Alicia Keys: Maszk nélkül

Erősebben, szabadabban

Kevés annál zavarba ejtőbb dolog létezik egy újságíró számára, mint egy üres stúdióban ülve először hallgatni egy énekes új lemezét az asszisztensével, akivel még sohasem találkozott. A „kínos” szó meg sem közelíti az élményt. Még szorongatóbb egy olyan nő számára, mint én, akinek minden érzelem abban a pillanatban kiül az arcára, ahogy felbukkan benne, és aki kórosan képtelen a hazugságra. Aztán a már említett asszisztens jókora bombát robbant azzal, hogy az új zene „irányváltás”. (Micsoda? De hát én imádtam a régi dalokat!) Érzem a nyomást, hogy pozitív legyek, miközben kint apokaliptikus méretű vihar dúl, egyszerre villámlással és szivárványokkal beborítva New York egét. Az egész helyzet több mint zavarba ejtő. Úgyhogy áldja az ég a tizenötszörös Grammy-díjas Alicia Keyst! A nőt, akinek az énekhangja olyan kiforrott, tiszta és gazdag, hogy úgy érzem, mintha egy pazar bársonyköpeny borulna rám. Here című albuma négy évig készült és egy csapat munkájának eredménye – ő úgy hívja őket, hogy „Égitestek” –, melynek tagjai Mark Batson producer, Swizz Beatz rapper (egyben a férje) és Harold Lilly dalszerző. Az albumot minden zeneipari bennfentes, aki előttem hallotta, a zenei zsenialitás, gospelfelhangok és lírai történetmesélés kivételes keverékeként jellemezte, ami megköveteli, hogy minden egyes dalra odafigyeljünk.
A 35 éves Keys megérkezik a stúdióba, és letelepszik mellém egy forgószékbe, a lábát maga alá húzza. Smink nélkül (általában utálom, amikor az interjúkban ezt írják egy nőről, de nézzék el nekem, mert ezúttal jelentősége van), a haját védjegyeként egy kendővel felkötve nyugalmat, bájt és csendes elszántságot sugároz.(...)Generációjának számos slágerét írta vagy adta elő a 2001-es Fallin’-tól a 2012-es Girl On Fire-ig, és persze őt hallottuk Jay Z Empire State Of Mind című 2009-es dalának refrénjében is. A számok nem hazudnak: 2001-es albuma, a Songs In A Minor a Billboard 200-as listáján a megjelenés hetében első helyre került az USA-ban, 12 millió példányban kelt el világszerte, és öt Grammy-t hozott Aliciának, amikor mindössze 20 éves volt. Eddigi karrierje során több mint 35 millió albumot és 30 millió kislemezt adott el világszerte.
A szorgalmas, klasszikus képzettségű zenészt egykeként nevelte fel egyedülálló édesanyja, a jogi asszisztensként és színésznőként dolgozó Terria Joseph, eleinte a manhattani Hell’s Kitchenben, majd New York legszegényebb negyedeiben. Alicia elképesztően céltudatosan áll a szenvedélyéhez. Legtöbbször makacsul elutasítja, hogy olyasmit csináljon, ami nem őszinte. Amikor tinédzserkorában egy lemezszerződés kedvéért lemondott a kemény munkával elnyert zenei ösztöndíjról, azzal utasította vissza, hogy számára kényelmetlen, hogy ilyen módon „csomagolják” és népszerűsítsék. Megvett magának minden, a lemezkészítéshez szükséges felszerelést és eszközt, mert nem szerette volna, ha nem ő a saját producere. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ezt a karrierje kezdetén meg merje tenni.
Alicia Keys egész életében az okos lázadás útját járta: érzékeny szabályszegő, már ha létezik ilyen. „Erősnek kell lenni, egy kicsit őrültnek és harcosnak – mondja, amikor a sikeréhez vezető útról kérdezem. – Mindig tudtam, hogy jó vagyok, és hogy amit csinálok, az jó lesz.” Felejthetetlen volt, amikor 2010-ben a BET-díj átadóján Prince előtti tisztelgésként nyolc hónapos terhesen, mezítláb felmászott a zongora tetejére (érdemes rákeresni online Prince meglepett arckifejezésére), és a vers is, amit Martin Luther King Jr. tiszteletére írt és olvasott fel 2016-ban a VMA-gálán, meghatva ezzel a hétmilliós, nemzetközi közönséget.
Az elhivatottsága túlér a zenén. Alig egy évvel második gyermeke születése után lefutotta a New York-i maratont, hogy felhívja a figyelmet a Keep A Child Alive alapítvány munkájára. Keys a társalapítója a szervezetnek, amelynek célja, hogy HIV- és AIDS-gyógyszerekkel lássa el az érintett afrikai gyermekeket. 2016-ban készített egy rövidfilmet (Let Me In, azaz Engedj be címmel), amellyel a menekültek világnapjára hívta fel a figyelmet, és két évvel ezelőtt 1 millió dollárt adott a saját vagyonából, hogy elindítsa a társadalmi igazságosságért dolgozó We Are Here szervezetet. Napjaink leghangsúlyosabb elnökválasztási kampányában is szerepet vállalt, amikor 2016 júliusában az amerikai Nemzeti Demokrata Konvenció zárásaként előadását azoknak az anyáknak ajánlotta, akiknek a gyermeke erőszakos halált halt.
Mégis, Alicia legnagyobb visszhangot keltő megnyilvánulása váratlan helyről érkezett. Májusban Lena Dunham mintegy félmillió feliratkozót elérő digitális hírlevelében, a Lenny Letterben megírta, hogy nem visel többé sminket. Az esszében úgy fogalmazott: „Azáltal, hogy lemeztelenítettem az arcom, erősebbnek, szabadabbnak és szebbnek érzem magam, mint valaha. Az erőm és a meg- győződéseim ápolására koncentráltam, és gyakoroltam azt, hogy többet tudjak meg az igazi önmagamról.” Az írás futótűzként terjedt az interneten, több mint 30 ezer ember használta a #NoMakeup hashtaget. Az üzenet heves vitákat szított, döntését egyesek bátornak nevezték, más kritikusai inkább álságos feminizmusnak.
„Ez a smink dolog nem holmi kampány. Mármint, komolyan! – mondja grimaszolva. – Az a helyzet, hogy mindenkinek azt kellene csinálnia, amitől remekül érzi magát.” Keys az új albumához készült fotókon sem visel sminket. Mint egy problémás bőrre való kozmetikai termékcsalád egykori arca, ez elég merész döntés volt. „Úgy éreztük, hogy mivel az új zene, amit írtam, annyira nyers, őszinte és igaz, és egy dal kifejezetten arról szól, hogy nem akarok kiöltözni, eltakarni magamat és az arcomat, érdekes lenne ezt a döntést tudatosan megjeleníteni” – meséli.
(...)

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2017. január-februári számában találjátok!