A Napalm Girl útja a gyógyulásig

Phan Thi Kim Phúc 1972. június 8-án mindössze kilencéves volt, amikor Nick Ut, az AP hírügynökség fotósa elkészítette híres fotóját az amerikai napalmtámadásról.

A magyar Elle-nek testi és lelki sebekről és a gyógyulás útjáról mesélt.

Az ikonikus fotó az egész világot bejárta, de a kép valós történetét kevesen ismerik. Fel tudná idézni annak a napnak az eseményeit?

Élénken emlékszem a napra. A Chow Die templomban játszottunk, amely a falu óvóhelye volt. Éppen ebédeltünk, amikor hallottuk, hogy a katonák kiabálják: szaladjunk ki a templomból! Futni kezdtem, és láttam, amint a repülőgép felénk tart, aztán azt is láttam, amint ledobja a négy bombát, majd nagy robbanásokat hallottam. Egyszerre tűz vett körül mindent, leégette rólam a ruháimat, a bal karom lángokban állt, amit a jobb kezemmel próbáltam eloltani, így az is megégett. Rettenetesen féltem. Még mindig emlékszem a gondolatokra, amelyek akkor átfutottak rajtam: hogy örökre csúnya leszek, és nem lesz többé normális életem. Egy pillanatra megálltam, de ekkor megláttam a testvéreimet, az unokatestvéreimet és néhány katonát, aztán velük együtt futottam addig, amíg csak bírtam – eközben készült a felvétel. Emlékszem, az egyik katona adott egy kis vizet inni, és a bőrömre is öntött belőle. Abban a pillanatban elájultam. Nick Ut pedig, mint később kiderült, gyorsan kórházba vitt, ahonnan Saigonba szállítottak, és a szüleim csak két nap múlva találtak rám. 14 hónapig voltam kórházban, ahol 17-szer műtöttek meg.

A lelki sebekkel hogyan küzdött meg?

Kezdetben gyűlöltem azt, ami velem történt, és féltem attól, hogy soha nem fogok férjhez menni, nem lehet normális életem. Azt hittem, ennyi volt az életem. Valahányszor megérintettem a bőröm, és megláttam a hegeket, amik csúnyák voltak, és leginkább a bivalybőrhöz hasonlítottak, megijedtem magamtól. De nem csak a hegek rémítettek meg, hanem az állandó fájdalom és a rémálmok, amelyek gyötörtek. Traumatizált voltam, és nem volt önbizalmam. Mindig hosszú ujjú felsőket viseltem, hogy elrejtsem az égési sebeimet, és az volt az álmom, hogy egy nap én is rövid ujjút vehessek fel, akárcsak a barátnőim. Azt kérdezgettem: „Miért pont én? Miért élek még mindig? Mi az életem célja?” Sötétnek láttam a jövőt. A kaodaizmus vallás szellemében nevelkedtem. (Ez egy sajátosan vietnámi, monoteista vallás, amelynek alapelve, hogy valamennyi vallás ugyanazzal az isteni eredettel rendelkezik – a szerk.) Évekig imádkoztam Cao Dai isteneihez a gyógyulásért és a lelki békéért, de amikor egyik imám a másik után maradt megválaszolatlan, világossá vált számomra, hogy ezek az istenek vagy nem léteznek, vagy nem törődnek velem. Aztán 19 éves koromban a saigoni könyvtárban a vallási könyvek részlegét böngészve akadt a kezembe az Újszövetség, amelyen keresztül megtaláltam Krisztust és rajta keresztül a lelki békét az életemben.

Miután felépült, a kommunista propaganda eszközévé vált, és a nemzetközi újságírók előtt vonultatták fel mint az amerikai barbárság élő szimbólumát. Mesélne erről az időszakról?

Miután megégtem, az lett az álmom, hogy orvos legyek, hogy én is segíthessek másokon úgy, mint azok a nővérek és orvosok, akik annak idején engem kezeltek. Bekerültem az orvosi egyetemre, elsőéves hallgató voltam, amikor a fénykép elkészültének tizedik évfordulóján a vietnámi kormány újra felfedezte a történetem. Te vagy az a kislány azon a híres képen, ugye? Az esetet felkapta a sajtó, sok külföldi újságíró jött Vietnámba interjút készíteni velem. Mivel egyfolytában sajtótájékoztatókra kellett járnom és nemzetközi újságírókkal beszélgetnem, alig maradt időm bejárni az órákra és tanulni. Elvették a szabadságomat, nem csinálhattam azt, amit akartam. A tartományi kormány a saját propagandájára akart felhasználni, és nem védték meg a magánéletemet. Nem tudtam lépést tartani a tanulmányaimmal, és végül emiatt kiestem az egyetemről. Ez igazi mélypont volt az életemben. Gyűlöltem őket, amiért nem hagyták, hogy beteljesítsem az álmaimat, és azt kívántam, bárcsak meghalnék. A háború áldozata voltam, ezáltal pedig a propaganda áldozatává is váltam.

A fénykép a megjelenését követően rendkívüli hatást gyakorolt a nyilvánosságra, és felerősítette a vietnámi háború elleni hangokat. Az ön életében volt a fotónak valamilyen pozitív hozadéka?

Amikor először megláttam a képet, iszonyúan zavarba jöttem. Az összes testvéremen volt ruha, csak én voltam meztelen, csúnyának láttam magam. Azon tűnődtem, miért készítette a képet a fotós, és azt kívántam, bárcsak ne tette volna. Aztán, amikor az iskolai előmenetelemet és a magánéletemet is negatívan befolyásolta, még inkább gyűlölni kezdtem a fotót. Az első gyermekem megszületése után változtak meg az érzéseim. Ránéztem a fényképen arra a kislányra, és azt mondtam magamnak: soha nem engedem meg senkinek, hogy ezt tegye a gyermekemmel. Ez a fénykép hatalmas ajándék számomra, mert arra késztet, hogy tegyek valamit a gyermekek védelme érdekében. Most már büszke vagyok rá, és nem érzem zavarban magam miatta. Az életemet a gyerekek megsegítésének szenteltem, habár nem lettem orvos, így mégis tudok segíteni.

(...)

Bedike Barbara

A teljes interjút az Elle magazin 2020. decemberi számában olvashatják.

ELLE 2020/12