Cuhorka Emese: „Egy test annyival több, mint szexuális töltetű felület”

Egy évtizede mozog a hazai kortárs tánc élvonalában, Cuhorka Emese nevét és karakterét sokan mégis a Fahidi Évával közös színházi és filmes párosuk miatt ismerték meg. Vajúdási fájdalmakról, a mozdulatok Rorschach-tesztjéről és egzotikus pornósite-okról beszélgettünk vele. 

ELLE: (...) A Sóvirág című előadásból, vagy a dokumentumfilm-változatából, A létezés eufóriájából jutnak néha eszedbe képek vagy mondatok?

Cuhorka Emese: Sokszor. Tegnap épp zuhanyzás közben jutott eszembe Évának egy mondata: „Attól félek, hogy elfelejtem, hogy ki vagyok”. A Sóvirágot kilencvenötször játszottuk el a Vígszínház Házi Színpadán, és nagyjából a hatvanadik előadástól lassan sikerült hozzászoknom ahhoz az érzéshez, hogy ennek az embernek, aki most itt táncol velem, megölték az egész családját Auschwitzban. Innentől már az előadások alatt is jutott figyelmem arra, hogy Éva mondatait az én életemben is megfürdessem – pedig ahhoz bátorság kell, hogy egy ilyen fajsúlyú történetet a saját tyúkszaros életeddel bármilyen módon párhuzamba állíts... Szóval a zuhany alatt megint ezen a mondaton gondolkoztam, hogy közel másfél éve nincs jelen az életemben a tánc, és vajon e nélkül mi az identitásom háztartásbeliként, anyaként, nőként?

ELLE: Fahidi Éva például elég szigorú, ha női identitásról van szó.

C. E.: Igen, Évának nagyon konkrét elképzelései vannak arról, milyennek kell lennie egy nőnek, vagy hogy egy férfival való kapcsolatban miben kell engedni. Tizennyolc éves volt, amikor elveszítette a fiatal anyukáját, aki a női példaképe volt. Auschwitz után minden addigi pillanat felértékelődött, minden hangulat, amit az anyukája teremteni tudott maga körül, és minden háztartásbeli rutin. Éva azt folytatta, amit a családjától tanult, és az, hogy egyedül maradt, még nagyobb felelősséget kívánt tőle, hogy ő olyan jó legyen, mint amilyen a családja volt. Mindemellett Éva a legszabadabb ember, akit ismerek. De két témában hajthatatlan. Az egyik ilyen a gyűlölködés, a másik az elhízás. Ha fiatal vagy, és ő úgy látja, hogy sok rajtad a felesleg, akkor magához hív, és megkérdezi, „drágám, tornázol te eleget?” (...) 

ELLE: Hogy számodra mi volt a közös munkátok egyik tanulsága, azzal kapcsolatban úgy fogalmaztál nekünk pár éve, hogy Éva abban erősített meg, hogy „lehet egymás személyes határait tiszteletben tartva, természetes boldogságvágyunkat olyan önreflexióval is valóra váltani, ami nem hagyja, hogy közben elnyomókká vagy áldozatokká váljunk.” Ezzel pedig megérkeztünk a hatalommal való visszaélés témájához. Hogy látod, a táncszakmában hogyan csapódtak le a #metoo hatására felmerült ügyek?

C. E.: A táncszakmában a fiatalok különösen kiszolgáltatottak a tanáraiknak, mert azok ítélete sokszor olyan szubjektív észrevételeken alapul, mint hogy szeretik-e a személyiséged, tetszik-e nekik az alakod? A művészetoktatásban még mindig jelen van, hogy azzal nyomasztanak, hogy a személyiséged jegyei, a viselkedésed vagy a tested a legnagyobb akadálya a fejlődésednek. Nem hiszem, hogy ezeken bárkinek segít a verbális megszégyenítés, a pofon, az üvöltözés vagy a sírás, vagy hogy ezeket pedagógiai módszernek lehet tekinteni. Egy egykori balettintézetis fiú egy éve elég részletesen beszámolt a sajtóban arról a lelki terrorról, fizikai abúzusról és szexuális zaklatásról, amit maga körül tapasztalt az iskolájában évtizedekkel ezelőtt. Két frissen végzett növendék pedig egy előadásban dolgozta fel azokat a mondatokat, amik örökké ott csengenek a fülükben. Ahogy minden szakmában, itt is bonyolult pszichológiája van annak, ha valaki visszaél a pozíciójából származó hatalmával. (...)

A teljes interjú az Elle magazin 2021. július-augusztusi számában olvasható.