10 dolog, amit nem tudtál Csontváryról, híres képein keresztül

Picasso elismerte, hajótörést szenvedett, egy képét sem adta el...

Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) -  a festőművész, akit mindannyian ismerünk - 65 évet élt, eredetileg gyógyszerészként dolgozott, de egy nap változtatott életén: otthagyta a patikát és a festés felé fordult. Nem volt már fiatal: 41 évesen kezdte meg tanulmányait Münchenben. Titokzatos alak, fotója alig maradt fenn, bár van önéletírása, de utazásairól – hisz bejárta a világot – alig ír bennük. Egy biztos: páratlan szemével, türelmével, tehetségével mindent megörökített, ami elé került, majd hazatért – a neki tulajdonítható képek többsége két helyszínről származik: a Nógrád megyei Gács község patikájának a padlásáról, illetve a Buda szívében, a Hadik-házban álló műterméből. Idén épp 100 éve halt meg Csontváry, rá emlékezve 10 dolgot hoztunk: 5 érdekességet az életéről, és 5 képét – aminek történetét talán nem ismeritek.

Elismerést kapott Picassotól - 1949-ben, Párizsban Csontváry kiállítást rendeztek (10 képét állították ki). Picasso a kiállítás megtekintése után a következőket mondta: "Csontváry egyike a legérdekesebbeknek azok közül, akik a naiv szemléletből művészetet csináltak. Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is van századunknak.”

Idős apját támogatta abban, hogy orvosi diplomát szerezzen - Azt tudjuk, hogy Csontváry 27 éves koráig gyógyszerészként dolgozott, és apja, dr. Kosztka László is gyógyszerész volt. A papa 65 éves korában vált orvossá, Tivadar támogatásával. „Egy szép napon, amikor az egyéves önkéntes időmet szolgálom, beállít hozzám atyám azzal a kívánsággal, hogy Ő is az egyetemet akarja hallgatni, és az orvosdoktori diplomát meg akarja szerezni. Az, hogy már 60 éves volt s hogy 64 éves korában csak orvostudor lehet - Ő nem törődött a korral. 86 évet élt, így hát 24 évig gyakorló orvos is volt."

Egyelen képét sem adta el – Szomorú valóság, hogy Csontváry életében egy festményét sem adta el. A műveit a Magyar Államnak szánta és a kiállítótermet is tervezett hozzá.

Imádta a selyemhernyókat és a növényeket – Csontváry eléggé előremutató gondolkodó volt, ez önéletírásából is kiderül. A festő már gimnazista korában a selyemhernyó tenyésztéssel szeretett volna foglalkozni, mert abban látta az ország gazdaságának fellendítését. Emellett egész életében vegetáriánus volt és alkotás közben napokig szilván élt.

Fontos volt számára a természeti létezés - Csontváry szerint „az európai embert a hosszú tél türelmetlenné teszi, a természettől eltereli és betereli, mint a juhnyáját az akolba: a füstös kávéházakba, ahonnan tavasszal kikerül sápadtam, mint a pincei palánta. Ezzel az emberrel tessék a természetről, az Istenről másvilági gyönyörűségekről beszélni."

Csontváry Münchenben kezdte festészeti tanulmányait, 14 évvel azután, hogy patikussegédből váltott és a látvány felé fordult. Ekkor 41 éves. Lehel Ferenc, aki 1922-ben, elsőként adott ki monográfiát a festőről, így ír: "1894-ben, 41 éves korában végre hozzáfoghatott életcéljának kivitelezéséhez. Hollósy Simonnál kezdte a tanulást, „ahol az első rajzom koponyarajz volt, amihez a híres Werthmüller Mihály állta a modellt, aki a rajz befejezése után magából kikelve mondá: Kedves uram, 17 éve vagyok modell, de ilyen hatásosan még senki nem ábrázolt engem. Ez volt az első nagy meglepetés, amit a kinyilatkoztató ígéretnek tulajdonítottam, s az eredménnyel az egész iskolát fölvillanyoztam."

 

Csontváry 1904-ben Athénban, Egyiptomban, Palesztinában járt. Az út emlékét őrzi A sétakocsikázás újholdnál Athénban képe. Herczeg Ferenc 1939-es emlékezéseiben idézi fel az 1910. május 29-én rendezett Csontváry kiállítást: „Kettesben a feleségemmel megnéztük a kiállítást. Már alkonyodni kezdett, és rajtunk kívül nem is volt ott senki. Megálltunk egy festmény előtt, amely holdvilágos tájat ábrázolt. A telihold egy hosszúkás, kopár sziklagerinc mögött emelkedett fel, és rózsaszínű fényt áraszt a völgybe. A rózsaszínű holdfény hihetetlen lett volna, ha nem láttam volna ilyet a saját szememmel, amikor egy ízben Athénban jártam. Azt mondtam a feleségemnek: A Himethosz!…Akkor a deszkafal mögül egy szakállas férfi ugrott ki, és izgatottan kiáltotta: - Na ugye? És ezt senki sem akarja nekem elhinni!”

 

Csontváry írásából az 1903-as festmény "ihletéről": „Gibraltárból angol hajón viharban tengerre szálltam azzal az elhatározással, hogy Betlehemben a Jézus születése éjszakát a helyszínen figyelem meg. A sors azonban másként intézkedett. A tenger naplementén már dagadni kellett, a hullámok lesodortak mindent a fedélzetről, a fedélzeten kifeszített függőágyam tele lett vízzel s azután a hajó is ittasan oldalra dőlt. Fönt nem maradhatott senki és semmi sem, az árbocok recsegése után a hajót remegés fogta el, az oldalra való dőlése kényszerített mindenkit a menekülésre. A kabinba a víz ki- és behatolt s minden tárgy összetörött, beállott az éj sötétsége, toronymagas hullámok rémes vergődése. Ekkor kerültem a sorssal ismét szembe s megkérdeztem, vajon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el? Ha ezt kívánta tőlem a sors, halhatatlan isteni akaraterő, ám legyen….több napi bolyongás után tudtam meg, hogy dinamitot - lydittet szállítottunk."

Csontváry egyik legismertebb festménye 1904-1905-ből származik, de évekig készült erre a munkára, többször visszatért a szicíliai városba, míg megfestette "a világnak legszínesebb napút" festményét. Ő így emlékezik: „Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb Napút festménye. A 20m2-es festmény, amikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében. Az utca tele volt: il maestro, ungherese trovasto, nostro autico, theatro gocco. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani.”

Csontváry 1903 telén járt először Közel-Keleten, eljutott Alexandriába, Kairóba, majd Szuezbe, Jaffába, majd Jeruzsálembe érkezett, a karácsony éjjelét pedig Bethlehemben töltötte. Csontváry így emlékszik: „Amint Damaszkusz utcáit járom s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a nagy templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja."