Nőnek lenni Ruandában - 25 évvel a népirtás után

Szerzőnk rengeteget tett a helyi közösségek fejlesztéséért

Huszonöt évvel ezelőtt a hazámban, Ruandában népirtás történt, melyben majdnem egymillió embert öltek meg. 100 nap leforgása alatt sokezer nőt erőszakoltak és öltek meg, gyerekeket csaptak a falnak és férfiakat mészároltak le – csupán azért, mert a tutszi népcsoporthoz tartoztak.

Én akkor még kisbaba voltam, 1994-ben születtem, a genocídium alatt. A szüleimet és más rokonaimat is lemészárolták, és egyike lettem a többszázezer árvának, akik magukra maradtak egy olyan országban, ahol az utcákon ott hevertek a hullák és a folyók vörösek voltak az emberi vértől.

Mikor a borzalom véget ért, Ruanda szinte elpusztult. Iskolák, kórházak, bankok – semmi nem működött. A kormány még az alapvető szolgáltatásokról sem tudott gondoskodni. A hazám lett a világ egyik legveszélyesebb helye, ahova külföldieknek végképp nem volt ajánlatos betenni a lábukat.

Az egyik nagynéném befogadott és gyerekkorom nagy részét vele töltöttem. És bár igyekezett saját gyerekeként szeretni, nem volt ez egyszerű élet. Mint a legtöbb szomszédunk, mi is szegénységben éltünk és a kitörés lehetőségeiről álmodni sem mertünk.

Tinédzserként egyike lehettem azoknak a szerencsés gyerekeknek, akiket felvettek az Agahozo-Shalom Ifjúsági Faluba, egy olyan helyre, ahol az árva és sérült gyerekek élnek, gyógyulnak a traumából és ivételes négy évig tartó középiskolai képzésben részesülnek. A Falu nem csupán bent lakásos iskola – igazi otthon a reményvesztettek számára, olyan közösség, mely visszaadta az élete ritmusát és elég muníciót adott ahhoz, hogy célokat tűzzek ki magamnak.

A „mamáink” vezetésével – ők olyan nők, akik a gyermekeiket vesztették el a népirtás során, és a Falu gyermekeiről a sajátjaikként gondoskodtak – a Dalu lányai és asszonyai egy új, női vezetői réteget építenek az országunkban, ahol a nők helyzete javul, de még mindig elég bonyolult.

A Parlamentben több mint 60% a női képviselők aránya, és a kormány elfogadott egy törvényt, miszerint nagyobb egyenlőséget kell biztosítani a nemek között, a lányok taníttatására fókuszálva. Ugyanakkor a lányoktól még mindig elvárják, hogy a házimunkát az iskolai feladatok elé helyezzék, és a nők állandóan ki vannak téve a szexuális erőszak, a nem kívánt terhesség és a HIV vírus veszélyeinek. A ruandai lányok olyan hátrányban vannak, hogy mindösszesen annyian tanulnak közülük, mint a Falu diákjainak kétharmada.

Mielőtt a Faluba költöztem volna, olyan közösségben éltem, ahol az oktatás, különösen a lányok számára, egyáltalán nem számított különösebb értéknek. Nagyon kevesen érettségiztek le, és akik igen, azok is elég alacsony színvonalú oktatásban részesültek. Ruandában sok lány 11 éves kora körül esik ki az iskolából, amikor nagyobb részt tesznek rájuk az otthoni házimunkákból. Vannak barátnőim, akik a korai házasságban találták meg a kivezető utat. Mások nem kívánt terhességek miatt hagyták el az iskolát, mert nem volt elég pénzük az egyik legalapvetőbb női szükségletre: a fogamzásgátlókra. Az iskolarendszer nem vette figyelembe ezeket a kulturális faktorokat, amik a lányok oktatásból való kicsúszásához vezettek, ez persze határt szabott annak, mennyire tudja megoldani az iskolázottság a mélyszegénység problémáját.

Tiniként nyilván nem volt annyi befolyásom, hogy változtassak a kormány szakpolitikáján, de abban hittem, hogy a helyi közösségemben képes lehetek változásokat elérni. Így aztán megalapítottam a Females Solidarity Legacyt (Női Szolidaritás Öröksége), hogy erőt adjak a Falu lányainak. Az egyik első célunk az volt, hogy szexuális felvilágosítást nyújtsunk, és ez által csökkentsük a nem kívánt terhességek számát és a nemi úton terjedő betegségek számát a közösségünkben. Olyan programokat is kezdeményeztünk, amik a nőket vezetői szerepekre készítették fel és támpontokat adtak, hogyan lehetnek jó vállalkozók. Azóta a csoport már a Falun túl is tevékenykedik, közösségi projektekkel és mentorprogramokkal segítve a helyi középiskolás lányokat.

Én szerencsés voltam és elnyertem egy ösztöndíjat az Agnes Scott Collage-ba, egy női egyetemre Atlantában. Az otthonomtól távol, az évfolyamtársaim körében – csupa okos, motivált lány, akik szeretnének nyomot hagyni a világban – új szemszögből tekintettem arra a helyre, ahol felnőttem. Még több hiányzó részt fedeztem fel, amiket ki kell pótolni, ha a fiatal nőket arra akarom inspirálni, hogy válasszanak olyan karriert, amit tényleg szeretnek és hozzanak változást a közösségeikbe.

2017-ben az egyetemen elkezdtem egy projektet, melynek a Lift Her Up (Emeld fel) nevet adtuk, és a célja a ruandai fiatalok előrejutásának és a nők oktatásban való részvételének elősegítése. A kezdeti szakaszban az olyan, iskolán kívüli tevékenységek szervezését céloztuk meg, mint a művészet, a vállalkozás vagy a felkészülés a karrierre. Az első nyár során a Falu 120 tanulója vett részt a programban és tanult arról, hogyan terjeszthetik ki üzletfejlesztői tudásukat, valamint arról, hogy a vezetői és vállalkozói jártasságok elsajátítása milyen fontos katalizátorai a társadalmi és gazdasági változásoknak.

A Lift Her Upban részt vevő diákok annyira megihlettek, hogy amit megtanultam a program során, szerettem volna a továbbiakban is felhasználni. A Davis Projects for Peace támogatásával részt vettem egy tíznapos tábor megtervezésében és megvalósításában a Faluban, ami a történetmesélésre fókuszált a béke és a felemelkedés  témáiban. 26 fiatal nő mondta el a maga történetét a körülöttük lévő társadalmi–gazdasági egyenlőtlenségekről, ami aztán beszélgetésekkel folytatódott. Együtt gondolkoztunk építő és kritikai módon azon, hogyan érdemes megcélozni ezeket a helyzeteket és végül haladóbb és békésebb közösségeket létrehozni.

Valami hihetetlen történt az alatta 10 nap alatt. ezek a lányok, amint megosztották saját történeteiket a társadalmi igazságtalanságokról, elkezdtek változni. A félénk, bántalmazott lányok kinyíltak, miután arról tanultak, hogy hogyan szakadhatnak el a múltjuktól és a saját bizonytalanságérzetüktől. Az asszertívebbek figyelmet, együttérzést és lelki támaszt nyújtottak nekik. Mindenki elkötelezett a csoportban abban, hogy igyekeznek megoldásokat találni a strukturális társadalmi akadályokra Ruandában ami hátráltatja őket – valamint a lánytestvéreiket, unokatestvéreiket, barátnőiket – abban, hogy megvalósítsák az álmaikat.

Idén leszek 25 éves. Ha visszatekintek a gyerekkoromra, úgy érzem, nem csak rossz az, hogy a népirtás utáni Ruandában nőttem fel, amikor az országom az ítélkezés és a megbocsátás valóságával küzdött. Szemtanúja vagyok annak, hogyan fejlődik a hazám, abban, ahogyan az elárvult gyerekekről gondoskodik, ahogy a nők szerepét erősíti, és ahogyan újraépül és lehetőségeket nyit a teljes pusztulás után. Ez az a tapasztalat, amiből tudom, mit jelent a fejlődés. A fejlődés az egyének munkájából tevődik össze. Felgyorsul és magasabb szintre emelkedik, amikor ezek az egyének összefognak a közös cél érdekében, az után pedig együtt dolgoznak a megvalósításán.

Büszke vagyok arra a hatásra, amit a Lift her Up gyakorolt eddig a fiatal nők életére. De abban is elkötelezett vagyok, hogy még nagyobb befolyással legyünk azokra a problémákra, amik még mindig megkeserítik a ruandai nők életét. Bár valódi lépések történtek az egyenlőség irányába, még sok a tennivaló. Csak a lányok 14%-a végzi el a középiskolát és mindössze 3% végzi el a négyéves felsőfokú képzést. A nemi erőszak sajnos ma is mindennapos. És míg jelentős előrelépések történtek a születésszabályozás tekintetében, óriási szükség lenne a szélesebb körű felvilágosításra és a fogamzásgátló eszközök elérésére. Ruandában majdnem minden második terhesség nem kívánt terhesség.

Ezek a meggyökeresedett társadalmi problémák nem fognak egyetlen generáció élete alatt eltűnni, ezért is érzem át, milyen fontos, hogy amit megtanultam, átadhassam a fiatalabb lányoknak. Ha a Faluban végzett munkám megmozgatta az állóvizet, ezer lány az országból igazi változáshullámot indít majd!