Elfogadtam, hogy most meg fogok halni

Akárhogy is igyekeznek a forgatókönyvírók, a sors adta igaz történeteket nem tudják felülmúlni. Bertók Éva keramikusművész kalandos utazásai során Mexikóban szembetalálkozott a halál árnyékával, ám lélekjelenlétének köszönhetően túlélte a találkozás, de az élete örökre megváltozott.

Akárhogy is igyekeznek a forgatókönyvírók, a sors adta igaz történeteket nem tudják felülmúlni. Bertók Éva keramikusművész kalandos utazásai során Mexikóban szembetalálkozott a halál árnyékával, ám lélekjelenlétének köszönhetően túlélte a találkozás, de az élete örökre megváltozott.

"2000-ben voltam először Mexikóban, egy magam tervezte zarándokúton. Akkor vettem észre maja területen, hogy már nem él az az ősi kerámiakultúra, amiről én tanultam, el is határoztam rögtön, hogy segítek a helyieknek újrafelfedezni a szépségét. Nyolcadszorra mentem vissza, amikor bajba kerültem. Ez alkalommal már ők hívtak, három hónapos ösztöndíjat is kaptam a mexikói kormánytól. Néhány nappal az indulásom előtt furcsa álmot láttam arról, hogy le akarnak szúrni. Olyannyira nyugtalanított, hogy a gyerekeimet levittem a bankba, aláírási jogot intéztem nekik. “Mamicska, megboldondultál?” – kérdezték. De az előérzetem azt diktálta, hogy jobban teszem, ha a legrosszabbra is felkészülök. Mexikóban, ahogy mindig, most is hamar magamra találtam, tanítottam az indiánokat kerámiázni, pihentem, és nap mint nap rengeteget fényképeztem, összesen 3000 fotóval tértem haza. Egy olyan helyen, ahol az emberek ugyan kedvesek, de 8-kor mind lefekszenek aludni, ez volt a legfőbb szórakozásom: naponta töltöttem fel új albumot a Facebook-ra. Úgy másfél hónapja voltam már kint, amikor egy nap új szállásra költöztem, és háziasszonyommal vásárolni mentünk a helyi szupermarketbe. Vittem a kamerámat, szokás szerint, és a szememmel folyton kerestem az érdekes motívumokat. “Fotózd le ezt a lányt! Fotózd le! – rángatta meg a karomat – Két hete furcsa módon eltűnt otthonról!”. És egy fiatal lányra mutatott, aki a kasszánál állt a sorban, egy kétliteres kólával a karjában. Kerültem egyet, hogy jó szögből kaphassam le, addigra már egy fiú is vele volt, aki meglehetősen csúnyán nézett rám. De én már benne voltam, nagyon kellemetlen lett volna visszakozni, úgyhogy inkább mosolyogtam egyet, mint egy naiv turista, és újra kattant az exponálógomb. A fickó telefonálásba kezdett, két perc múlva pedig ott termett mellettünk egy fekete trikós, fekete nadrágos férfi, akiről hirtelen azt hittem, a szupermarket biztonsági őre. Felszólított, hogy igazoljuk magunkat. Odaadtam a minisztériumi papírt, ami bizonyította, hogy meghívott tanár vagyok. Elkérte a mobilomat is meg a kamerát. Megnézte az utolsó képeket. Mint később kiderült, az volt a szerencse, hogy panorámafotót készítettem a sorban álló emberekről, és nem közelítettem a lány arcára. A fekete ruhás azt mondta, azonnal ki kell mennünk, és nem volt hajlandó visszaadni a kamerámat. Az utcán álldogáltunk, kezdtem érezni, hogy itt komoly baj lehet, ő meg azzal a hajmeresztő ötlettel állt elő, hogy a rendőrfőnököt fényképeztem le, és biztosan el akarom raboltatni. “Na ne vicceljen, azt sem tudom, miről beszél, láttam két szimpatikus fiatalt a sorban, és én itt mindent fotózok, lábakat, kutyákat, színeket, formákat.” Megkértem, hogy ő is igazolja magát. Teljes mértékben semmibe vett, válaszra sem méltatott, ettől kissé eluralkodott rajtam a pánik. Kisvártatva egy nagy, ezüstszürke autó érkezett, a fekete ruhás ránk parancsolt, hogy szálljunk be. Dehogy szállunk, mondtam, hiszen mást sem hallani Mexikóban, mint hogy így halnak meg emberek nap mint nap, öt év alatt harmincezer titokzatosan eltűnt ember hulláját találták meg az országban. Ő beszállt, jött egy másik kocsi, egy rendőrautó, onnantól ők nem hagytak minket elmenni, azt hajtogatták: 'ahorita, ahorita!' azaz mindjárt, mindjárt, várjunk. Háziasszonyom cukorbajos, kezdett rosszul lenni, de azt sem engedték, hogy egy üveg vizet hozzon magának. Tíz percen belül még több rendőrautó érkezett, köztük egy platós rohamkocsi, rajta egyenruhás fickók golyóálló mellényben. El akartam futni, mint valami kiscsirke, erre az egyikük durván elkapta a karomat, betessékeltek, nem tudtunk mit tenni, az utcáról pedig mindenki szép csendesen eltűnt. Szállásadónőm keze-lába remegett, azt hebegte, hogy ne ellenkezzek, szálljak csak be. A rohamkocsiban azt mondták, a rendőrségre visznek minket, ahol majd szembesítenek a commandantéval, akit állítólag lefényképeztem. Egyszer csak azt láttam, hogy az utca végén ott a nagy semmi, a mező, és nem a rendőrségre, hanem arrafelé tartunk. Megkövültem a félelemtől – de csak egy pillanatig. Egy percen belül elfogadtam, hogy most meg fogok halni. Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis bevégeztetik, otthon mindent rendbe tettem, ha most kell, hát legyen most, még mindig mennyivel romantikusabb vég ez, mint ha Pesten elütne egy autó. És ez a minden mindegy lelkiállapot annyi erőt adott, hogy magam is meglepődtem. Huszonéves fiúk álltak a platón, állig felfegyverkezve, és amikor még a mobiljainkat is el akarták venni, üvölteni kezdtem: hogy képzelik ezt, fel fogom őket jelenteni a minisztériumban, a nagykövetségen, idejövök dolgozni, erre így bánnak velem, két fotóért, egy olyan ügyben, amihez semmi közöm. Csak a kapitánnyal vagyok hajlandó beszélni. Megálltak még a házak között, el kellett mondanunk, hol lakunk, aztán leszállítottak minket. Na és hol a kamerám? – kérdeztem. Azt majd idehozzák, mondták ők. “Na és a rendőrfőnök? Beszélni akarok vele!” – kiabáltam, de erre már nem érkezett válasz. Kiderült, hogy megint ott vagyunk a szupermarket oldalában, most egy újabb rendőrautó várakozott velünk. Kérdeztem, mi lesz most, mert nekünk azt ígérték, hogy idejön a rendőrfőnök és hozzák a fényképezőgépet. Ezek azt akarták tudni, milyen jelzéseket láttunk a rohamkocsisok egyenruháin, és mi volt a kocsi rendszáma, de persze ilyesmire nem figyeltünk. Csak az uniformisukról tudtunk beszámolni, amire annyit mondtak, hogy akkor a federal, azaz a központi szervekkel volt dolgunk. Itt tudtam először telefonálni, felhívtam azt a nőt, akivel korábban együtt laktam és véletlenül egy helyi politikai vezető anyósa, elmeséltem neki gyorsan, mi történik, erre ő azonnal felhívta a rendőrkapitányt, és elmondott neki mindent, amit tudott rólam. A commandante azt mondta neki, nála van a kamerám, várjunk, majd hozzák. Eltelt egy kis idő, és egy kisrendőr valóban hozta a kamerámat, és visszaadta. Az utolsó két képet kitörölték, és szabadon engedtek minket. Világossá vált számunkra, hogy olyan összefonódások lehetnek a rendőrség, a központi rendfenntartók és valószínűleg a droghadsereg között, amiről jobb nem is tudni többet. Tény, hogy a lány két héttel korábban rejtélyes módon eltűnt otthonról. Szállásadónőm azért kért, hogy fotózzuk le, mert meg akarta mutatni a családjának, hogy még életben van. Miután mindez megtörtént velünk, jobbnak láttuk, ha nem szólunk semmit, és most már én is a bőrömön érezhettem, hogyan tartják félelemben a helyieket. A hírek szerint a Los Zetas drogkartell szervezetten rabol el férfiakat és kényszeríti őket szolgálatra, vagy tünteti el őket, de van olyan város is, ahol évek óta női hullákat találnak. Néhány éve egy holland újságírónőt is megöltek állítólag, és a rendőrség, hogy hogy nem, még mindig nem göngyölítette fel az ügyeket. Aki gyanús, azt gyorsan elteszik láb alól, egy emberi élet nem oszt, nem szoroz. Mexikóiként hasonló esetben valószínűleg esélyem sem lett volna, de a minisztérium és a diplomácia okozhatott volna egy kis kellemetlenséget, ezért maradhattam életben. Nagyon örülök, hogy nem végeztem úgy, mint az a két szerencsétlen, akiket néhány hete egy hídra akasztottak fel megcsonkítva, a következő üzenettel: “Ez fog történni mindenkivel, aki az interneten okoskodik, lássátok... rövidesen el lesznek kapva. Z.” És örülök, hogy megtapasztaltam a halál közelségét, mert felszabadító spirituális élmény volt. Nem kellemes átélni azt a meggyőződést, hogy ütött az utolsó óra, de – legalábbis az én esetemben – annál felemelőbb volt az utána következő átváltozás. Elfogadni a sorsot, az itt és most, az ennyi volt hatalmát. Ilyesmiben korábban soha nem volt részem, és utólag visszatekintve az utazásra, az indiánokkal folytatott és befejezett missziós munka mellett ez az élmény volt a legfontosabb. Erősebbnek érzem magam, és tudom, hogy hasonló helyzetben is bátran fogok tudni viselkedni. Mexikó a nyolc utazás során megtanított hinni abban, hogy jön, aminek jönnie kell. Az élet hozza, amire szükségünk van, nekünk csak észre kell vennünk a jeleket." AZ Elle Man legfrissebb, őszi lapszámában két másik túlélő egészen elképesztő kalandjával is megismerkedhetünk.