Kalandozó magyarok Afrikában

Szanyi Gergő már gyerekként maga rakta össze a biciklijét, miközben arról álmodozott, hogy egyszer majd két keréken fedezi fel a világot. Végül harmincegy évesen első magyarként jutott az egyiptomi piramisoktól egészen a Jóreménység fokáig. Ma már a biciklizés számára nemcsak igazi szenvedély, de életforma is.

Szanyi Gergő már gyerekként maga rakta össze a biciklijét, miközben arról álmodozott, hogy egyszer majd két keréken fedezi fel a világot. Végül harmincegy évesen első magyarként jutott az egyiptomi piramisoktól egészen a Jóreménység fokáig. Ma már a biciklizés számára nemcsak igazi szenvedély, de életforma is.

Tizenévesen rendszeresen kisebb-nagyobb családi túrákon vett rész Miskolc környékén és országszerte. „Akkoriban még nem voltak biciklistáskák. Két hátizsákot erősítettünk gumipókkal a bringákra, és már indultunk is. Ma is a Bükkben szeretek a leginkább biciklizni, talán mert ezt a hegyet ismerem a legjobban.” Családjában mindenki szobrász, ő a grafikusi pályát választotta. A tanulóévek után Budapestre költözött, és néhány multinál lehúzott esztendő következett, amikor nem sok szerep jutott a biciklizésnek. „Aztán 2005-ben megláttam egy újsághírt a Tour d’Afrique-ról, arról a négy hónapig tartó amatőr biciklisversenyről, ami tíz országon át, 12.000 kilométeren szeli át Afrikát, Kairótól egészen a Jóreménység fokáig. Teljesen belelkesedtem. Kinyomtattam az útvonaltérképet, kitűztem az irodai faliújságomra és eldöntöttem: jövőre én is elindulok.” Az elhatározástól rögös volt az út a megvalósításig, de Gergőt, az álmodozó optimistát, semmi sem állíthatta meg. „A munkahelyemen éppen átszervezések történtek, így szabadúszó lettem. A szponzorszerzés már keményebb dió volt. A tíz különböző védőoltást például úgy kaptam meg, hogy még nem volt biztos, el tudok-e utazni. Végül az utolsó pillanatban megérkezett a támogatás, így 2006. január 14-én másik negyvenhárom indulóval együtt én is elstartoltam a gízai piramisok árnyékából. A verseny 120 napja alatt mindennap bringáztam, de nem minden napot tudtam befejezni. Egyszer összetört hátsó kerékkel álltam az út szélén Tanzániában, és nem tudtam, hogy érek be a táborba. Szerencsére arra jött egy teherautó a tetején 2,5 méteres málhával, a sofőr mondta, ugorjak fel, és ne aggódjak a canga miatt sem, majd segít feldobni. Máskor az úgynevezett „coke stop” pihenőknél (mert a kólát mindenhol ismerik) beszélgettem el a helyiekkel. Ezek a legizgalmasabb pillantok, mert ilyenkor lehet a legtöbbet megtudni egy-egy nép mindennapjairól.” Az öt sivatag, a számtalan bennszülött törzs, a szabadon kószáló vadállatok felejthetelen élményeket jelentettek számára. Gergő soha nem tekintett magára versenyzőként, a megismerés, az élményszerzés mindig sokkal fontosabb volt. „Legfeljebb napi nyolc órát töltöttem a nyeregben, és ezt úgy éltem meg, hogy a szellemi foglalkozásomat lecseréltem könnyű fizikai munkára. A barátaim persze féltettek, aggódtak, hogy testileg bírni fogom-e, pedig a titok a mentális felkészültségben rejlik, hogy a mélypontokon tovább tudj lendülni – amikor töri a fenekedet a nyereg és minden porcikád tiltakozik az ellen, hogy újra nyeregbe szállj. De sohasem gondoltam arra, hogy feladom. Mindig csak egy lehetőség volt: tovább tekerni.” A Tour d’Afrique hangulata annyira magával ragadta Gergőt, hogy a túráról hazaérve mindössze hat hetet töltött itthon, aztán újra nyeregbe pattant. „Afrikában látták a szervezők, hogy a biciklizés mellett komolyan fotózom is. Így jött az ötlet, hogy hivatalos fotósként csatlakozzam hozzájuk az Orient Expressz biciklitúrán, és dokumentáljam az eseményeket Párizstól egészen Isztambulig. Ez a kapcsolat a mai napig megmaradt. Legutóbb a Borostyán utat jártuk végig, vagyis Szentpétervártól tekertünk le Velencéig.” A kiadós biciklitúrák alatt Gergőben átkattant valami. „A bicikli szabadságot ad, mert oda mész és akkor, ahová és amikor akarsz! Rájöttem, hogy amit gyerekként elképzeltem – hogy biciklivel járom be a világ legeldugottabb szegleteit, távol a turistáknak felállított kirakatkultúráktól – azt igenis lehetséges akár életformaként művelni!” Azóta többek között egy Himalája expedíció keretében megjárta a Mount Everest északi alaptáborát, teljesítette a dél-afrikai Cape Argust (a világ legnagyobb biciklisversenyét, amelynek során 35.000 induló teker Fokvárosból Cape Pointig és vissza), tavaly pedig a barátnőjével egy hónap alatt faluról falura haladva bejárták egész Kubát. „A barátaim sokszor kérdezik, miért nem alapítok túraszervező céget. De én biciklis túrázó vagyok, nem pedig vállalkozó, aki másoknak szervez túrákat, de ő maga ritkán ül nyeregbe. A hivatásom szerint grafikus és fotós vagyok, emellett a biciklizés csak szerencsés hobbi, ami ablakot nyit a világra.“ További kalandor magyarok fantasztikus történeteivel az Elle Man őszi lapszámában ismerkedhetünk meg.