Árulás helyett – hogyan és kinek szabad elmondania egy traumatörténetet?

Tompa Andreát elrettenti, amikor örökbe fogadó szülők arról beszélnek, milyen borzalmakat művelnek a gyerekeik. Nemcsak a tökéletes családról kialakult kulturális ideált tartja károsnak, de azt is, ha a nehézségeinkről úgy beszélünk nyilvánosan, hogy azzal megsértjük családtagjaink azon jogát, hogy rendelkezzenek a saját történetük felett.

„Ne fogadj örökbe!” „Én nem fogadnék örökbe.” Ezek a mondatok hitelesen és érvényesen hangzottak el. Hitelesen, mert egy kamasz, illetve felnőtt örökbefogadott mondta őket. Így tehát a saját nevében szólalt meg, a saját tapasztalatát fogalmazta meg. A véleményét mondta arról, amiben nevelődött. Egyikőjük egyébként egy híres, most magyarul is megjelent kötet szerzője, Jennifer Teege, aki leírja, hogyan tárta fel vér szerinti családja, egyben tehát a saját múltját. Másikuk fikciós karakter, Anna, Mészáros Márta megrázó Örökbefogadás című filmjéből. Aki egyébként így folytatja: minden örökbe fogadott gyerek traumatizált. 

Ezzel nem lehet vitatkozni. A művészet nagyságához tartozik, hogy a film azzal zárul, hogy az egyedülálló nő egy pár hónapos babával távozik egy intézetből. Készen arra, hogy szülővé váljon, egy traumatizált gyerek édesanyjává. Terápiás szülővé, ahogy ma mondják az örökbefogadásban. Noha „ők”, az örökbefogadottak, legalábbis e kettő, akikkel nemrég találkoztam, a feladatot lehetetlennek érzik, sokan, köztük én is, ezt az utat járjuk. Ha tudnánk, milyen nehéz a gyerekvállalás – szokták idézni Vekerdy Tamást –, nem vállalnánk gyereket. Szerencsére Vekerdy a maga négy gyerekével saját állítása cáfolata volt. Oly szívesen folytatnám e sort, de máshová vezetne: ha tudnám, milyen nehéz élni, meg akarnék-e születni? Ha tudnánk, milyen nehéz az örökbefogadás, akkor. 

De hogyan lehet elmondani és kinek szabad elmondania egy traumatörténetet? Egy örökbe fogadó család nehézségeit és küzdelmeit? Kié a történet? Ki mondja el? Fenti karaktereim legitim megszólalók: a saját nevükben beszélnek. Akár a fikció szülte őket, akár valóságosak, vér szerinti családja mindkettőt elengedte, elhagyta, elhanyagolta, elutasította – a megfelelő rész aláhúzandó. Szinte csak ők beszélhetik el saját történetüket: ők, akik átélték, akiké a történet, akiké a veszteség. Nem véletlen, hogy egy-egy nagy ívű alkotás, egy könyv, illetve film kell hozzá, egy tág tér, amelyben az összefüggések, az egész világ, amely előállítja ezt a helyzetet, a traumát, meg kell, hogy teremtődjön. Ezek a történetek nem nyílnak meg kis terjedelemben, egy instant szövegben vagy videóban. Idő kell hozzájuk, időt kell szánnunk rá, hogy megérkezzünk oda, abba a világba, ahol mindez végbemegy. Minden egyes örökbefogadás leírja az egész környezetet, a jelen világ állapotát. Minden, ami ennél kisebb ívű vállalás, alig több pletykánál és hírnél.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

jelenkor (@jelenkor) által megosztott bejegyzés

Tökéletlen családunk jelenét, közelmúltját, jövőbeni kilátásainak elbeszélését aligha lehet mindenkivel szemben felelősen, árulás nélkül megtenni. A magunk dilemmáinak elbeszélése, családdá válásunk küzdelmei, gyermekünk és így közös nehézségeink nyilvános megmutatása nem a család, de elsősorban a gyerek elárulásává válhat. Azé a gyereké, akit egyébként már indulásnál egyszer elárultak, hiszen ez az örökbefogadás: lemondás. Ez a gyerek pedig nő, kamaszodik, és jó esetben nyitva áll az előtt, hogy a saját történetét megismerje. Akarjuk-e, hogy a barátai, iskolatársai, tanárai, sporttársai, egész személyes közege az alapján azonosítsa, amit a szülei elbeszélnek a nyilvánosságban a nehézségeiről? Netán a konkrét „dolgairól”? 

Egyedül a magam nevében beszélhetnék, mondjuk arról, hogy milyen úton, dilemmák, döntések nyomán jutok el az örökbefogadás gondolatáig, milyen testi-mentális állapotok előzik meg, azonban mindez már a gyermekemre is tartozik, hiszen anyává válásom útja ez. Tartozik-e ez egy gyerekre? Nem hinném, legalábbis biztos nem egy kiskorú gyerekre; nem szerencsés szülői gyermekvállalási dilemmákról beszélgetni. Bizonytalanságból egy traumát átélt gyerek kapott épp eleget – most, itt, mellettem, bizonyosságokat kell kapnia saját létének megerősítéséhez. 

A tökéletlen családok – haha! mintha volnának tökéletesek is, szólítsunk meg egy családterapeutát, hogy beszélje el, milyen volna az – megmutatása nem azért kétséges (kényes? kockázatos?), mert ezáltal a tökéletesség illúzióját törnénk össze magunkkal kapcsolatban. Mondanám, a tökéletesség külső megjelenítése részemről le van szarva. Hanem nehézségeink feltárásával gyermekeink bőrét visszük a vásárra.

Tompa Andrea regénye, a Haza azt a kérdést járja körül, mit jelent az otthon: azt a helyet, ahonnan jövünk, vagy azt, amit évek alatt felépítünk magunknak.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.