És akkor az élet félbeszakadt

Amikor márciusban lezárták a fél világot, az addig ismert élet megszűnt.

Hajnali 3 óra volt, amikor megnyomtam a küldés gombot, és ezzel leadtam a könyv kéziratát a szerkesztőmnek, amin az elmúlt egy évben dolgoztam. Töltöttem magamnak egy pohár bort, a megkönnyebbülés szétáradt a testemben, és nem is sejtettem, hogy két héten belül egy globális egészségügyi válság küszöbén állunk majd.

A könyvem arról szól, hogy hogyan élnek az Y generációs nők. Miről gondolkodnak, beszélgetnek és mi miatt aggódnak, és mindez egy szó körül csoportosul: választás. Valaha a szabadság szinonimája volt, de a választástól való megcsömörlés miatt ez egyfajta kötöttséggé vált. Honnan tudjuk, hogy jól választunk?

Aztán hirtelen ezt elvették tőlünk. Ahogy az élet megtorpant, szembesülnünk kellett annak a valóságával, hogy hová jutottunk eddig a választásaink által: az otthonunkkal, a szerelmeinkkel, az életünkkel. És vajon tetszett, amit láttunk?

Ostobaság lenne arról írni, hogy mit „tanultunk” a felfüggesztett és stagnáló időből - az ilyesmit lehetetlen racionálisan és hűvös fejjel értékelni, amikor még ennyire közel van. De az élet, ahogy eddig ismertük, megszűnt azon a napon, amikor lezárták az országot. Az „új normalitást” monotónia és összezsugorodott valóság jellemezte, de esély is, nemcsak arra, hogy felülvizsgáljuk azt, ahogy az életünket folytattuk, hanem arra is, hogy átgondoljuk, hogyan szeretnénk ezután élni. Nem mehetünk vissza az „azelőttbe”, szóval akkor hová megyünk helyette?

Az Y generáció nőiségének alapvető jellemzője, hogy ura legyen a helyzetnek. Erősen kontrollmániás emberként a legrosszabb félelmem az, hogy elveszítem ezt - és aztán úgy kell összeszednem a különböző, egymásnak ellentmondó énjeimet, miközben az arcom vörös a szégyentől. A járvány kicsavarta az életünk ellenőrzését a kezünkből, és ez olyan hatással volt az emberekre, mint általában minden ilyesmi: azok, akik nagyobb anyagi biztonságban és tágasabb fizikai térben éltek, jobban viselték. Mégis, az érzés, hogy elszakadtunk az életünktől, univerzális volt, ahogy a világ naptára felszabadult és meghiúsultak esküvők, partik és nyaralások.

Talán azért, hogy elvonják a figyelmet a nagy dolgokról, a legkisebbeknek nőtt óriásira a jelentősége: edzőterembe menni, hajat vágatni, elviteles kávét venni minden reggel. Az életünk infrastruktúrája nemhogy felfeslett, de megtizedelődött. A napi rutinunk nélkül, amit a felnőtt életünk során alakítottunk és finomítottunk, és gyakran robotpilóta üzemmódban végeztünk, elveszettnek és idegesnek éreztük magunkat.

Elkezdtem kerülni a tükröket, mert kísértett a többcentis sötét lenövésem - több, mint amennyit 13 éves korom óta láttam belőle -, amitől, bár aligha világméretű a jelentősége, úgy éreztem, mintha egy idegen nézne vissza rám. Az egyik vad estén leültem és egy elektromos sarokreszelővel lereszeltem a férjem lábáról a száraz bőrt. Aránytalanul nagy elégedettséggel töltött el, ahogy az elhalt hámsejtek felhőként lepték be az arcom. „Semmit sem tudok kontrollálni, ami ezen a házon kívül történik - sziszegtem az összeszorított fogaim között. - De meg tudom zabolázni a szőrös patáidat.”

Elővigyázatos vagyok a dolgok jó oldalával; sértőek azokra nézve, akiket a kétségbeesés szorongat. De ha létezik egy jó oldala, amit megjegyezhetünk, az az lenne, hogy rákényszerültünk, hogy feladjuk az ellenőrzést minden fölött, ami nem az otthonunk négy fala között zajlik. A figyelmünk, amikor nem a hírappokat pörgettük, hirtelen a fűszertartókra, az otthoni edzésekre és a díszdobozos DVD-gyűjtemények végtelen kínálatára összpontosult. Újfajta jelentősége lett annak, ha megtanultunk elkészíteni egy új ételt (én a csirkés laksa levest) vagy befejeztünk egy kirakóst. Elfáradtam abban, hogy megpróbáljam megjósolni, mikor lesz vége az egésznek. Egy adott pillanatban úgy döntöttem, megadom magam a „nem tudásnak”, és talán életemben először, úgy fogadok minden napot, ahogy jön. Olyan emberként, aki mindig előre tekint - a következő projektre, a következő nyaralásra, a következő szülésre - ez nagyon nagy fegyelmet igényelt tőlem. Erőnek erejével kellett megzaboláznom a gondolataimat, amikor azon kaptam őket, hogy a jövőbe tévedtek. Vajon képes leszek…? Nem! Ma egészséges vagyok. Ma dolgozom. Ma gondoskodom. A holnap egyelőre egy ismeretlen vidék, ahová nem engedem többé röppenni magam.

(...)

A cikk folytatásában szó esik még a romantika megkérdőjelezhető haláláról, a Zoom-hatásról és a gyerekeinknek hagyandó örökségről is - keresd az ELLE 2020 szeptemberi számában.

2020 szeptember