9 letehetetlen, élet írta történet

Romantikus fiatal lány, megszállott festő, bokszbajnok politikus, világutazó – összegyűjtöttük a legizgalmasabb életmeséket!

A fiatal kanadai miniszterelnök már a megjelenésével belopta magát a szívünkbe, akkor pedig végképp, amikor nem is értette a kérdést, miért ne bízhatna meg fontos kormányzati teendőkkel nőket. “Mert 2016 van” - válaszolta az ostoba kérdésre. Azóta már mindjárt 2018 van, és magyarul is megjelent egyes szám első személyben íródott életrajzát, amely sokkal izgalmasabb, mint a nem túl szerencsés cím sugallja (nem mintha az angol cím, Common Ground, izgalmasabb volna). Pénzben és összeköttetésekben egyaránt bővelkedő család tagjaként élhette volna a gazdag úrifiúk hedonista hétköznapjait, és hogy mégsem tette, az az édesapjának is köszönhető. Pierre Trudeau egykori miniszterelnök ugyanis úgy vélte, sokkal hasznosabb, ha a gyerekei maguk küzdenek meg mindenért, a vagyon nem pottyan csak úgy az ölükbe. Ennek megfelelően Justin is dolgozott tanárként, síoktatóként, sőt, még kidobóemberként is, és bár ő volt a legtörékenyebb háromajtós szekrény méretű kollégái között, a zűrös helyzeteket ő oldotta meg a leghatékonyabban: nem fizikai erővel, hanem szavakkal. Azért a boksztudásának is hasznát vette: az egyik kedvenc jelenetem, amikor már a parlament tagjaként bokszmeccsre hívja a többi párt képviselőit, és intelligens taktikázásával simán legyőzi nálánál jóval megtermettebb ellenfelét. Fel is merült bennem, vajon melyik magyar politikus választaná ezt a harcmodort?

Kamaszlányként Szabó Magda nevét a „gyerekkönyv” kategóriába sorolt írásaiból ismertem meg, olyanokból, mint a Születésnap, a Mondják meg Zsófikának, és persze az Abigél. Bár a cselekményt és a szereplőket már akkoriban is gyakran túl sötétnek és szigorúnak láttam, mégis magával ragadott az az örvényszerű erő, ami a szerző minden sorából árad. Hiába éreztem úgy, hogy a gyerekek túlságosan felnőttesek, illetve a felnőttek túlságosan sokat követelnek tőlük, olyan lelkierőt és helytállást, amit méltánytalannak tartottam, ennek a vonzásnak nem tudtam ellenállni, újra és újra elővettem a könyveket. A Régimódi történet Szabó Magda első „felnőtt” regénye volt, ami a kezembe került, pontosabban nem került, hanem adták: elsőéves debreceni egyetemista koromban a szüleim szintén debreceni születésű, kedves barátnője. Azóta is hálás vagyok neki, mert Jablonczy Lenke életének története minden kitalált sztorinál fordulatosabb és megrendítőbb. Azóta már ismerjük a folytatást is, a lánya regényét, a Für Elisét, sőt, a folytatás folytatását is: a most megjelent Magdaléna a fiatal Szabó Magda bécsi életét eleveníti fel regénytöredékekből, interjúkból, a hagyatékból nemrég előkerült német nyelvű levelekből, egy mindeddig kéziratban lappangó elbeszélésből és az írónő fényképalbumából.

A németeknek nagyon megy ez a regényes történetté formált tudós-életrajz. Néhány éve a nemzetközi könyvpiac slágere volt a Daniel Kehlmann tollából A világ fölmérése, amelynek Gauss mellett a másik főszereplője ugyancsak a híres világjáró-felfedező-természettudós volt, nemrégiben pedig egy olyan, valós tényekre alapozó, mégis játékos fikció került a kezembe, amelyik az idős Darwin és Marx életét futtatta párhuzamosan (Ilona Jerger: Und Marx stand still in Darwins Garten). Ezt az ifjabbik von Humboldtról szóló történetet is egyik este csak úgy a kezembe vettem, majd órákkal később azon kaptam magam, hogy kis híján a végére értem. Valószínűleg azért, mert mindig csodálattal adózom azoknak az embereknek, akikről már kisgyerek korukban tudni lehet, felnőttként mivel fognak foglalkozni: a kis Mozart zenét szerez, a kis Alexander von Humboldt pedig bámulattal figyeli a természetet, legyen szó bár állatokról, kőzetekről, vagy később a freibergi bányajáratokban tenyésző mohákról. Ez a bámulat viszi el a világ távoli sarkaiba, Dél-Amerikától Szibériáig, ahová a könyv jóvoltából mi is elkísérhetjük.

Amikor tavaly megjelent az első könyve, az Akaratunk gyógyereje, amelyben azt mesélte el, hogyan veszítette el a bal szeme látását, majd nyerte vissza alternatív módszerekkel, hosszú interjút csinálhattam vele. De még sokkal hosszasabban hallgattam volna a Szabó Magda tollára kívánkozó történetet az idősödő arisztokra úr és a fiatal árválány szerelméből született kislányról, aki koraszülöttként a langyos sütő sötétjébe zárva kezdte az életét, és akit a sors (és a saját akarata) végül Kanadába sodort. Már akkor reménykedtem benne, hogy ezt a különös, hol romantikus, hol szívszorító életmese előbb-utóbb könyvben is alakot ölt majd. Eszterhai Katalin – aki valóban „majdnem Esterházy”, hiszen az édesapja családneve egy elírás miatt öltött ilyen formát – ugyanolyan élvezetesen ír, mint ahogyan beszél. Aki viszont élőben szeretné hallgatni, most azt is megteheti, mert Hogyan legyünk az élet csodálói? címmel december 3-án előadást tart a Természetgyógyász Magazin ezoterikus karácsonyi fesztiválján.

Verébből főzött leves. A lágerből kicsempészett kislány. Hajszál híján halálra kínzott, tízéves fiú. Koncentrációs táborba zárt gyerekek, akinek még egy földből kiásott giliszta is csemegének tűnik. Ahogy az ember olvassa a szereplők visszaemlékezéseit, mindig azt hiszi, ennél borzalmasabb már nem jöhet. Aztán jön a következő, még borzalmasabb történet, és az utána következő. Szvetlana Alekszijevics belorusz újságírónő, aki 2015-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, valóban az utolsó pillanatban gyűjtötte össze a könyv anyagát, hiszen ahogy telik az idő, egyre kevesebben lesznek azok, akik gyerekfejjel élték át a 2. világháború szörnyűségeit. „A háború a férfiak, a harcosok dolga, miért kell a gyerekeknek is szenvedniük?” – teszi fel a kérdést az egyik elbeszélő, és válasz nincs. Ha fikcióban olvasok ilyen szörnyűségeket, akkor mondhatom azt magamban, hogy ó, ezt csak valaki kitalálta. Ezekre a történetekre nem érvényes ez a mentség.

Ez a könyv legalább annyira Kassáról szól, mint Loláról, Márai Sándor feleségéről. Az író naplójában csak egy L-betűvel jelölt Matzner Ilona és jövendőbeli férje, az akkor még Grosschmid névre hallgató Sándor gyerekként élvezhette mindazokat az előnyöket, amit az akkor éppen virágkorát élő felvidéki város kínált a jómódú polgárcsaládból származó fiataloknak: télen korcsolyáztak, cukrászdában ültek és jelmezbáloztak, nyáron teniszeztek, úsztak, és nyaralni utaztak a Keleti-tengerhez vagy a Tátrába. A 19-20. század fordulójának Magyyarországáról mindig az jut eszembe, hogy a reformkorhoz hasonlóan erről is írhatta volna Vörösmarty: „Munkában élt az ember mint a hangya:/ Küzdött a kéz, a szellem működött,/ Lángolt a gondos ész, a szív remélt,/ S a béke izzadt homlokát törölvén./ Meghozni készült a legszebb jutalmat,/ Az emberüdvöt, melyért fáradott.” Ilyen volt az élet akkoriban Kassán, ahogyan ilyen volt a többi, lendületes gazdasági fejlődést átélő nagyvárosban. És aztán, szintén mint Vörösmartynál, „a vész kitört”, és a két fiatalt egészen Berlinig, majd Párizsig sodorta.

Miután 2018-ban az első világháború befejeződésének századik évfordulójára emlékezünk, érthető módon megszaporodnak a témával foglalkozó könyvek. Köztük szokatlan de annál érdekesebb megoldás ez a kötet, amelynek főszereplője, Breuer György és tizenhatodik évét éppen betöltött felesége egy évet sem tölthettek együtt, amikor az első világháború az ő életüket is több évre kettészakította. A fiatal férj évtizedeken keresztül gyarapodó képeslapgyűjteményében nagyobb, egymással tematikus kapcsolatban álló csoportokban idézi vissza az időszakot: szarajevói látképek, 1914 végi propagandalapok és a hadifogságból hazaküldött, illetve hazahozott, oroszországi, szibériai lapok. Mellettük található egy akvarellekből álló sorozat is, amelynek minden darabja egyedi alkotás. A száz évvel ezelőtt történtekre emlékező egykori naplók, levelezések közreadása hozzásegíthet minket annak megértéséhez, hogyan tudták a kortásak elfogadni, és szerencsés esetben leküzdeni, feldolgozni az addig nem tapasztalt, megrázó élményeket.

A legnagyobb magyar online fotógyűjtemény, a Fortepan létrehozója, Tamási Miklós nemrég egy interjúban arról mesélt, feltűnt neki, hogy 1944-ből szinte egyáltalán nem maradtak fent fényképek. Hová tűnt a magyarok életéből ez az év? Hová lettek a képek a vidékki gettókról? A nemzeti emlékezet fehér foltjainak feltérképezésében segíthet ez a könyv is. Holländer Margit tizennyolc esztendős volt, amikor 1944 nyarán zsidó származása miatt elhurcolták. A fiatal lány megjárta Auschwitz-Birkenaut, Bergen-Belsent és Salzwedelt, ám legtöbb sorstársával ellentétben túlélte a deportálást. Csodálatos módon hazatért, és úgy döntött, napló formájában kísérli meg mondatokba foglalni a rettenetet. A csaknem száz oldalnyi terjedelmű, rajzokat, térképeket is tartalmazó, kézírásos szöveg ceruzával készült 1945 és 1946 között, majd 1962-ben, legépelésekor további részletekkel egészült ki. Ennek a hagyatéknak a feldolgozásából született meg Lágerutazás című kötet, a koncentrációs és munkatáborok zárt társadalmáról, a végtelennek tűnő, utazások és érkezések szabdalta idő tapasztalatáról, a helyszínekről, a tábori térélmény megváltozásáról.

Emlékszem, egyszer tél közepén jártam a bécsi Albertinában, ahol éppen akkor vendégeskedtek a francia impresszionisták leghíresebb alkotásai. Bár odakint csontig fagytam, ahogy odabent megálltam az örök nyár tarka színekkel megfestett jelenetei előtt, éreztem, ahogy átjár a meleg. Ilyen csodákra csak a legnagyobb mesterek képesek, például Claude Monet, akinek a vízililiomos képei a múlt század legismertebb és legnépszerűbb műalkotásai közé tartoznak. Ezek a csodálatos festmények a művész egyik gyötrelmes életszakaszában keletkeztek, az első világháború éveiben. Az ekkor a hetvenes éveinek derekán járó Monet a világ egyik leghíresebb és legsikeresebb festője volt, a magánélete azonban romokban hevert: a látása súlyan megromlott, és a felesége után a fiát is elveszítette. Barátai, köztük Franciaország miniszterelnöke, Georges Clemenceau biztatására azonban belefogott élete legambíciózusabb, művészi vállakozásába, és miközben a fronton dörögtek a fegyverek, ő egyre csak festette a vízililiomokat.

Mörk Leonóra