Jared Leto, az álmodozó

Nem érdeklik a külsőségek

Átható tekintete és a folyamatos színpadi jelenlét ellenére őt körüllengő titokzatosság milliós rajongótábort szerzett neki, mégis keveset tudunk a magánéletéről. A nőügyeiről szóló pletykákat soha nem kommentálja, a vörös szőnyegre mindig az édesanyját viszi. „Szerintem közönséges dolog mindent elmesélni – vallja. – Minek? Az életem lényegretörő: dolgozom, kevés barátom van, amikor tudok, utazom, jegyzetelek a vonaton is. Nagyon szeretek elutazni, egy új város illatait és színeit felfedezni, a múzeumokat járni, a dolgozó, metróval járó embereket figyelni. Alapvetően magányos típus vagyok. Szeretek egyedül lenni, tanulmányozni a zenét, új önkifejezési formákat keresni."

Mindig is vonzotta a képzőművészet, azt állítja, hogy számára a zene is vizuális művészet: nem csak érzelmeket, hanem képeket is kell közvetítenie. Amikor a kilencvenes évek elején Los Angelesbe érkezett, nem meghallgatásokra járt, hanem múzeumba és kiállításokra, utcai művészekkel beszélgetett. Fontos castingokat hagyott ki, többek között a Titanicét.

Nincs Porschéja, nem jár estélyekre. Hogy mi érdekli igazán? „Hát nem a hírnév, az biztos. Kis szerepeket is szívesen eljátszom, ha úgy érzem, hogy gazdagítanak, mint a Harcosok klubjában, az Észvesztőben vagy az Amerikai pszichóban."

Szülei válása után édesanyjával és a testvérével egy hippi közösségben élt. „Csodálatos emlékeim vannak arról az időszakról, a szolidaritásról és a rengeteg könyvről, amiket olvastunk. Ennek köszönhetően azt hiszem, örök hippi maradtam" – állítja.

Évek óta vegetáriánus, éjjel olvas és zenét szerez, és semmi kedve részt venni a hollywoodi pörgésben. Akkor is láthatóan rosszul élte meg a hírverést maga körül, amikor évekig Cameron Diazzal élt. Erről ezt mondja: „A bulvár mindent meghamisít. Rólam a szerepeim és a dalaim beszélnek őszintén. Mindenkinek van egy női és egy férfi énje – és ez nem csak a Mielőtt meghaltamban játszott szerepemre igaz. Rayon álmodozó, mint én, és nem transzszexuális, hanem elsősorban ember. Ezt mindenkinek el akarom mondani. Lehet, hogy ez a meggyőződésem tett sok szempontból kívülállóvá, de nem érdekel. Csak magamnak akarok megfelelni."

Mit vár el a szerepeitől?

JL: Hogy megérintsenek. Szeretnék rendezni is – az alkotás alapvetően fontos a számomra. Minden koncertünk esemény, mert abban a pillanatban létrehozunk, alkotunk valamit. Több mint tízmillió albumot adtunk el, ez annak a bizonyítéka, hogy jó csapat vagyunk és következetesen képviseljük az ideáljainkat. Egy ilyen összetartó csapatot létrehozni az élet nagy diadalai közé tartozik.

Miért 30 Seconds to Mars a banda neve?

JL: Nem gyönyörű név? A jövőbe tekint, miközben közülünk senki nem tudja megmondani, meddig tart egy másodperc. Kimondom, és talán már el is repült.

Nehéz olyan nővel találkozni, aki igazi társ és barát tud lenni?

JL: Nem, nagyon sok igazi barátnőm van. Én képes vagyok értékelni az igazi szépséget, akkor is, ha nem felel meg a hollywoodi kánonnak. És mindig csodálatos volt a kapcsolatom az édesanyámmal, aki folyamatosan inspirál.

És kik azok a zenészek és festők, akik inspirálják?

JL: Gyűlölöm a listákat. Valamint meg vagyok győződve róla, hogy művész lehet az is, aki pólókat csomagol. A posztimpresszionista festőket szeretem egyébként, akik keverték a figurativitást és az absztraktot. A zenében számomra nincsenek határok, Mozarttól és Scarlattitól Kanye Westig és az utolsó fiatal bandáig, akiket Los Angelesben hallottam, mindenki lehet nagyszerű. Az elektronikus zene is nagyon érdekel. Bruce Springsteennek pedig kiemelt szerepe volt a zenei fejlődésemben.

Mennyire érdekli a divat?

JL: Szeretem, ha a szmokingon van valami szín, mondjuk a zakó bélése piros. A Balmain Homme stílusát szeretem: esszenciális és elegáns.

Mi volt a legszebb bók, amit valaha kapott?

JL: Egy nő, aki nagyon fontos nekem, egyszer azt mondta, hogy teljes művész vagyok. Ezzel boldoggá tett.

A nap végén mire szokott gondolni?

JL: Arra, hogy mit fogok álmodni, a filmre, amit rendezni fogok, arra, amikor teljesen eltűnök a szerepeimben és a zenémben.

Szöveg: Giovanna Grassi