5 dolog az anyaságban, amire senki sem készít fel

Striák, megereszkedett cickók, kihulló haj és szőr olyan helyeken is, ahol korábban soha. Ezek kellemetlen meglepetések ugyan, de legalább tudtunk róluk. Az anyaság alábbi velejáróiról, viszont senki nem szólt egy szót sem!

Kilenc hónapon keresztül bújjuk a terhesirodalmat, majd a 'hogyan neveljük jól az újszülöttünket' jellegű írásokat, remélve, hogy ezáltal kialakul valamiféle fogalmunk arról, hogy mivel is jár az anyaság. Felkészülünk rá, hogy milyen testi változásokat hozhat majd egy baba világrahozatala és igyekszünk előre tudatosítani magunkban, hogy mire számítsunk majd az első kemény hónapok során.

Miért nem szólt senki, hogy ezzel jár az anyaság?

Arról bezzeg nem írtak a könyvek, hogy minden alkalommal amikor megfogjuk a gyermekünket, elönt bennünket az érzelmek mindent elsodró áradata. A szeretet, a csodálat, a felelősségérzet, a kétségbeesés, félelem, mind...egyszerre. Senki nem szól róla, hogy ha épp nem a kezünkben tartjuk majd csemeténket, akkor is percenként oda fogunk menni a kiságyhoz ellenőrizni, hogy vesz-e még levegőt.

Arra sem voltunk felkészülve, hogy mostantól mindenki más gyereke is a sajátunkra emlékeztet majd. Hogy a tragikus hírek az újságban vagy a televízióban, amikben gyerekekről is szó esik, azonnal könnyet csalnak majd a szemünkbe. Hogy nem leszünk képesek többé olyan filmjelenetet végig nézni, amiben gyereknek esik bántódása. Hogy szinte felforr majd a vérünk az indulattól, ha pedofíliáról hallunk. Korábban rezzenéstelen arccal hallgattuk a híreket, most meg szinte mindent is összekapcsolunk az agyamban a gyermekünkkel és emiatt személyes tragédiaként éljük meg a hallottakat/látottakat.

Mielőtt anyukák lettünk, igazából fogalmunk se volt arról sem, hogy mi is az az anyatigris. Nem gondoltuk volna soha, hogy egy nap mi is ezzé válunk. Hogy indulat hullám fog elönteni bennünket a legapróbb, legképtelenebb dolgok kapcsán is. Például, ha a gyerekünk ráköszön valakire az pedig nem köszön vissza neki. Vagy ha lelökik a játszótéren a mászókáról. Furcsa érzés, hogy igyekszünk mindentől megvédeni utódainkat, miközben pontosan tudjuk, hogy ez teljes képtelenség. De azért megpróbáljuk...

Arra sem készített fel bennünket egyetlen kismama könyv sem, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor szó szerint térdre kényszerít majd a bűntudat, és ott zokogunk éjszaka a padlón, amiért nem tudunk elég időt tölteni a gyermekünkel, vagy épp megtiltottunk neki valamit, amit amúgy nagyon szeretne. Azt sem gondoltuk volna soha, hogy ilyen mély emocionális kötődésünk lehet egy pár babazoknihoz, vagy egy nyúzott szakadt plüssjátékhoz. Képesek leszünk évtizedekig tárolni őket vákumzáras műanyagtárolókban. Amikor pedig rászánjuk magunkat, hogy végre megválljunk tőlük, újra elönt majd a nosztalgia és vele a bűntudat, és inkább eltesszük őket még egy évtizedre.

Nem hittük volna el, ha más figyelmeztetett volna, hogy mekkora trauma Anyuciból, átalakulni Muterrá. Hogy egyszercsak már nem lesznek többé kisbabák, kisgyerekek a házban. Hogy már nem igazán van ránk többé szüksége a gyereknek. Fájdalmas felismerés, hogy az a másfél évtized egy csettintésre elröppent. Senki se szólt, hogy ezt is meggyászoljuk majd, mint a régi testünket, a babázós időszakot, vagy a babaruhákat.

Egy szó, mint száz jó lett volna, ha valaki figyelmeztet bennünket, hogy az anyaság egyszerre lesz a legjobb dolog az életünkben és a legkeményebb is. Hogy lesznek olyan napok, amikor a rengeteg teendő szinte ketté tép majd bennünket, de olyan pillanatok is, amikor csak fekszünk egymás mellett a porontyokkal és élvezzük a közös létezést. Az anyaság egy leírhatatlan kaland, ami egyszerre gyönyörű és szívfacsaróan fájdalmas, és érdekes módon ez a két szélsőség tökéletesen megvan egymás mellett.

Via