Az éjszaka örömei

Egy krimi sok mindenre jó. A legtöbben a fordulatos nyomozást élvezik benne. Én inkább azt, ha (idő)utazásra indulhatok vele.

A mi családunkban, mondhatni, nemzedékről nemzedékre száll a krimiolvasás szenvedélye. A hagyományt az apukám teremtette meg, még abban az időben, amikor eseménynek számított egy-egy jellegzetes, fekete borítójú bűnügyi történet megjelenése. Ő ilyenkor a kedvenc kollégája társaságában bement a város legforgalmasabb könyvesboltjába, ott ketten összeadták a könyv árát, valamilyen, számomra ma már nem világos módszerrel eldöntötték, melyikük viheti haza elsőnek, majd a másikuk következetett. A kötet ezután hozzám került, és akkor is lelkesen végigolvastam, ha a történet nem kimondottan gyerekeknek íródott – így utólag visszanézve úgy látom, ami nem nekem való volt, azt úgysem értettem meg. Most pedig a tradíció már a harmadik generációnál tart, tudniillik az unokahúgom nemcsak élvezettel olvassa például a Sherlock Holmes-sztorikat (igaz, csak azokat, amelyekről tőlünk már tudja, hogy nincs bennük gyilkosság), hanem már azt is elhatározta, hogy ha felnő, afféle második Agatha Christie-ként krimiírással fogja majd keresni a kenyerét.

Ha a saját példámból indulok ki, a következő felfedezése a klasszikusok közül Maigret felügyelő lesz. Igaz, az én esetemben ezt megkönnyítette az a tévéfilm-sorozat, amelyre már csak azok emlékezhetnek, akik hozzám hasonlóan a 70-es években gyerekeskedtek. A mai napig felismerném a franciás hangulatú főcímzenét, pedig kétségkívül angol sorozat volt, hiszen az elején mindig elhangzott: „Maigret felügyelő – Rupert Davis, magyar hangja Básti Lajos”. Ilyen kellemes emlékek után érthetően megörültem, amikor kiderült, hogy az Agave Kiadó új Maigret-sorozatot indított, sőt, a szerző, Georges Simenon olyan írásait is kiadják, amelyek korábban még nem jelentek meg magyarul. Így olvastam el először a Maigret nyaralni megy című könyvet, amelynek nyomán rögtön el is határoztam, jövő nyáron én is az Atlanti-óceán partjára szeretnék menni nyaralni. A sztori ugyan nem azzal a céllal íródott, hogy az olvasót Vendée tartományba csábítsa, mégis kedvem támadt megismerni a díszletként szolgáló kisvárost, ahol a felügyelő a parti sétányon figyeli az embereket és fehé rbort iszik a kisvendéglőkben.

A sorozat legfrissebb két kötete szintén jellegzetes francia tájakra visz: Az özvegy egy vidéki tanyára, a Maigret és az éjszaka örömei pedig Párizsba. A regényekben egyik sem a szebbik arcát mutatja, így Párizs M. Hausmann által megálmodott impozáns boulevard-jain nem az első emeleti, elegáns apartmanokba juthatunk el a felügyelő kíséretében, hanem a hátsó lépcsőről nyíló, aprócska lakásokba, ahol az éjjeli mulatók gyönyörű táncosnői kopottas átlagnővé változnak vissza, mégis beszippant az atmoszféra. Azt pedig mindig meghatónak találtam, hogy ott ül Simenon az arizoniai sivatag kellős közepén vagy a napfényes kaliforniai tengerparton, de a regényei lapjain makacsul az őszi francia vidékre vagy a behavazott Párizsba képzeli magát.