Amikor a húgomnak nővére született

Vay Blanka harminchat évesen ébredt rá, hogy transznemű. Nemcsak a feleségével, hanem a családtagjaival sem volt egyszerű közölni a nagy hírt, de a húgával való kapcsolata segített abban, hogy a rokonok, és maga Blanka is arra a felismerésre jusson: a leglényegesebb dolgok valójában nem változtak.

Amikor ezer kilométer távolságból a húgommal beszéltem Skype-on, azt már ő is tudta, hogy a házasságom komoly válságban van. Azt azonban még nem, amit akkor még én is csak két-három hete: hogy transznemű vagyok, és nőként fogom folytatni az életem. Ezt szerettem volna neki megmondani. De nem nagyon ment. Csak nyökögtem, aztán rájöttem, jobb lesz, ha átküldöm neki az egyik fotót, amin már nőként láthat. Kicsit béna kép, de olyan széles rajta a mosolyom, amilyet korábban nem nagyon látott tőlem a környezetem. 

Megnézte. Majd visszakérdezett: – Oké, de mi az az iszonyú nehéz dolog, amit mondani akartál? 

– Ez! Hát nem érted? 

– De, értem. Ez itt te vagy mint nő.

– És ez leszek! Rájöttem, hogy transz vagyok. Nőként fogom folytatni az életemet. 

Értette. Csak nem volt neki ügy. Azt hitte, megöltem valakit, vagy rákos vagyok, vagy nem tudom. 

A Vikinek való előbújás azért volt különösen fontos, mert ő volt az első a családtagok közül, akit szembesítettem a „van egy jó meg egy rossz hírem” csomaggal. Két hónap múlva meglátogatott. Mint kiderült, mindig is szeretett volna egy nővért. De nemcsak ez derült ki, hanem az is, hogy egyike lesz azon ismerőseimnek, akik tényleg fesztelenül tudnak viszonyulni a váltáshoz, ami számomra az elfogadás, a szeretet talán legerősebb bizonyítéka. Lazán, pofátlanul és mégse bántón mert viccelni a transzneműségemmel, amit nagyon szerettem. 

Pedig nem együtt nőttünk fel. Viki a féltestvérem, én 16 éves voltam, amikor ő megszületett. Előbb tudtam, hogy jön, mint az apánk. Amikor az anyja megmutatta apánknak a terhességi tesztet, én mellette álltam, ő pedig rám nézve bólintott. Nincs jelentősége, én mégis büszke vagyok erre a kis jelenetre. Egyszer, amikor egész kicsi volt, beesett egy medencébe, én meg ruhástul ugrottam utána, hogy kihúzzam. Fantasztikus kislány volt, de én a gyerekekkel valahogy mindig nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, így később kerültünk csak igazán közel egymáshoz.

Ez a közelség pedig aranyat ér. Felismertem, miért gyűlöltem korábban a létezésem minden egyes pillanatát és molekuláját, majd a meglelt önazonosság soha nem tapasztalt energiát adott. De mindez arra nézvést nem sokat jelentett, hogy a szűkebb és tágabb környezetem hogyan veszi majd a kanyart. A húgom magától értetődő magától értetődősége nagyon megnyugtatott. Első látogatásakor a harmadik napon szedtem csak össze a bátorságomat, hogy megkérdezzem: mit szólna hozzá, ha „úgy” is elmennénk valahova. Addig csak férfiruhában voltam vele. Nem akarta érteni. Én nem mertem kimondani. Végül rám szólt: – Mondd ki! 

Okos szeretettel állt mellettem, a megalapozatlan félelmeimet pedig megértő, de határozott pofonokkal kezdte leépíteni. Amikor először mentünk ki így együtt, a lakásomhoz közeli pizzéria teraszán ebédeltünk. Aki nem egy kartondobozzal a fején járt arra, pontosan láthatta, hogy én miként, mióta és mennyire vagyok nő. Beszélgetésbe elegyedtünk a mellettünk egyedül ülő negyvenes nővel, Viki pedig olyan természetesen hivatkozott rám a nővéreként, hogy vissza kellett kérdeznem. Azt mondtad, a nővéred? Persze! Mintha Blankaként kezdtem volna a pelenkázását is. Elsírtam magam, és a nő mellettünk megilletődötten, csendben figyelt. 

A húgom volt az élő bizonyítéka annak, hogy átváltozásomat, bármennyire is furcsa volt, lehetett természetesen venni. Ott volt velem a fontosabb családi bemutatkozókon, és kívülről hitelesítette az egyik legfontosabb állításomat, miszerint ugyanaz az ember vagyok – csak most már nő. Alapvető előnyös és nehezebb tulajdonságaim jobbára változatlanok, csak boldogabb lettem, és immáron nő. Kiállása, tanúságtétele nemcsak nekem volt fontos a családban, hanem azoknak is, akiknek nem ment ilyen könnyen az alkalmazkodás. Ez egy olyan tényező, amin könnyen átsiklik a tekintetünk: a homofóbia, transzfóbia jelensége (vagy családunk esetében: az értetlenség, az ellenérzések) nemcsak a melegek és transzneműek számára káros, hanem azok számára is, akik azzal szembesülnek, hogy egy hozzájuk közel álló ember bújik elő. 

A húgom nemcsak nekem segített, amikor türelemmel és gyengéd, érzékeny humorral a „javított kiadás” miatt aggódó rokonaimon dolgozott, hanem nekik is. Nagyon jó páros vagyunk. Végtelenül büszke vagyok rá.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

@vayviktoria által megosztott bejegyzés