Ez a férfi engem nagyon fog szeretni

A szex arcai sorozatból

Ez a férfi engem nagyon fog szeretni
Andrásnak

„Nekem két dolog megy jól: a szex és a munka" – mondogattam magamnak szingli életem hosszú évei alatt. Építettem az újságírói karrieremet, bezsebeltem a szakmai sikereket, és a tükör előtt nap mint nap magasra tornyoztam a rengeteg, rőt vörösre festett loboncomat. Kihúzgáltam belőle néhány fürtöt, hogy kószán és csábosan lengedezzenek az arcom körül. A számat bordóra rúzsoztam, a szememet fekete szemhéj-tussal pingáltam ki, füleimben méretes fülbevalók lifegtek, ujjaimon feketeköves ezüstgyűrűk díszelegtek. Testhez simuló pólókban, fekete miniszoknyában és extravagáns nejlonharisnyákban grasszáltam. Az utcán, a munkahelyemen, társaságban, szórakozóhelyeken és házibulikban.

A férfiak a lábaim előtt hevertek. Úgy válogattam közöttük, mint gyerek a játékboltban. Mert ismertem a csábítás trükkjeit: az alulról való szembenézést, a mélyen búgó nevetést, a kétértelmű mondatokat, a kiválasztott hímpéldány röpke, mintegy véletlen megérintését beszélgetés közben. Én voltam a vamp, a hódító Donna Juanita, a végzet asszonya.

Az álca működött, és a maszk idővel szinte rám fagyott. Volt minden: egyéjszakás kalandok, amelyek azért nem folytatódtak, mert én nem akartam. Hosszan tartó, szexuális barátságok (így neveztem őket), amelyekben az együttlétek során vizesre gyűrődött a lepedő, leszakadt a csillár, beomlott a plafon, kitört az égszakadás-földindulás. Egyszer a szomszédasszonyom majdnem kihívta hozzám a mentőket, mert a falon túli sikolyokról azt hitte, éppen elevenen nyúznak. Én pedig büszke voltam magamra, és fennen hirdettem: így kell szabadon élni. Közben időnként sírtam a sarokban, pontosabban a szívem legrejtettebb zugában. Mert eszeveszetten vágytam rá, hogy társam legyen, és sok pasasnál titkon abban reménykedtem: talán ő lesz az. Persze, nem ő lett.

Aztán történt valami. Meghalt a nagymamám. A legjobb barátom volt – az egyetlen ember, akihez bensőséges érzelmi kapcsolat fűzött. A gyász ideje alatt úgy éreztem, belebolondulok a veszteségbe. Utána akartam halni. Menekültem volna a korábban olyannyira élvezett szexuális aktusokba. Hiába. Kísértetiesen produkálták azt a semmi-élményt, amit a halál árnyékában átéltem. És akkor abbahagytam. Jobb, ha inkább egyedül leszek, gondoltam. Kétségbeesésemben babonásan Nagymamát kérleltem: akárhol is van, járjon közbe az érdekemben. Küldjön maga helyett valakit, egy férfit, aki igazi társam lesz ebben a farkas-világban. Mert úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki eltévedt a sötét erdőben, és most vacogva, rettegve kuporog a baljósan recsegő fák alatt. Az ágyamban is, ahol immár egyedül aludtam, magzatpózba gömbölyödve néztem a falvédő mintáit, amíg nagy sokára álom jött a szememre.

Pár hónap múlva találkoztam Andrással. Nem volt égzengés, nem dördült el a startpisztoly, hogy „ezt a pasit le kell vadászni." Semmi ilyesmi nem volt. Csak a csöndes bizonyosság, egyetlen gondolattal: „ez a férfi engem nagyon fog szeretni." Akkor már egy ideje ismertük egymást, de nekem beletelt némi időbe, amíg leesett a tantusz. És azon nyomban hatalmas gondban voltam: hogyan csináljam? A felületes csábítás nagymestereként úgy éreztem, azt most nem lehet. Nem szabad azt hinnie, hogy csak magamra akarom rángatni. Ugyanakkor azt sem akartam, hogy megijedjen, mert úgy zúdulok rá a gubancos lényemmel és a gubancos életemmel, mint a Niagara. Végül tettetett könnyedséggel megpendítettem neki, mi volna, ha meginnánk együtt egy kávét. Egy kávé végül is nem kötelez semmire, nem igaz? – gondoltam magamban. Ha nem akar engem, felfoghatja a dolgot barátkozásnak is.

Persze, akart engem. Sőt, később elárulta: már amikor először meglátott, az jutott az eszébe: „na, ez a nő elvisz, mint macska az egeret." Mondják, a nők választanak. András hagyta magát kiválasztani. A kávéház előtt, amikor több órás beszélgetés után elindultunk hazafelé, óvatosan megcsókolt a január esti sötétben. Azzal a csókkal lettünk egy pár.
Az ágyba bújással viszont vártunk. Nem akartuk elkapkodni. Először randevúzzunk néhányszor, ismerkedjünk. Ráérünk később. És én, aki régen nagy szexmániásnak véltem magamat, ezt hirtelenjében természetesnek és magától értetődőnek találtam. Voltunk sétálni, moziban, múzeumban, még nálam is. Két hétig bírtam, tőlem ez rekordteljesítménynek számított. Nem jelentettem be előre, mi a program azon a randevún, inkább rántottát sütöttem neki hét tojásból. Ez volt a célzás. Hiszen a tojás afféle afrodiziákum, köztudottan potencianövelő étel, a hetes szám pedig a teljességet jelenti. A teljességet, amit a testileg-lelkileg beteljesült szerelem hoz az ember életébe.

Hogy milyen volt? Esküszöm, nem emlékszem. Sem arra, meddig tartott, sem a pozitúrákra, sem az orgazmusaim számára. Csak az érzés maradt meg: a gyengédség, a melegség, a biztonság élménye; az, hogy úgy vesz körül engem ez a férfi, olyan védelmezőn, mint a legpuhább takaró. Mint amikor a kávéházban a beszélgetés izgalmában kihűlt a kezem, és megkértem, melengesse meg. A tenyere forró volt és száraz, nekem pedig átsuhant az agyamon: „kályha-ember. Az én kályha-emberem. Mellette mindig megmelegedhetek majd." Azt hiszem, akkor, 39 évesen, közel a 40-hez szeretkeztem először. Addig csak szexeltem, dugtam, keféltem. Nem volt rossz az sem, de elég volt. Amint mondják, kitomboltam magam. Felnőttem (kicsit későn, de hát jobb, mint soha, nem igaz?), és másvalamire vágytam. Andrástól megkaptam.

Ma már a felesége vagyok. Boldog asszony, aki büszke arra, hogy ilyen remek ember a társa. Elfogad az összes hülyeségemmel, a bipoláris zavarommal, a nehéz természetemmel együtt. És mindenben támogat. Végigcsinálta velem a rákot, két menetben. Velem volt és ápolt, amikor a mellműtétem volt, meg utána a kemoterápia és a sugárkezelés. Aztán két évvel később, amikor kipakoltak. És mellette, a folyamatosan megélt érzelmi biztonságban lett belőlem regényíró. Ő az én legdrágább kincsem. Teljes szívéből szeret, úgy, ahogy vagyok. Mintha egy lakatlan szigeten volnánk: én vagyok neki a Nő, az egyetlen. És nekem a többi férfi? Távolinak tűnnek, lehetnek bármilyen jóképűek vagy szexik. El sem tudom képzelni, hogy akárcsak egy ujjal is hozzám érjenek. Mert én Andrásé vagyok. Miközben teljesen megőrizhetem önmagamat, sőt, kibontakozhatok. És ő az egyetlen ember, aki a kemény, határozott nőben, akivé az élet érlelt, látja a kislányt, és tudja, hogy ezt a kislányt nagyon kell szeretni.

Ma már csodálkozom azon, hogy sokan úgy vélik, a szex a harmonikus kapcsolat alapja. Számomra megszűnt az lenni. A kapcsolat részévé vált. Meg azon is csodálkozom, ha azt mondják, szex nélkül meghal a szerelem. Amikor köztünk nem volt szex, mert a kemoterápia vagy később az alhasi műtét és a vele járó klimaxos időszak miatt hosszú szünetet kellett tartanunk, elmélyült a kapcsolatunk. A simogatások, összebújások általi testi intimitásban csak még inkább összeforrtunk.

De amin a legjobban csodálkozom, az a régi énem. A skalpvadász szingli, a csábító femme fatale, a dörzsölt vamp. Pedig az is én voltam, tudom. Már csak a hajdan készült fotókról köszön vissza, amikor előásom a fényképekkel teli cipős dobozt. Én pedig csóválom a fejem, és mosolygok rajta.