A Nyugat már Lengyelországnál kezdődik

Amikor múlt ősszel Gdanskba látogattam, és félórára áthaladtam Varsón – a főpályaudvartól a repülőtérig – már a busz ablakából megragadott a város lüktetése. Azonnal látszott, hogy egy modern, izgalmas, fejlődő metropolisz, ahová egyszer muszáj visszatérnem. Azóta volt alkalmam meg is járni, és nyugodtan kijelenthetem: a valóság még a várakozásaimat is felülmúlta. Varsó iszonyú menő hely!

 

Halvány emlékeim maradtak a gimnáziumi töri órákról arról, hogy a II. világháború végén Varsót porig bombázták a németek, amit aztán A zongorista című Oscar-díjas filmben láthattam is megidézni: romok mindenütt, hosszú utcákon, kerületeken át, ameddig a szem ellát. Ehhez képest nem hiszed el, mit fogad ma: nemcsak egy újjáépített város, aminek a történelmi belvárosa is tökéletesen autentikusnak, réginek, de egyben élettel telinek tűnik (nem kis területen), hanem egy köré felhúzott XXI. századi metropolisz is fogad felhőkarcolókkal, sugárutakkal, hatalmas parkokkal, és egy nyüzsgő rakparttal (a Visztula mentén), amin végig biciklizhetsz/rollerezhetsz, hogy egy étteremnél vagy szórakozóhelynél köss ki.

Gyárfás Dorka a Visztulán motorcsónakon

Nem tűnt el a múlt, nem lehetett eltörölni. Ott van számtalan emlékben és műemléki épületben, de körbenőtte a jelen és a jövő, és ilyen egységben, harmonikus összhangban talán még sosem láttam.

A szív, ami Varsóért dobog

Volt olyan mázlim, hogy az egykori várnegyed peremén helyezkedett el a szállásom, az ablakom pedig a lengyelek egyik nemzeti büszkesége, Nikolausz Kopernikusz szobrára nézett. Innen csak pár lépés volt a másik nemzeti büszkeségük, Frederyk Chopin szülőháza, onnan pedig további pár lépésre a szíve. Igen, jól olvastad: a nagy zeneszerző szíve, ugyanis Liszt Ferenc legjobb barátja Párizsban töltötte az élete második felét, ott vált világhírűvé és ott is halt meg, a nővére azonban azt kérte az orvosától, hogy miután elvitte a tuberkolózis, vágja ki a szívét, ami a szülőhazájához, Varsóhoz húzott, és ő majd visszaviszi oda – mert ez volt a bátyja végakarata.

Kopernikusz szobra

Így is történt, a kihasított szervet belehelyezték egy üvegbe, teletöltötték jó erős konyakkal, és Ludwika Chopin egy csaknem kéthetes út során (melynek során a ruhája alatt rejtegette a csomagot) hazaszállította, majd átadta a Szent Kereszt templom részére, ahol befalazták. Állítólag néhány éve felbontották a falat, hogy megnézzék, milyen állapotban van a szív, és bár mindenki a legrosszabbra számított, de meglepően jó kondiban találták, csak kicsit nagyobb volt az átlagosnál, ami valószínűleg a tuberkolózis következménye.

Chopin egyébként 1849. október 17-én halt meg (tehát a szíve lassan 180 éve bírja jól), és ha kíváncsi vagy az utolsó éveire, akkor egy friss lengyel filmben meg is nézheted a betegsége és a halála történetét Chopin – Párizsi szonáta címmel. Külön szépsége a filmnek, ahogyan Chopin és Liszt barátságát ábrázolja, ami előtt a két ország ma is tiszteleg azzal, hogy ha Budapestről Varsóba repülsz (mindössze 1 órát alatt a Wizzair járatával), akkor a Liszt Ferenc Reptérről egyenesen a Frederyk Chopin reptérre érkezel. A belváros több pontján zenélő padokon hallgathatod a legszebb Chopin-keringőket és noktürnöket (amiből egy a budapesti Városligetben is megtalálható: ez Chopin- mellett Liszt-dallamokat is játszik, és a Lengyel Intézet ajándéka volt a fővárosnak), ellátogathatsz több fiatalkori otthonába, illetve 2027-től már az Ostrogski-palotában lévő Chopin-múzeumba is, de ebben az évben az még felújítás alatt áll.

Ha Varsó, akkor háborús örökség

Ha az ember már bejárta a várnegyedet, elköltött egy ebédet valamelyik étterem teraszán, elképzelte, milyen lehet az óvárosi piactér – közepén Varsó jelképével, a harcias hableánnyal – télen, amikor korcsolyapályává alakítják, akkor utána érdemes átmenni a hídon, és megérkezni a város másik felébe, ahol az Állatkert is elhelyezkedik. Ez ugyanis egy másik Varsó: sok a zöld, nyugalom, és az utcán gyümölcsárusok.

Állatkertbe ugyan nem készültem – hiszen nincsenek velem a gyerekeim, és már amúgy is nagyok –, de így is érdemes betérni, méghozzá a Żabiński-villa miatt. Ez a bauhaus épület nemcsak önmagában szép, mert megőrizte az eredeti dizájnját és berendezését, hanem története is van. A II. világháború alatt itt lakott az Állatkert igazgatója, Jan Żabiński a családjával (feleségével és kisfiával), és nemcsak az állatokat próbálták megóvni a németektől és a harcoktól, hanem többszáz zsidót is bújtattak. Így ma a szalonjuk, konyhájuk és a személyes tárgyaik mellett megnézhetjük azt a pincét is, ahol családok éltek hosszú időn át teljes kiszolgáltatottságban és rettegésben. Miközben a megmentőik is életveszélyben voltak, hiszen ez az akció az életükbe kerülhetett volna – a bejárónőjük elől ezért is titkolták. Történetüket szintén egy filmben dolgozták fel pár éve Menedék címmel Jessica Chastain és Daniel Brühl főszereplésével.

De ha már a filmeknél tartunk, akkor A zongorista helyszínét is errefelé kell keresnem, Varsó Praga nevű negyedében – ám ez kivételesen nem a cseh fővárosra utal. Itt egy kicsit a Józsefvárosban érezheted magad: még félig az eredeti épületek és eredeti lakók között, félig már újjáépítve, egy modern (és sokkal drágább, divatosabb) negyedben. Le merném fogadni, hogy Praga öt év múlva már egészen másképp fog kinézni, de ma még őrzi az omladozó házfalakat, a macskaköves utcákat, a kisiparosokat és nyugdíjas klubokat, amik mellett hipster kávézók és exkluzív lakóparkok nyílnak.

Fénnyel a múltba

A régi varsói gettó hatalmas terület volt, amit már egészen máshonnan, a város fő nevezetességének számító A Kultúra és Tudomány Palotájának kilátóteraszáról láthattam be. Ez a klasszikus sztálinista épület sokáig a város legmagasabb tornya volt, de sosem szánták elefántcsonttoronynak (vagyis csak egy szűk elit számára), hanem tényleg a kultúrára és tudományra kíváncsi népnek emelték. Ma három színház, mozi, konferenciatermek, múzeumok, uszoda és éttermek fogadják benne a látogatókat (ilyen hatalmas), és a tetejéről egy 360 fokos panoráma. Itt van például a neonhirdetések múzeuma is: egy magángyűjtemény, ami összegyűjtötte és megőrizte azokat a világító reklámokat, amiket a szocializmus bedöntésével együtt meg akartak semmisíteni.

Ma újra menőnek számítanak, sőt, egy ilyen kiállítótérben művészi alkotásnak, de  volt idő, amikor annak a korszaknak az emlékeitől mindenki meg akart szabadulni, és helyette valami újat, modernet használni. Itt szerencsére otthonra leltek, és a történetüket is megismerhetjük a ’20-as évektől a ’80-as évekig, sőt, még egy-két magyar neonhirdetésre is bukkanhatunk, amik a lengyel dizájn és kreativitás mellett sem vallanak kudarcot. Ugyanis azt pár nap varsói tartózkodás során is leveszi az ember, hogy a lengyelek vizuális kultúrája és ízlése sokkal magasabb szinten van, mint a magyaroké.

Neonhirdetés

Gusztus és bőség

Ez meglátszik abból, ahogyan öltözködnek, ahogyan berendezik az üzleteket és vendéglátó helyeket, de abból is, ahogyan a történelmi hagyatékukkal bánnak. Nem egy olyan bevásárlóközpontban jártam, amit egykori gyárépületből alakítottak át luxus plázává, és ezekben tényleg Nyugat-Európában érezhette magát az ember. Az épület színvonala, a jelenlévő márkák és a kávézók, éttermek enteriőrje és kínálata alapján is mondjuk Hollandiában érezheted magad. Ilyen volt például a Fabryka Norblina vagy az Elektrownia is, ahol hétvégén ráadásul helyi művészek és alkotók foglalják el a sétáló teret, így lengyel dizájner és gasztro-termékekből is vásárolhatsz.

De Lengyelországban úgy általában elkülönül a vásárlás és a városnézés élménye: a történelmi városközpontokat sehol sem engedik át a nemzetközi márkáknak, ott általában vendéglátó egységek és szuvenír boltok sorakoznak, aki pedig shoppingolni szeretne, az a bevásárlóközpontokat keresheti fel – szintén a belvárosban, vagy ahhoz közel. Varsó legnagyobb és egyben legnépszerűbb plázája, a Westfield Arcadia például egésznapos programot nyújt a lengyel családoknak is: több mint 200 üzletben költhetik el a pénzüket, és ezek között számos olyan márka akad, ami Magyarországra nem jött be. Látványos, hogy a lengyelek életszínvonala mennyivel magasabbra került, mint a miénk. Náluk már az elvándorlás is megállt, mert a fizetések elérték a nyugati szintet, és a szolgáltatások is kezdik ugyanazt nyújtani.

A pláza belülről

De ez megnyilvánul a vendéglátás színvonalában is: amikor például felszállok egy motorcsónakra, hogy Varsót a Visztula felől is megszemléljem, a hajóskapitány olyan angolsággal tart idegenvezetést, hogy azzal akár egyetemen is oktathatna. És sehol sem találkoztam olyannal, aki nem beszélt angolul. Végül azonban túl sok lett az élmény, túl sok a látnivaló, a turista, ezért a varsói utam utolsó délutánján a Régi Powązki-temetőben kötöttem ki. Ez olyasmi, mint Budapesten a Kerepesi temető: ahol a nemzet nagyjai nyugszanak, egészen a XIX. századig visszamenőleg. Itt az ember kicsit megnyugodhat és visszavonulhat magába, miközben a sírfaragás művészetében is elmerül, és megérti, hogy a lengyeleké milyen hatalmas és gazdag kultúra, ami sok évszázad történelemi vihara és elnyomása után most újabb virágkorát éli.

Temető

Nem is lehet egyetlen látogatás alkalmával befogadni, de mivel csak egy óra repülőútra van tőlünk, úgy búcsúzhatunk el Varsótól, hogy hamarosan újra látjuk egymást. Addig pedig otthon lengyel sorozatokkal és filmekkel bővíthetjük az ismereteinket, amikből szerencsére több is akad a streaming felületeken.