„Az ember sosem lehet elég gazdag és elég sovány” – a test mint státuszszimbólum

A címbeli idézet Wallis Simpson régi mondása. De hogyan lett a testünkből státuszszimbólum?

 

Simpsont megosztó személyiségként ismerjük, képmutatással azonban nem vádolható. Valóban megfelelt a saját maga által támasztott kritériumoknak. Vagyonos férjei – például a trónról az ő kedvéért lemondó VIII. Eduárd brit király – révén gazdag volt, és alkatilag is karcsú. A bonmot száz év távlatából is érvényesnek tűnik, ami jól mutatja, mennyire makacsak a testtel és a társadalmi státusszal kapcsolatos elvárásaink – és hogy e kettő milyen szorosan összefonódik.

Ahogy Wallis korában, a 20-as, 30-as évek New York-i elitjében, úgy ma is, a test – különösen a láthatóan karbantartott, karcsú test – státuszszimbólum. Persze nem minden vékony test mögött áll vagyon, de létezik egy jellegzetes típus: a „státuszkarcsú”.

A karcsúság ugyanis egyes társadalmi körökben nemcsak elvárt, de egyenesen kötelező – a tagság feltétele. Aki gazdag és sikeres – vagy legalább annak akar tűnni –, az vékony. A test itt nemcsak esztétikai, hanem kulturális kód, amely azt üzeni: tudom, hogyan kell kinéznie annak, aki valaki.

Mit jelent egy teltebb nő a jelenben?

Kutatások rendre megerősítik, hogy a vonzó külső előny, az evolúció szerint pedig a szimmetria a legszexibb. Az ugyanakkor már kultúrafüggő, hogy pontosan mit is tartunk vonzónak. Ez ugyanis egy társadalmi konstrukció, azaz nem objektív adottság, hanem társadalmi megegyezés révén definiálódik. Volt idő, amikor a teltebb test a nyugati világban is a jólétet és gondtalanságot jelezte, azt, hogy az illető nem éhezik és fizikai munkát sem kényszerül végezni. Egy ideje már viszont inkább negatív sztereotípiák társulnak hozzá. A túlsúlyt sokan a lustasággal, igénytelenséggel vagy az akaraterő hiányával azonosítják – szemben a karcsúsággal, amelyhez az önfegyelem, a siker és a kontroll képzetei társulnak.

Csakhogy a vékony testhez nem csupán önfegyelem kell, hanem idő és pénz is.

A dietetikus, a személyi edző, az organikus superfood, a fehérjegazdag villásreggeli, és ma már az injekciós fogyasztószer sem pusztán anyagilag megterhelő – mindez idő, jelenlét, napirend. A státuszt jelző tökéletes test nem csupán életmód, hanem munkaviszony. Az ember teljes állásban szolgálja a testét, hogy az megfeleljen a társadalmi elvárásoknak. A vékony test ma éppen úgy a kiváltság jele, mint amikor Wallis Simpson járta az old money társasági eseményeit. A világ pedig legfeljebb annyiban változott, hogy ma sokkal hipokritább.

A nyomás megmaradt

A gazdagság és soványság közötti összefüggés ugyanis talán sosem volt ennyire nyilvánvaló, és közben ennyire eltitkolt és elhazudott. Mert miközben a soványság továbbra is elvárt, beszélni róla ma már szinte tabu, és abban sem vagyunk őszinték, hogy mit teszünk meg érte. Wallis idézett „bölcsességére” a body positivity és a testsemlegesség korában egy magára valamit adó felvilágosult nő csak forgatja a szemét, és szánakozva gondol a korszakra, amely még nem volt elég feminista ahhoz, hogy a nők azok és olyanok legyenek, akik és amilyenek szeretnének. Pedig a nyomás maradt, csak a beszédmód változott. Az eszközök pedig lényegében ugyanazok, legfeljebb más néven futnak.

Míg száz éve mindenki tudta, hogy ártalmas, önsanyargató gyakorlatokkal érjük el a társadalmilag elvárt alakot, ma mindezt egészségesnek címkézzük.

Ami régen az ecetdiéta volt – ezen gyakorlatot követte maga Lord Byron is állítólag –, az ma az enyhén hashajtó fehérjepor (tele vitaminnal persze)...

A teljes cikk (megannyi izgalmas írás mellett) az ELLE 2025. 3. számában olvasható, amit ITT tudsz megrendelni.