Címlapsztárunk, Csobot Adél mesél intuícióról, a vidéki élet előnyeiről és művészetről

Csobot Adél mindössze tizenhét évesen kezdte karrierjét, az elmúlt majdnem másfél évtized pedig számtalan új állomást és tapasztalást hozott magával. Hol a színpadon, hol a kamerák előtt, hol családi környezetében valósította meg álmait. Az utóbbi időszak a tökéletes egyensúly megteremtésének jegyében telt, a műsorvezetői tevékenység dinamikus jellegét jógával, valamint egy káprázatos Balaton-felvidéki színtérrel ellensúlyozza. Értekezés a belső harmóniáról, az új élményekről és az intuícióról.

Második ünnepi időszakotok elébe néztek a – relatíve új – Balaton-felvidéki otthonotokban. Hogyan találtatok rá a telekre, milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor először láttátok meg a házat?

A költözéssel kapcsolatos vágy már régóta bennünk élt. Eleinte agglomerációban gondolkoztunk, hogy szükség esetén viszonylag könnyen és gyorsan visszajussunk a fővárosba. A költözést egy jógatábor előzte meg, ahova Bence, a férjem is elkísért – míg én jógáztam, ő a környéken bringázott. Egy ilyen lelassult pillanatban történt meg a felismerés. Látva az utánozhatatlan Balaton-felvidéket, a bőrünkön érezve a környék különleges atmoszféráját, szépen lassan összeállt a kép, hogy akár ez a hely is lehetne a miénk. Korábban is jártunk errefelé, de ez a különleges érzés ekkor érkezett meg mindkettőnkben. Teljesen hatalmába kerítettek a környező nyugodt, pici és gyönyörű falvak. Mivel korábban Németországban egy apró bajor faluban éltünk (sőt, a falu végét jelölő táblát elhagyva jutottunk el az ottani házunkhoz), az új életmód gondolata nem volt elképzelhetetlen, nem mozogtunk teljesen ismeretlen terepen. Még azon a hétvégén elkezdtük járni a környéket az új otthonunk után kutatva – olyan erősen mozgott bennünk a vágy, hogy szinte lényegtelen volt, milyen házra bukkanunk, csak itt legyen. Elég volt egy kézzel írt, aprócska „Eladó” tábla a kerítésen. Becsöngettünk, két héttel később már miénk volt az ingatlan. Sodródás, intuíció jellemezte a folyamatot, éreztük, hogy jó helyen vagyunk. 

Az elmúlt több mint egy évtizedben számos előadóművészeti területen kipróbáltad magad, az énekléstől a színészeten át a műsorvezetésig. Amikor egy új karrier felé veszed az irányt, bekapcsol benned az említett intuíció?

Igen, bármilyen döntés előtt állok, a megérzéseimre hallgatok – ez az első, és talán a legfontosabb. Természetesen egy ilyen helyzetben számos egyéb szempontot is figyelembe kell vennünk, de engem mindig is az intuitív működés jellemzett, a gyereknevelésben éppúgy, mint a karrierrel kapcsolatos döntésekben, illetve az élet összes egyéb területén. Visszatekintve az elmúlt évekre, mindig az a lépés végződött szerencsésen, amikor nem hagytam, hogy más befolyásoljon, mert szilárdan hittem önmagamban. Persze ez néha pont az általános, világról alkotott képem ellen szól – hiszem, hogy minden úgy van rendben, ahogy megtörténik. Ha nem egy intuícióra alapozott döntést hoztam meg, hanem más szempontok kerültek előtérbe és végül azokat követtem, azzal sem volt probléma. Nem szeretem a „mi lett volna, ha” gondolkodásmódot. Biztos vagyok benne, hogy mindent épp úgy kellett megtapasztalnom, ahogyan végül megtörtént. 

Ezek szerint jól működsz a jelenben – ami a gyereknevelés, de akár az életedbe bekapcsolódott jóga tekintetében is elengedhetetlen. 

Nagyon igyekszem, de nem görcsölök rajta. Ez valahol organikusan is így alakul, a gyerekeim mindig arra sarkallnak, hogy a jelenben létezzek velük. Rengeteget tanulhatunk általuk a világ működéséről – hogyan tudunk elmerülni bizonyos dolgokban, milyen mélységben lehet megélni adott helyzeteket, mennyire le tud lassulni az idő egyes tevékenységek közben. Ezeket mind-mind megéltük a saját gyermekkorunkban. A vidéki elvágyódás, a természetközeliség és a csend általánosságban is egy lelassult működésre sarkall. Látom rügyezni a fákat, megszámolhatom, hogy a házunkkal szemben álló fa napról napra hány levelét ejti le magáról. Eddig nem tudtam ilyen aktívan megélni ezeket az apróságokat, nem vettem észre – vagy talán nem vettem róluk tudomást –, itt viszont látom a folyamatot, ez pedig csodálatos. 

Ha már a lelassulást, koncentrációt és jelenlétet említjük – ez a jógával is erősen összefügg, amely az elmúlt években egyre nagyobb szerepet kapott az életedben. Hol tartasz most az utadon? 

Igen, már egy ideje foglalkoztat a jóga. Ez persze sokáig hullámzott, hol intenzíven volt jelen, hol háttérbe szorult, majd ismét előkerült. Nemrég elvégeztem egy alapszintű jógaoktatói képzést, hogy a kapcsolódásom még erőteljesebbé váljon. Szerettem volna elmélyülni a filozófiájában, elvégre ez egy jóval összetettebb folyamat, mintha az ember pusztán jógázni járna – így egészen más minőségben érted meg a menetét. A jóga rengeteg mindent magával hoz, legyen az mentális vagy fizikális egészség. Ebben a döntésben például az intuíció és a tudatosság egyaránt nagy szerepet játszott. 

Nos, a jógánál kevés tudatosabb mozgásforma létezik. 

Nem szeretem, amikor a jógát sportként vagy akár mozgásformaként emlegetik, elvégre sokkal inkább egy életfilozófia vagy életmód. Jóval több egy ászanánál, hiszen ez a nyolcból csak az egyik fontos komponens. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy ez a része érdekelt a legkevésbé, inkább úgy fogalmaznék, hogy a jóga minden egyes apró összetevőjét meg akartam ismerni.  

Ha visszatekintünk a zenei múltadra, az alkotói inspirációra is kiterjed az új környezet hatása? 

Természetesen az életem minden területére kiterjed – az egész lényemre, a főzéstől kezdve a gyereknevelésen át a munkáimig, ezáltal az alkotásra is hatást gyakorol. Mivel most nem a zene kapja a legtöbb időt az életemben, hanem sokkal inkább a műsorvezetés, így az intenzív alkotói oldalát nem tapasztalom meg, de egészen biztosan inspirál. Magával hozza a folyamatos töprengést – miben lehetne még kiteljesedni, mi az, ami még esetleg hiányzik? Szeretnék mindent kipróbálni, persze értelmezhető keretek között. Nem is gondolnánk, mennyire meghatározó, milyen helyszínen töltjük az életünket, hol ébredünk, milyen emberekkel találkozunk, hol vezetjük az autónkat. A környezetünk állandó mozgásban tart, alakít minket. 

Számodra melyik művészeti ágon keresztül jön a legtermészetesebben az önkifejezés? Hol és miben érzed magad a legkomfortosabban? 

Mindössze tizenhét éves voltam, amikor elindult a karrierem a tehetségkutató műsorral. Abban az időszakban ezek még sokkal inkább magukkal sodró események, kevésbé összeszedett, átgondolt döntések voltak. Telt az idő, egyre tudatosabb lettem, egyre fontosabbá vált a komfort és természetesség érzése, valamint időközben azt is átélhettem, milyen édesanyának lenni. A tapasztalás-éhségem talán nem volt ennyire körvonalazott, biztosan mocorgott bennem, de csak később konkretizálódott. Fiatalon jóval lazábban tekintettem erre az egészre: egyik nap színházban játszottam, másik nap énekeltem, néha egy kicsit táncoltam, a hét további részében a filmezést próbáltam ki, de ha műsorvezetésről volt szó, azt is boldogan elvállaltam. Ez valahol az útkeresésről szólt, de a legtöbb dolgot mindig is szerettem, és a mai napig szeretem csinálni.  

Érzékelted valaha a „megérkezés” édes érzését, amikor valamelyik korábban említett tevékenységben kiteljesedhettél? 

Mostanában azt érzem, ki kell mondanom, ami bennem mozog: a filmezésben abszolút kiteljesedtem. Talán túlzásnak hangzik, de tényleg megfogalmazhatatlan vágy égett bennem ezzel kapcsolatban, úgy éreztem, végre hazatértem. Ha most valaki az orrom alá nyomna egy szerződést, amelyben az áll, hogy életem végéig a kamera előtt, színésznői minőségemben fogok állni, gondolkodás nélkül aláírnám. Minden pillanatát, hangulatát, mozzanatát imádom, a korán kelést, az utazást a helyszínre, pedig életemben mindössze két film forgatásán vettem részt. Ennek ellenére azóta is úgy gondolom, ez mozgat és izgat igazán, erre az alkotói munkára éhezem. A második filmemnél ért ez a rácsodálkozás – egész más visszakerülni egy már ismerős közegbe. 

A műsorvezetés és filmszínészet kimondottan dinamikus hivatások. A két választott „új” irány, a vidéki élet és a jóga segítenek az egyensúly megőrzésében? 

Ez az, amikor a tudatosság az intuícióval párosul és jól működik. Amikor korábban a költözés vágyát emlegettem, valójában épp ez volt a fő szempont. Már évek óta ebben a pezsgésben léteztünk, azon töprengtünk, jó lenne valamivel ellensúlyozni ezt az intenzív napi rutint. A bajor faluban töltött időszak megmutatta, milyen jól funkcionálunk egy teljesen más környezetben. Amikor visszatértünk, pontosan tudtuk, hogy hosszú távon ez biztosítja majd az életünkhöz szükséges komfortot. Lehet, ha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, és nem utolsósorban rendszerezettebb munkánk lenne, bennünk se született volna meg egy új életforma vágya. Lehet, jobban élveznénk a zsongást, mert a harmónia a másik oldalon lenne biztosítva. Nagyon bátornak tartom magunkat, és ebben a környezetünk is megerősít minket – a szívük mélyén sokan vágynak a változásra, de nem merik meglépni. 

Valójában az ingázástól válik fenntarthatóvá ez a struktúra; a fővárosi munkád során magadba szívod a napodhoz szükséges pezsgést, eleget teszel annak a dinamikus létezésnek, amely korában a mindennapjaid szerves részét képezte, majd visszatérsz a lelassult és csendes vidéki miliőbe. Ez fontos, elvégre így kerülnek  egyensúlyba a dolgok. 

Igen, erről a harmóniáról kellene szólnia az életnek. Ugyanakkor a fővárosban is lehet csodálatosan élni, nem feltétlenül szükséges ehhez a vidéki környezet. Ez a két dolog nem jó és rossz, nem fekete és fehér, mindennek számtalan különböző árnyalata van. Abban viszont szilárdan hiszek, hogy nem elegendő elmondani, elmagyarázni valamit a gyerekeknek. Mindent meg kell mutatni, hiszen ők azt fogják csinálni, amit tőled látnak, amit te tanítasz nekik. Azáltal, hogy egy természetközeli környezetben élünk, már az első pillanattól egy egészen más életet tapasztalnak. Azt hiszem, minden szülő – függetlenül attól, hogy mennyire ismert – próbál minél biztonságosabb és élhetőbb környezetet teremteni a gyerekének.