Ingrid Bergmann klasszikusának feldolgozása csaknem akkora sikerrel debütált nemrég az HBO-n, mint az eredeti változat. Pedig az alapanyaggal nem finomkodtak a készítők, több ponton is lényeges változásokon esett át a történet, hogy 2021-ben is tudjon újat mondani a házasságról és a nemekről. Az Elle újságírója a remake forgatókönyvírójával, Hagai Levivel, valamint a rendezővel, Werner Herzoggal beszélgetett az új köntösbe bújtatott alkotásról.
Kevés dolog van, amit még nem mondtak el, írtak meg, festettek vagy filmeztek le, illetve öntöttek dalba a házassággal kapcsolatban. Mégis, talán nincs is ennél nagyobb forrásanyag a szórakoztatóipar számára. Két ember uniója, és annak gondozása, elvesztése vagy az azzal való visszaélés a végtelenségig boncolgatható téma – ezt a tényt pedig Hagai Levi, az HBO Jelenetek egy házasságból (Scenes from a Marriage) című remake-jének rendezője a maga javára fordította. Kétsége sem volt afelől, hogy a Liv Ullman és Erland Josephson főszereplésével készült, 1973-as klasszikus anyagából valami egészen újat tud formálni. Csak a megfelelő indíttatást kellett megtalálnia hozzá.
Az HBO-s változat sok mindenben ugyanazokat a szálakat követi, mint Ingrid Bergman remekműve, amely egy házaspár, Marianne és Johan 10 évnyi házasságán, majd végül a szívszorító válásukon keresztül vezetett minket. A minisorozat annak idején keserű statisztikákat okozott Svédországban; a hatodik és egyben utolsó epizód sugárzása után nem sokkal az egész országban megugrott a válások aránya.
Bizonyos szempontból a Levy-féle széria válasz erre a reakcióra. A sorozat azt vizsgálja, hogy most, évtizedekkel később hogyan definiáltuk újra a házasság, az elégedettség, a munka, a nemek, a szex és az odaadás összefonódását. A sorozat annak jár utána, mi változott – és ami még fontosabb, mi nem. A Bergman-féle előzmények apró, de lényeges módosításával Levy és társírója, Amy Herzog egy önálló történetet hozott létre, amely tisztelettel adózik a gyökerek előtt, miközben más kérdéseket tesz fel egy új korszak számára.
Ez sehol sem nyilvánul meg jobban, mint Mira és Jonathan (az új Marianne és Johan) szereposztásában. Jessica Chastain és Oscar Isaac ezekben a nemi szerepekben életre szóló alakítást nyújtanak, ügyesen finom, de mágnesként nyers mozdulatokkal és intonációkkal. Mira – és nem Jonathan – fut be virágzó karriert. Mira – és nem Jonathan – az, aki abortuszt akar. Mira – és nem Jonathan – csalja meg a házastársát, és hagyja el a családját. Lehet, hogy egy ilyen nemi váltásnak nem kellene drámainak tűnnie 2021-ben, de nehéz tagadni, hogy mégis az. A Jelenetek egy házasságból azért működik, mert játszik az elvárásainkkal, azzal a progresszivitással és érettséggel, amiről azt hittük, hogy már kialakult.
Most, hogy már az ötödik és egyben utolsó epizód is elérhető az HBO platformján, arra kértük a két alkotót, Levit és Herzogot, hogy vizsgálják meg azokat a kreatív döntéseket, amelyeket hoztak, és vegyék végig, ezek a változások hogyan segítették őket a csaknem lehetetlen hollywoodi bravúr teljesítésében – vagyis egy mesteri reboot megalkotásában. Az alábbiakban a sorozat rendezője és írója vezet végig minket a Jelenetek egy házasságból összetevőin, amelyek végül egy nagyon is jelentőségteljes finálévá álltak össze.
Vigyázat, spoilerveszély! Az alábbiakban a sorozat cselekményeire is részletesen kitérünk – ha még nem láttad az epizódokat, ne olvass tovább!
Werner Herzog: Találkoztunk néhányszor, és elkezdtünk beszélgetni az eredeti alkotásról, finoman, csak úgy belekóstolva. Megpróbáltuk körüljárni, hogy mi volt az, mit jelentett akkoriban, mit szerettünk benne, és mi lehet a belépési pontunk ahhoz, hogy újra megnézzük. Hagai úgy érezte, hogy újra meg akarja csinálni... Mintha kísértette volna, anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi a végjáték. Felvetettük a nemek cseréjének lehetőségét, de nem jutottunk el véglegesen egy történethez sem. Aztán egy bizonyos ponton azt hiszem, világossá vált számára, hogy ezt akarja csinálni.
Hagai Levi: A kérdés nem az, hogy pontosan miért is kell újraforgatni, hanem az, hogy van-e jó ötleted hozzá. Amikor úgy éreztem, hogy van egy új nézőpontom az egészre, akkor nagyon érdekes feladat lett.
H.L.: Kezdetben ez az eredeti két főszereplővel szembeni ellenérzéseimről szólt. Amikor elkezdtem dolgozni ezen a sorozaton, rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem kedvelem Johant. Ő egy soviniszta disznó; rideg, olyan karakter, aki iránt nem kell éreznünk semmit. És ott van Marianne – egy olyan nőt vászonra vinni, aki ennyire gyenge és függő, ez számomra nehéz. Szóval ez volt a fő motívum, hogy megcseréljem a nemeket. Rögtön rájöttem, hogy ez az a felfogás, amit meg kell tennem ezzel a sorozattal. Ez egy nagyon érdekes nemi tanulmány, és azonnal modernizálja.
W.H.: Annyi minden megváltozott a házassággal, a heteroszexuális kapcsolatokkal és azzal kapcsolatban, hogy a nők képesek-e elfoglalni a szakmai szférát. Azok a dolgok, amelyek 1973-ban, amikor az eredeti sorozat készült, elég sokkolóak voltak, ma már nem azok. Az egyik kérdés az volt, hogyan meséljük el a történetet úgy, hogy tisztelegjünk az eredeti előtt, ugyanakkor megteremtsük az eredeti meglepetés erejét, most, hogy ezek közül a dolgok közül oly sok mindennapossá vált.
Volt valami abban, hogy a nő az, aki elhagyja a férfit. Nem azt mondja, hogy „nem érdekel, mi történik a gyerekemmel a következő hónapokban”, hanem olyan döntést hoz, amit még most, Amerikában is tabu kimondani: „Követni fogom a szenvedélyemet, és fittyet hányok az anyaságra.” Ez volt a dolog nagy része.
Ami ennél is személyesebb számomra, az az, hogy a feminizmus egy bizonyos közegben arra ösztönzi a nőket, hogy próbálják utánozni a férfiak életét, vagy próbálják maguknak követelni azokat a dolgokat, amik a férfiaknak vannak, anélkül, hogy megválaszolnák a kérdést: „Vajon ezek a dolgok erkölcsileg vagy szellemileg pozitívak-e egyáltalán?” A fináléra Mira talán rengeteget veszített a sorozat során, de valamit nyert, mégpedig egyfajta belátást, amitől az elején, amikor annyira elvakult volt, és annyira a vágyak taposómalmába ragadt, nagyon távol állt.
H.L.: Jessica már évek óta a fejemben volt Mira szerepére. Ő nem volt elérhető, ezért egy másik színésznőt választottam, de aztán hirtelen mégis elérhetővé vált. Ez tényleg egy valóra vált álom volt. Csoda volt számomra, hogy hirtelen, másfél hónappal a forgatás előtt úgy változtak a körülmények, hogy meg tudtam szerezni őt.
Oscarral egy évvel ezelőtt találkoztam New Yorkban, és azonnal éreztem a projekt iránti szenvedélyét. És azt kell mondanom, hogy Oscar a kezdetektől fogva Jessicát akarta látni ebben a szerepben. Szóval amikor hirtelen megkaptuk őt, azonnal minden megváltozott. A kémia az első pillanattól kezdve megvolt közöttük. Az első nap annyira kézzel fogható volt, tényleg, egyszerűen hihetetlen volt.
W.H.: Amit biztosan tudtunk róluk, hogy mindketten különleges munkaerők. Színházi színészek. A Julliardon tanultak. Négyszer egymás tudnak megcsinálni után 29 perces felvételeket szemrebbenés nélkül. Soha nem hagynak ki egy sort sem. Minden alkalommal mindent beleadnak. Akkor is hozzák a szerepet, amikor nem a kamera előtt vannak, pusztán egymásért. Mindez még inkább nyilvánvalóvá és hihetetlenné vált számomra, ahogy velük dolgoztam. De tudtuk, hogy olyan emberekkel dolgozunk, akiknek rendkívüli képességeik vannak. Ez íróként nagy szabadságot ad.
H.L.: Ez annyira érdekes, mert annyi különböző értelmezése volt ennek a döntésnek. Mindenki másféleképp érezte jónak. Ez egy nagyon ösztönös és intuitív döntés volt – egy hónappal a forgatás előtt dőlt el, vagy még annál is később. Nem volt benne a forgatókönyvben. Egyszerűen ösztönösen döntöttem, amikor megláttam őket, és láttam, hogy működik közöttük a kémia. És láttam őket, mint emberi lényeket, és elkezdtem megismerni őket. Valami azt súgta, hogy azt kell mondanom: „Ez a történet nem csak erről a párról szól.” Ez ennél sokkal absztraktabb.
W.H.: Ezen sokat gondolkodtunk, és tépelődtünk, mert annyira terhes téma, és mert a világlátásom azt diktálja, hogy ha abortuszjelenetet írok, akkor egy igazán boldog abortuszjelenetet akarok írni. Nem akarok olyan ábrázolást adni, amire valaki azt mondhatja, hogy „Látod, hibát követtek el.” Másrészt úgy gondolom, hogy a nőknek joguk van ahhoz, hogy azt tegyenek a saját testükkel, amit akarnak. És azt hiszem, a nőknek joguk van ahhoz, hogy aztán bármilyen érzéseket tápláljanak ezzel kapcsolatban. Szóval, ami fontos volt számunkra, hogy az eredetitől eltérően Jonathan az, aki akarja a babát, Mira pedig az, aki nem. Azt hiszem, ez olyasmi, amit nem sokszor látunk. És szerintem ez nagyon is valóságos.
Az eredeti műben az abortusznak ez a rendkívül klinikai, patriarchális érzése van. Meg akartam ragadni ennek az egészségügyi ellátásnak a valóságát, ami azt jelenti, hogy az ellátást nyújtó emberek nagy része nő, és a környezet elég meleg. Ennek is megvan a maga drámaisága: az ember egy meleg és laza kapcsolatban van egy szolgáltatóval, miközben olyan döntést hoz, amely nagyon megterhelő és bizonyos esetekben nagyon fájdalmas.
H.L.: Talán azért akartam most újra feldolgozni ezt a történetet, mert a válás olyan könnyűvé, talán elviselhetetlenül könnyűvé vált. Azt hiszem, arról akartam mondani valamit, hogy milyen nehéz elválni. A kultúránk tényleg arra biztat, hogy menj a szíved után, csak érezz szabadon. Mindezek az ígéretek nagyon szépek, de szerintem ez a történet arról szól, hogy mennyire fájdalmas, mennyire nehéz, mennyire problematikus elválni. Számomra az volt a fontos, hogy tükröt tartsak a kultúránk elé, ahol a válás szinte olyanná vált, mintha mindenki csinálná.
W.H.: A legnagyobb változtatás, amit az eredeti változathoz képest tettünk, hogy az eredetiben Marianne és Johan mindketten házasok, és egymással csalják meg a partnereiket. A miénkben pedig Mira egyedülálló, és nem csal meg senkit. Pontosabban csak a saját magával kötött megállapodását csalja meg, hogy egyedül legyen. Ezt fontosnak éreztem, mint változást az eredetihez képest, mert úgy gondolom, nagyon sok nő hozza meg azt a döntést, hogy egyedül akar lenni, és nem akar egy olyan férfihoz kötődni, aki sok törődést igényel.
H.L.: Azt akartam, hogy eljussanak egy olyan pontra az életükben, ahol szabadabban, őszintébben lehetnek egymással. Túl vannak a háborún; most már tudják, hogyan kommunikálhatnak a házasság intézménye nélkül. Az intézmény elvesztésétől való félelem, a gát elvesztésétől való félelem már nincs ott – mert már elvesztették. Így aztán tényleg egy másik helyre kerülnek, ahol valóban szerethetik és láthatják egymást.
Forrás: Elle
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!