Akiket a sztárok igazán gyűlölnek

Az Elle riportere New Yorkban egy paparazzi mellé szegődött, és belekóstolt a világ egyik legjobban gyűlölt foglalkozásába

Chris Petersonnak nincs két egyforma napja, úgy követi az órarendjét, akár egy szerzetes. Reggel nyolc körül, amikor felkel harlemi lakásában, az első dolga, hogy megnézze, mi történt tegnap este: ki érkezett a városba, melyik paparazzo mit lőtt. A sztárok és a rajongók persze maguk is segítik a lesifotósok munkáját: a Twitteren lehet követni, ki hol jár éppen, de az igazi nagyágyúkat még ma is csak titkos csatornákon lehet megtalálni. A paparazzik komolyan kiépített hálózattal rendelkeznek. Akár a maffia: ugyan vérre menő versengés zajlik köztük az információért, valamilyen furán értelmezett betyárbecsület miatt segítik is egymást. Chris éjjel-nappal kapja és küldi az sms-eket: Rosie Huntington-Whitley a barátjával most érkezett meg a JFK-ra, Daniel Craig a városban van, holnap a PanAm felvételeinél az első jelenet Christina Riccié. A paparazzik többféleképpen dolgoznak: van, aki biciklin bóklászik a városban a szerencsére várva, mások letáboroznak egy-egy híresség háza előtt, sokan a forgatási helyeket tűzik ki célul.

New Yorkban a sztárok lakásai egyáltalán nem hivalkodók: Los Angelesszel ellentétben itt nem kis kastélyok, hanem kis lakások díszelegnek egymás mellett. „Mindenki Sarah Jessica Parkernél kezd“ – mondja Chris. Aztán jön Hugh Jackman, majd Liv Tyler. Courtney Love és Brooke Shields csak néhány méterre lakik egymástól, de Maggie Gylenhallhoz is ellátogatunk. Miután végigjárjuk a szokásos köröket (sajnos sehol senki), Chris úgy dönt, ideje keresni egy helyet, ahol letáborozhatunk. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy azt tesszük, amit a legtöbb paparazzo csinál a nap legalább 12 órájában: várunk és figyelünk. Most épp Cameron Diaz fitneszterme előtt. De mivel a színésznő jó ideig nem mutatkozik, átvonulunk Anne Hathaway lakása elé.

Három biciklit döntünk a fák mellé, mellettünk két hatalmas fekete táska, kezünkben diktafon – nem mondhatni, hogy sokat adunk az álcázásra. „Menjünk el a sarokig, mert ha meglát, sosem jön ki. Mindegyik celebnek van egy beépíttet radarja, és azonnal kiszúrnak minket – mondja Chris. – Ez Anne-re különösen igaz. Épp az új Batman felvételeinek közepén volt, amikor letáboroztam a háza előtt. Tényleg nagyon sokáig nem mutatkozott, azt hittem, beteg, vagy ilyesmi. Aztán egyszer csak kijött, és megkért – nem túl udvariasan –, hogy menjek el onnan és ne üldözzem. Én csak annyit válaszoltam, hogy csak egy képet szeretnék, és aztán elmegyek, de erre kijött az anyukája is: Van magának gyereke? – kérdezte. – Békén kéne, hogy hagyja. Mire én azt mondtam: Anne, te közszereplő vagy. Nem, színésznő vagyok, válaszolta. Majd kijött a vőlegénye is és azt hajtogatta, hogy Anne-nek joga van a magánélethez. Nem kezdtem el vele vitatkozni, de egy premiernél ezt nem lehet megcsinálni. Ha felépítettél egy karriert, arra alapozva, hogy felismernek, akkor annak vannak következményei. Minden egyes percedre kíváncsiak lesznek az emberek. Szeretnek vagy gyűlölnek, de mindenképp éreznek irántad valamit. És te ezeket az érzéseket váltod készpénzre. Én eleve csak azt fotózom, aki eladta magát és valamelyik cégnek az arca. Aki önmagára is termékként tekint. Ha egy sztár azt mondja, nem mosolyog a paparazzik kamerájába, azzal nem csak engem vesz semmibe, hanem azt üzeni a rajongóinak: nincs hozzám közötök. Pedig belőlük él! Ha az arcod termékké lesz, akkor ezt nem tudod csak akkor használni, amikor örömet lelsz benne. Mindig veled marad. Vannak olyan sztárok, akik elég intelligensek ahhoz, hogy ezt felismerjék. És vannak olyanok is, akik nem...“

A paparazzik kitaszítottak egy kegyetlen világban. Velük mindig, mindenki ki akar szúrni. Nem szereti őket az utca embere, nem szereti a sztár, a rendező, az operatőr, a forgatásirányító. Senki. A celebek megtanulták, hogyan tegyék eladhatatatlanná a képeket: lehajtják az arcukat, a szemükbe húzzák a sapkát, vagy pufikabátot vesznek fel. Vagy ott van Sarah Jessica Parker: minden reggel ugyanazon az útvonalon viszi a gyerekeit az iskolába. A paparazziknak nincs is ennél jobb dolga – elvileg: csak be kell állnod az iskola elé, kattintasz egyet és már adhatod is el a képeket. De Sarah gyorsan talált megoldást: minden nap ugyanazt a ruhát veszi fel. Melyik pletykalap akaraná mindig ugyanazt a képet leközölni?

Aztán a Gossip Girl forgatására megyünk. Blake Lively az egyik legfelkapottabb színésznő manapság, ha róla sikerül elcsípni egy különlegesebb képet, akkor Chrisnek akár több havi lakbére is biztosítva van. A lesben állással ellentétben a forgatásokon nem a rejtőzködés a legjobb állapot: a helyszínen minden apró jelre figyelni kell. Végre szép lassan kezdenek feltűnni a sztárok a színen: a tinilányok bálványa, Ed Wrestvick érkezik, aki a Gossip Girlben játszott Chuck karakterén kívül tényleg nehezen felismerhető figura. Hatszor vesznek fel egy jelenetet, ami ugyan nem túl izgalmas, de mivel Chris az egyetlen paparazzi a környéken, másnap elég jó áron el tudja adni a kutyát sétáltató Wrestvick fotóját. Néhány órán belül három másik paparazzi is megjelenik a színen (az egyiküknek maga Chris szólt, a többiek egy járókelő Twitter-fotóján ismerték fel a helyszínt). A legjobbkor jöttek: először három testőr tűnik fel, közöttük egy apró nő. Leighton Meester alig tud lépni, olyan szorosan veszik  körbe, de egy kitartó rajongó eléri, hogy adjon egy autogramot. Chris máris kattint, de az egyik testőr vakuval bojkottálja a fotózást. Chrisék felháborodottan kurjongatnak: láttad ezt? Ezt nem hiszem el! A nagy felháborodást Blake Lively érkezése szakítja félbe. Chris azonnal munkába lendül, csak a vakuk villanását lehet hallani. Lively egy perc alatt megelégeli a dolgot és odaszól a paparazzóknak: Oké srácok, most már elég lesz. Chris a két másik paparazzival egyetemben felhördül: Hallottad? Ezt mondta. Úgy, hogy két testőr takarja el. Egy normális képet nem tudtunk lőni. Crazy. – Hát igen. Mi mást is lehet erre mondani?

Ekkor már nagyon fáradt vagyok, de Chris bedobja az adu ászt: Tom Cruise érkezett a városba, és vele van Kate és Suri is.

Amikor megérkezünk a hotel bejárata elé, már legalább negyvenen tolonganak a forgóajtó előtt. A tömeg egyre csak nő, mindenki azt várja, vajon mikor lép ki a család az ajtón. Amikor már másfél órája nem történik semmi, én legszívesebben feladnám. Valahogy olyan szánalmas az egész, mondom, mire Chris megértően bólogat: crazy, hajtogatja – de egy pillanatra sem téveszti szem elől az ajtót. Igaza van: először hatalmas vállak és kopasz nyakak tűnnek fel: márpedig ahol testőrök vannak, ott előbb-utóbb megjelennek a sztárok is. Tom végül Surival a karján érkezik, megáll egy pillanatra, ezerwattos mosolyt küld a paparazzik felé, közben Suri vinnyogva takarja a szemét. Utálja a vakukat, magyarázza később Chris, és már pattanunk is fel a biciklire. Túlzás nélkül életveszélyben érzem magam, ahogy New York utcáin sárga taxik, egy luxuslimuzin és tucatnyi motoros paparazzi köré szorulva követem Chris minden mozdulatát. A közlekedési lámpa zöldre vált, és mi már indulhatunk is tovább. Hogy hova? Ne kérdezzék. Szem elől tévesztem az egész utazó cirkuszt, Chrisszel, Tom Cruise-zal és a síró Surival együtt.

Később, amikor néhány tévedéssel tűzdelt kanyar után izomlázzal a lábamban hazaérek Chris harlemi albérletébe, még mindig a magassarkúban hüppögő gyerek jár az eszemben. Hajnalban a billentyűzet zaja ébreszt, az előszobában Chris vigyorog a gép előtt: megvan a kép! Úgy tűnik, látja rajtam, hogy bennem elmaradt a happy end. „Nézd – magyarázza, miközben elkezdi feltölteni a képeket az ügynökeinek, hogy a pletykalapok, magazinok alkudozni kezdhessenek a fotókra – normális ember nem megy színésznek. Nagyon sok csillagot láttam már felemelkedni és elbukni. Eleinte, amikor híresek lesznek, még körbenéznek az utcán, vajon felismerik-e őket? Imádják, hogy rajonganak értük.  A színészek alapvetően éheznek a figyelemre: csodálókra van szükségük, mert a rajongók és minden más, ami a hírnévvel jár, pótolnak valmi űrt az életükben. Hozzászoknak az imádathoz. De egy emberrel már nem tudnak kapcsolatot létesíteni, mert az nem ugyanolyan, mint amikor több ezer ember imád és csak neked tapsol egy stadionban vagy a vörös szőnyeg mellett.“

Lehet, hogy igaza van. Ráadásul, bár a legtöbben elítélik a paparazzikat, a fel-felhördülő nagyközönség olyan perverz örömét leli a sebtében lőtt képekben, hogy kissé képmutatónak tűnik ez a hozzáállás. Ha nem lennének paparazzik, ma sem tudnánk, hogy Jennifert megcsalta Brad. Az emberek mindig is szerették a történeteket. A szociológusok szerint pedig amióta a vallás szerepe visszaesett a nyugati kultúrában, a sztárokkal való bármilyen érintkezés a halhatatlanság illúzióját adják a halandó embereknek. Ráadásul amíg a sztárhíreket olvasgatjuk, addig nem kell a saját életünk megoldatlan problémáival foglalkoznunk. Mi mást is lehetne erre mondani? Crazy...