A magyar nőknek is jár a biztonság – az Isztambuli Egyezmény margójára

2026, Magyarország: a statisztikák szerint minden második nő átélt már párkapcsolati erőszakot. Megrázó adat, különösen, ha belegondolunk, hogy a számok mögött valódi emberek és sorsok állnak. Ha mi magunk nem is vagyunk érintettek, könnyen lehet, hogy édesanyánk, lányunk, barátnőnk vagy éppen a buszon mellettünk ülő nő már megtapasztalta az erőszak valamelyik formáját.

A nők elleni erőszak súlyos, rendszerszintű társadalmi probléma, hazánk mégis több mint egy évtizede nem ratifikálta az áldozatok védelmét szolgáló Isztambuli Egyezményt. Mit változtatna a ratifikáció a magyar nők életében, és miért lenne rá szükség?

Biztonságot a nőknek! 

Rácz Zsuzsa kezdeményezésére 12 magyar női magazin és szerkesztőség – köztük az ELLE – fogott össze az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért: az október 11-én indult közös kampány november 25-ig cikkekkel, riportokkal és edukációs tartalmakkal hívja fel a figyelmet a nők és gyermekek biztonságának fontosságára. Ennek keretében Csernus Fannival, az Amnesty International Magyarország nemek közötti egyenlőség szakértőjével és Pákozdi Évával, a Magyar Európai Nők elnökével arról beszélgettünk, mit jelentene az egyezmény ratifikálása, és milyen változásokat hozhatna a magyar nők életében.

Honnan indult, hol tartunk? 

Tizenöt éve nyitották meg aláírásra Isztambulban a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzését és felszámolását célzó, kötelező erejű nemzetközi egyezményt. A rendelkezések elsősorban a bántalmazást elszenvedő nők védelmét szolgálják, de a kapcsolati erőszak áldozatává váló férfiak és gyermekek helyzetének javítására is irányulnak.

Az Európa Tanács már az 1990-es évektől rendszeresen foglalkozott a nőket és lányokat aránytalan mértékben sújtó erőszak visszaszorításának lehetőségeivel, majd a Miniszteri Bizottság 2008-ban létrehozta a CAHVIO nevű ad hoc szakértői bizottságot (Ad Hoc Committee on Preventing and Combating Violence against Women and Domestic Violence), amelynek feladata volt az egyezmény tervezetének kidolgozása, amit 2011-ben fogadtak el, majd 2014-ben lépett hatályba. Magyarország ugyanebben az évben aláírta, azonban a mai napig nem ratifikálta, így az egyezmény nem vált a magyar jogrend részévé, és az ország nem vállalta az ebből fakadó kötelezettségeket. A 12 fejezetből és 81 cikkből álló dokumentum rámutat arra, hogy a nők elleni erőszak nem pusztán büntetőjogi kérdés, hanem emberi jogi és társadalmi probléma is.

elkeserítő SZámok

Hogy mennyire fontos lenne a rendszerszintű megoldások bevezetése, arra egyértelmű bizonyítékot szolgáltatnak a NANE Egyesület által feldolgozott, 2024-ben közzétett reprezentatív uniós kutatás számai.

Ez alapján az EU 27 tagállama közül Magyarországon a legmagasabb a párkapcsolati erőszakot életük során megtapasztaló nők aránya, ugyanis a 18 és 74 év közötti magyar nők 54,6 százaléka, vagyis közel kétmillió nő tapasztalt már élete során párkapcsolati erőszakot, beleértve a fizikai, szexuális és lelki bántalmazást, valamint a fizikai erőszakkal való fenyegetést.

A szexuális zaklatásról is aggasztó képet festenek a kutatások. Egy 2022-es felmérés szerint a 18–34 éves magyar nők 80 százaléka tapasztalt már szexuális zaklatást nyilvános helyen, míg egy 2024-es uniós kutatás alapján a 18–74 éves magyar nők 41 százaléka vált munkahelyi szexuális zaklatás áldozatává.

A párkapcsolati erőszakot elszenvedő nők több mint fele ugyan megosztotta a bántalmazás tényét valakivel, mégis mindössze 15,7 százalékuk fordult egészségügyi, szociális vagy áldozatsegítő intézményhez, illetve a rendőrséghez (utóbbihoz csupán 6,1 százalékuk) – ez az arány az Európai Unióban a legalacsonyabb. Ennek okai között a félelem, a szégyenérzet és a társadalmi stigma mellett Pákozdi Éva a hozzáférhető védelem hiányosságait hangsúlyozza: különösen nagy szükség lenne több biztonságos menedékhelyre, szakosodott jogi és pszichológiai segítségre, valamint megfelelően képzett szakemberekre. Csernus Fanni is arra mutat rá, hogy a bántalmazott nők sokszor nem tudják, hová fordulhatnak, és ha mégis segítséget kérnek, nem lehetnek biztosak abban, hogy áldozathibáztatás helyett megfelelő bánásmódban, hatékony eljárásban és valódi védelemben részesülnek.

A hatósági fellépés hiányosságait, az áldozatok szavahihetőségének megkérdőjelezését, a bántalmazók felelősségre vonásának elmaradását és az intézmények sokszor cinikus, bagatellizáló hozzáállását az elmúlt bő évtized több nagy visszhangot kiváltó esete is jól illusztrálja. Gondoljunk csak Renner Erika évekig húzódó igazságszolgáltatási küzdelmére, akit a lúgos támadás után éveken át zaklattak, 2025-ben pedig életveszélyesen meg is fenyegettek. Zaklatója ellen 2026 augusztusában emberölés előkészülete miatt emeltek vádat. Vagy idézzük fel a korábban többször segítséget kérő, 2025-ben meggyilkolt japán nő tragédiáját és a közelmúlt „sikítozó kékharisnya” ügyét, amely az utcai zaklatásról szóló újságírói megkeresésre adott rendőrségi reakció nyomán robbant ki. Egészen különböző aspektusok, mégis egy, hátborzongató irányba mutatnak, amiben az áldozatok védelme helyett a bántalmazás elbagatellizálása, rosszabb esetben felmentése történik. 

Az egyezmény céljai

Az Isztambuli Egyezmény éppen az ilyen rendszerszintű hiányosságokra kíván választ adni. És nem arról van szó, hogy Magyarországnak egy teljesen új rendszer alapoktól történő kidolgozását kéne levezényelnie. Ahogy Pákozdi Éva rámutat, a kialakításakor hazánk már meglévő európai tapasztalatokra és bevált intézményi megoldásokra támaszkodhatna. Ezek a megoldások az egyezmény négy fő pilléréhez kapcsolódnak, amelyek a megelőzést, az áldozatok védelmét, az elkövetők felelősségre vonását és az összehangolt állami fellépést foglalják magukban – ismerteti Csernus Fanni, az Amnesty Magyarország szakértője.

Az egyezmény egyik fontos pillére az erőszak megelőzésére összpontosít. Ennek része a társadalmi szemléletformálás, a nemi sztereotípiák lebontása, az iskolai oktatás és a szakemberek képzése.

Csernus Fanni a média szerepét is hangsúlyozza, amely hozzájárulhat a nőkkel szembeni előítéletek felszámolásához és az átfogó tájékoztatáshoz.

Egy másik meghatározó pillér az áldozatvédelem, segítségnyújtás és a biztonság megteremtése: segélyvonalak, krízisközpontok, menedékházak, szakosodott jogi és pszichológiai támogatás, valamint a lakhatás és a hosszú távú védelem. Csernus Fanni szerint nemcsak az számít, hogy az áldozatokat védő intézmények hálózata „minél több férőhellyel rendelkezzen és országosan minél kiterjedtebb legyen”, hanem az is, mire számíthatnak az áldozatok a hatósági bejelentést követően. Ez már a harmadik pillérhez, a megfelelő jogi szabályozáshoz, illetve az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonásához és a hatékony igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik.  Alapvető fontosságú, hogy mennyire könnyen tudnak bejelentést tenni az érintettek, illetve az, hogy ennek során milyen bánásmódban részesülnek, akár a rendőrséghez, akár valamelyik szociális intézményhez vagy segélyvonalhoz fordulnak. Csernus Fanni szerint elengedhetetlen, hogy „a rendőrségen már a vonal túloldalán megfelelően kezeljék a bejelentéseket, és az érintettek áldozathibáztatástól mentes attitűdöt tapasztaljanak, a hatóság haladéktalanul lépjen fel és végezzen átfogó kockázatkezelést is.

Tehát ez a szekció nem csak a megfelelő büntetőjogi szabályozást követeli meg, hanem azt is, hogy a hatóságok érdemben kezeljék a bejelentéseket, megfelelően vizsgálják ki az ügyeket, és biztosítsák az áldozatok jogait.

Pákozdi Éva szerint a magyar szabályozás felülvizsgálatakor külön figyelmet kellene fordítani a szexuális és lelki erőszakra, a zaklatásra, valamint a gazdasági jellegű bántalmazásra, amelyet különösen elhallgatott problémának tart.

A negyedik pillér átfogó állami stratégiát, megfelelő finanszírozást és az intézmények, mint a rendőrség, az igazságszolgáltatás, az egészségügy, a szociális ellátórendszer és a civil szervezetek fragmentáltsága helyett együttműködüket szorgalmazza. Pákozdi Éva szerint felelős koordinációs szervezetre van szükség, amely meghatározza az ágazatok feladatait, a határidőket és a felelősöket. Hangsúlyozza, hogy a szakmai és nőjogi civil szervezeteket nemcsak bevonni, hanem támogatni is kell.

Csernus Fanni a rendszeres adatgyűjtés jelentőségét is kiemeli:

Az eddig elhangzottak mellett nagyon fontos eleme az Isztambuli Egyezménynek a rendszeres adatgyűjtés és a kutatás, ami lehetővé teszi a probléma mélyebb feltárását, az áldozatok szükségleteinek feltérképezését és az intézkedések hatékonyságának monitorozását.

A szakértő szerint elengedhetetlen lenne, hogy folyamatosan készüljenek felmérések a nők elleni erőszakról.

Az egyezmény ezen felül a polgári jogi jogorvoslatokról és kártérítésről, a gyermekek védelméről, a migrációval és menekültüggyel kapcsolatos kérdésekről, valamint a nemzetközi együttműködésről is rendelkezik. Az egyezmény végrehajtását a GREVIO nevű, független szakértőkből álló testület ellenőrzi. A ratifikáló országoknak rendszeresen be kell számolniuk a vállalt kötelezettségek teljesítéséről és a megtett intézkedésekről, amelyek hatékonyságát a testület értékeli.

MIt nyújt az isztambuli egyezmény?

Pákozdi Éva szerint az egyezmény ratifikálása jelentős változásokat hozhatna, ehhez azonban alapos előkészítő munkára lenne szükség. Az egyezmény ugyanis a ratifikációs okirat letétbe helyezését követő három hónapos átmeneti időszak lejárta utáni hónap első napján hatályba lépne Magyarországon, a vállalt kötelezettségek teljesítésére tehát előzetesen fel kell készülni. Ehhez egy konkrét programot kellene kidolgozni, amely feltárja a szükséges jogi és intézményi változtatásokat, valamint meghatározza azok végrehajtásának lépéseit. Pákozdi hangsúlyozza, hogy a programnak arra is ki kell térnie, mely intézkedések igényelnek egyszeri fejlesztést, és melyeket kell hosszú távon működtetni, illetve hogyan biztosítható ezek finanszírozása, az adatgyűjtés és a hatásvizsgálat.

„Lenne egy jogi és intézményi átvilágítás ebben a felkészülési programban” – fogalmaz a szakértő, aki szerint ennek során össze kellene vetni a magyar jogszabályokat és azok gyakorlati alkalmazását az egyezmény követelményeivel. „A következő, amiben nagy változás lehetne, az a kormányzati felelősségvállalás és a civil együttműködés megalapozása.” Ehhez egy konkrét, felelősöket, határidőket és feladatokat meghatározó intézkedési tervre is szükség lenne. Pákozdi hangsúlyozza, hogy a finanszírozás mellett a számonkérhetőség sem maradhat el. Magyarországon is látható nyomainak kellene lenni ezeknek az összehangolt intézkedéseknek.

A szakértő a ratifikációt sürgetők kétféle megközelítésére is felhívja a figyelmet. Vannak, akik elsősorban a követelés megfogalmazására, a nyilvános kiállásra és a politikai nyomásgyakorlásra helyezik a hangsúlyt, míg mások a ratifikáció feltételeinek megteremtésével, a szükséges jogi, intézményi és szakpolitikai változtatások kidolgozásával foglalkoznak. Pákozdi szerint mindkét megközelítésnek megvan a szerepe, ugyanakkor a politikai akarat önmagában nem elegendő: az egyezmény kötelezettségeinek teljesítéséhez a gyakorlati felkészülést is el kell végezni.

Csernus Fanni szerint az egyezmény ratifikálása alapvető változást jelenthetne nem csak intézményi, hanem személyes szinten is „Képzeljük el, milyen lenne Magyarország, ha működne egy olyan koordinációs testület, amely összehangolja és értékeli az áldozatvédelmi intézkedéseket, és bevonja a munkába azokat a nőjogi civil szervezeteket is, amelyek akár 20–30 éve közvetlenül segítik a bántalmazott nőket. Sokunknak már a gondolattól is megdobban a szíve, hogy létezhetne egy intézmény, amelynek kifejezett feladata a nők biztonságának megteremtése. Őszintén hiszem, hogy a magyar nők is megérdemlik, hogy a biztonság ne csupán álom vagy illúzió, hanem valóság legyen. Akár otthon, akár az utcán, a munkahelyükön vagy az intézményekben.”