élő gyerekekről, akiket különösen szoros viszony fűz a vadállatokhoz. Miközben utánajártam a témának, Dél-Afrikában kötöttem ki. Egy olyan gyerekkel kezdtem el dolgozni, akinek a szülei egy oroszlántenyésztő farmot igazgattak. Azért tenyésztették az állatokat, hogy segítsék a faj fennmaradását, vagy legalábbis ezt állították. A legvégső cél pedig az volt, hogy eladják őket állatkerteknek és vadasparkoknak, hogy az emberek ünnepelhessék az állatok királyát teljes pompájában, és néha még az is előfordult, hogy az oroszlánok visszakerültek természetes környezetükbe. A tízéves kisfiú, akit megismertem, beleszeretett ezekbe az állatokba. Csakhogy, miután befejeztük a forgatást, és hazajöttem, megtudtam, hogy az oroszlánokat valójában vadászat céljából tenyésztették.

Amint megfogalmazódott bennem a film alapötlete, a következő kérdésem az volt: hogyan valósíthatnám meg? Korábban már forgattam egy dokumentumfilmet Kevin Richardsonról, az volt a címe, hogy Az oroszlánsuttogó. Elképesztő fazon, nemzetközi sztár, aki az elmúlt 20 évben több mint 100 oroszlánnal dolgozott, elmosta az emberi és az állatvilág közti határokat, hogy valódi kapcsolatokat teremthessen a két faj között. Amikor beszámoltam neki az új film alapötletéről, azt mondta: „Nehéz ügy lesz, hacsak nem állsz készen arra, hogy három évig forgass egy nagyon kicsi oroszlánkölyökkel. Ki kell építened a kapcsolatot közte és a lány között, és végig csak egy állattal forgathatsz. De ez lehetetlen, nem lesz ennyi időd”. Mire én azt mondtam: sebaj, azért csak próbáljuk meg! A Studiocanal és Galatée Films pedig jó partner volt a munkában, úgyhogy belevághattunk.

Ami a gyerekeket illeti, korábban is jó tapasztalatom volt velük: okosak, kedvesek, szorgalmasak, bátrak, udvariasak… mindig is szerettem velük dolgozni. Ami pedig az állatokat illeti, mi teljesen más módszerrel dolgoztunk, mint a filmiparban szokás. Nem idomítandó állatként kezeltük őket, hanem kvázi színészként. Thorral, az oroszlánunkkal már a születésétől fogva kapcsolatban voltunk. A stáb azért persze tartotta a távolságot, és a munkafolyamat végén már ketrecekkel kellett dolgoznunk, de ezzel együtt hozzászokott a kamerákhoz és mikrofonokhoz. A fiatalabb színészeink pedig napi szinten dolgoztak vele. Szóval nem kiképzésről volt szó, hanem egy bensőséges barátság, szeretet kiépítéséről. Így Thor is magabiztosabb lett, könnyebben tudott dolgozni a színészeinkkel.

Igen. Az volt a kulcs, hogy megteremtsük a rutint. Thor minden nap találkozott Daniah-val, és akkor is kóborolhatott a helyszíneken, amikor épp nem forgattunk. És nagy figura volt! Kevin Richardson soha korábban nem látott ekkora oroszlántehetséget. Lehet, hogy csak mert olyan sokáig tartott a forgatás, vagy mert olyan bensőséges hangulat alakult ki, de Thor a jelenetek újrafelvételénél pont ugyanúgy meg tudta ismételni, amit korábban csinált, mint az igazi színészek.

Fogalmazzunk úgy, hogy Thor megértette a kéréseinket. És voltak napok, amikor nem is forgattunk, mert nem volt hozzá hangulatban, ilyenkor békén hagytuk. Másnap pedig újra próbálkoztunk. Vagyis egyes jeleneteket háromszor-négyszer is fel kellett venni, míg másokhoz elég volt negyed óra.

Másfél éves korukig úgy forgattunk velük, mint az emberi színészekkel, aztán kénytelenek voltunk ketrecekkel dolgozni. De ez engem nem zavart. A munka szempontjából az oroszlánok kétéves koruktól fogva nehezen kezelhetők. Kicsit olyanok, mint a kamaszok. Érdekes volt amúgy látni, hogy a két gyerek más-más módon építette ki a barátságát Thorral. Daniah igyekezett utánozni Kevint, és a fizikai aspektusra fektette a hangsúlyt, folyton fetrengett és birkózott az állattal. Ryan óvatosabb, szinte távolságtartó volt. Nagyon gyengéd, finom lélek, Kevinnel néha féltünk is, hogy talán megijedt. Végül a Kevint segítő csapat hátrált ki, mert ők stresszeltek rá a feladatra. Úgyhogy amikor Daniah forgatott, Kevin megkérte Ryant, hogy segítsen az oroszlánnal. A legvégére csak három ember – és ebből két gyerek – maradt, akiket Thor közel engedett magához.

Daniah hozzá volt szokva, hogy a valóságban együtt töltse az idejét Thorral, de ez nem működhetett ugyanígy a forgatáson. Ott át kellett lényegülnie a karakterévé, tehát nem gondoskodhatott az állatról úgy, mint egyébként. Úgy kellett viselkednie vele, ahogy nem szokott. A valóságban mindig pozitív visszajelzéseket adott neki. A forgatáson viszont el kellett játszania, hogy fáj neki valami, sírnia vagy visítania kellett. Ijesztő volt, de megcsinálta. Ebben rejlett az igazi kihívás: elég magabiztosnak kellett lennie ahhoz, hogy merjen színészkedni az oroszlán társaságában.

Amikor dokut forgatok, fogom a kamerámat, útra kelek, és találkozom különböző emberekkel. Teljesen más élmény, de a játékfilmes ötleteim onnan származnak. A valóság táplálja a képzeletem. Szeretek valós élményekkel feltölteni fiktív sztorikat, így született a Mia és a fehér oroszlán is. Ami a filmben megvalósul, azt nem lehetett volna elérni számítógépes trükkökkel. És a nézők értékelik, sőt igénylik az efféle hitelességet.