Hogyan tekintsünk vissza a tokiói olimpiára?

A Japánba szállított fegyverektől a női sportolók ruházatáig sok a kérdés. Miként viszonyuljunk ehhez a rendkívül bonyolult globális kirakathoz?

Nehéz év ez az olimpia-rajongóknak. Mielőtt az elhalasztott sportesemény elkezdődött, az egészségügyi szakértők és a szurkolók még azon gondolkodtak, vajon megrendezik-e egyáltalán, hiszen a Covid-19 azóta is jelen van az életünkben, Japánban pedig az átoltottság nagyon alacsony szinten áll. (Egy májusban készült japán közvéleménykutatás szerint a lakosok 83%-a tiltakozott az ellen, hogy Tokió ezen a nyáron megrendezze az olimpiát.)

Ráadásul, az emberek a pandémián túl is elgondolkodhattak azon, vajon mit tesznek az olimpia szervezői a sportolók támogatásáért: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság áprilisban bejelentette, hogy a továbbiakban is tiltani fogja a politikai jellegű tiltakozásokat és tüntetéseket, ami kifejezetten elkeserítően hatott a Black Lives Matter mozgalmak globális elterjedésének tükrében. A Nemzetközi Úszószövetség elutasította a Soul Cap kérését, hogy az afrikai származású úszók speciálisan afro hajra tervezett úszósapkákat használhassanak a versenyeken. Néhány sportoló pedig azt osztotta meg, hogy az olimpiai szabályrendszerek miatt csak nehezen tudják szoptatni a gyereküket.

Arról nem is beszélve, hogy Sha’Carri Richardsont, az USA leggyorsabb nőjét diszkvalifikálták, miután kimutatták, hogy marihuánát fogyasztott. Igaz, Oregonban, ahol a szer egyébként legális. A sportoló nyilatkozta szerint a fű édesanyja halálának fájdalmát segített feldolgozni.

És mégis, minden probléma, vita és rendszerszintű következmény ellenére, amik az olimpiát gyakran igazságtalan és a legkevésbé sem támogató versennyé teszik – leginkább a nők, és különösen a színesbőrű nők számára –, annak mindig örülünk, ha azt látjuk, hogy valaki megvalósítja élete álmát. Ha szomorú vagyok, sokszor újranézem például Aly Raisman talajgyakorlatát a 2016-os riói olimpiáról, amely után sírt a boldogságtól – és én is.

Tehát, hogyan számoljunk el olimpiai szurkoló énünkkel? Az elle.com megkereste Kavitha A. Davidsont, a The Athletic sport- és kultúrarovatának íróját, aki egyben a Loving Sports When They Don’t Love You Back: Dilemmas of the Modern Fan című könyv társszerzője is. A könyv, amelyet Jessica Luther sportújságíróval közösen írt, belemerül a sporttal kapcsolatos komoly kérdésekbe, és feltárja, mit jelent igazi rajongónak lenni. Az alábbiakban Davidson megosztja gondolatait az idei olimpiai játékokkal, valamint azzal kapcsolatban, mit tehetünk annak érdekében, hogy támogassuk kedvenc sportolóinkat.

Sok ember, különösen nők, vegyes érzelmekkel viseltetnek a 2020-as olimpiai játékokkal kapcsolatban. Te mit gondolsz?

A könyvünkben egy egész fejezet foglalkozik az olimpiák problematikájával. Először is, gazdaságilag sosem éri meg olimpiát rendezni. Másrészt rengeteg fegyvert hoznak be az országba, hogy biztonságos környezetet teremtsenek, aztán amikor a játékok véget érnek, a fegyverek maradnak. A verseny végeztével az óriási stadionok pedig évtizedekig kihasználatlanul állnak. Az ötlet, hogy az olyan vezetők, mint Vlagyimir Putyin, vagy az olyan országok, mint Katar, arra használják az olimpiát, hogy jobb színben tüntessék fel magukat a nemzetközi térben, elborzaszt. De ugyanakkor Jessica és én imádjuk nézni. Részben azért, mert a sportolók nemzetközi szinten megmutathatják magukat és összemérhetik a tudásukat. Részben pedig azért, mert a lányok és a nők számára ez a legnagyobb lehetőség, hogy nemzetközi színtéren megmérettessék magukat. Ez egyébként az Egyesült Államok kudarca, hogy nincs a női sportoknak megfelelő szakmai apparátusa.

Könyvünk ajánlója így hangzik: „Minden rajongónak, aki szereti a sportokat, és azt kívánja, hogy azok egyre jobbak legyenek.” De van néhány dolog, ami nem változhat előnyére. Például olyan nincs, hogy biztonságos labdarúgás. És szerintem problémamentes olimpia sincs, hacsak nem ugyanott rendezik meg minden negyedik évben. Ami a fiatalabb sportolókat illeti, akik először versenyeznek, felismerhetik, hogy talán felelőtlenség most megtartani a játékokat – valószínűleg nem tesz jót a közegészségnek –, de azt is meg kell értenünk, hogy ezek a gyerekek honnan érkeznek, és miért akarnak versenyezni. Aztán jönnek a hírek Sha’Carri Richardsonról, a tüntetések tilalmáról, a Naomi Osakát és Simone Bilest övező rosszindulatú megjegyzésekről, arról, hogy a norvég strandröplabda válogatottat megbüntették, mert nem bikinialsóban versenyeztek. Ez a világ legnagyobb kirakata. Tehát mindig meg is fogja mutatni, hogy mi az, ami rossz a sportban, és hogyan lehetne javítani rajta.

Azt is megírjátok a könyvben, hogy nem szeretnétek megoldást ajánlani ezekre a problémákra. De azért van valami tanácsod azoknak, akik vonakodnak szurkolni a játékokon?

A könyv eredeti címe az volt, hogy How to Love Sports When They Don’t Love You Back, de írás közben rájöttünk, hogy a „hogyan” kérdésre nem tudunk választ találni. És azt is megértettük, hogy a szurkolók nem egyformák. A könyv nagy része arról szól, fogadjuk el, hogy a sportolók is emberi lények, különbözőek és sokszínűek, de ugyanez vonatkozik a szurkolókra is. Nincs olyan megoldás, ami mindenkinél alkalmazható lenne, hiszen senki sem ugyanúgy érzékeli ezeket a dilemmákat.

Az egyik dolog, amit megtanultunk, hogy legyünk türelmesek önmagunkkal, amikor nem tudjuk kezelni a bűntudatunkat – és hogy másokkal is legyünk empatikusak, amikor ők járnak hasonló cipőben. Ha képes vagy úgy élvezni a sportot, hogy nem gondolsz az egyéb dolgokra, jó neked. De toleránsnak kell lenned azokkal, akik igen.

Mit gondolsz, megváltozhat a hozzáállás a közeljövőben? Óriási felháborodás övezte azt, hogy Sha’Carri nem indulhatott az olimpián, és Simone Biles mellett is rengetegen kiálltak, mikor úgy döntött, hátralép egyet.

A másik oldala annak, hogy kedvesebbek legyünk önmagunkkal az, hogy minden, amit a könyvben leírtunk, rendszerbe foglalt. Olyan berögződött rendszerekről beszélünk, amik évtizedek, ha nem évszázadok óta velünk vannak. És egyetlen szurkoló tettei vagy hozzáállása nem változtathatja meg őket. Viszont együtt több erőnk van, mint gondolnánk. Láthattuk, ahogy a Black Lives Matter, és az azt övező nyilvános felháborodás végre rászorította a washingtoni amerikaifutball-csapatot, hogy megváltoztassa (korábban rasszista) nevét.

És én látok némi haladást. Minél több olyan sportot kap fel a média, amelyek eddig szinte láthatatlanok voltak, annál szkeptikusabbá válhatunk a létező intézmények irányában, és annál inkább számon kérhetjük őket. Más iparágakhoz hasonlóan a sport is a lustaságra épít. A rajongás általában már kisgyerekkorban kialakul. Emiatt a sport olyan, mint egy soha ki nem fogyó pénznyerő automata, és változást is csak úgy lehet elérni, ha először megrengetjük az alapokat. Dan Snyder (csapattulajdonos) sem világosodott meg hirtelen, amikor rájött, hogy a washingtoni focicsapat neve rasszista. A FedEx és a Nike, mint a csapat szponzorai, levelet írtak neki a befektetőik tanácsára, akik azzal fenyegették őket, hogy máshova viszik a pénzüket, ha nem győzik meg a férfit a névváltoztatásról. A szponzorok tehát nyomást gyakoroltak a tulajdonosra, aki így megváltoztatta a nevet.

Szerintem bárhogy is következik be a változás, az rossz nem lehet. Nem érdekel, hogy a pénz miatt történik, vagy mert valakit megfenyegettek, esetleg az illetékes tényleg fejlődik emberileg. Úgy gondolom, ez valahol a kettő kombinációja, de biztos, hogy mindig az a leggyorsabb, ha az alapoknál avatkozunk be.

Mit javasolnál, milyen más módokon támogathatjuk kedvenc sportolóinkat, hiszen tulajdonképpen ez az, amiért nézzük a közvetítéseket.

Először is, ha szereted a női sportot, és arra vágysz, hogy megkapják a megérdemelt időt és megbecsülést, kövesd a riportereket, akik ezekről tudósítanak. Írj a szerkesztőiknek, vagy kommentelj a cikkeik alá, hogy több ilyen tartalmat szeretnél látni, mert csak így generálhatunk változást. Ha egyéni sportolókat támogatnánk, ezt megtehetjük az általuk reklámozott termékek, vagy a nevükkel fémjelzett mezek megvásárlásával. De ezek intézményesített dolgok. És különösen akkor, ha az egyes sportolókkal való bánásmódról van szó, ennek nagy része az intézményektől és a médiától függ, akiknek ideje jobban végezni a munkájukat, és emberségesebben bánni a sportolókkal. Fizetünk nekik, hogy szórakoztassanak minket, de nem rendelkezhetünk felettük. Ők is munkát végeznek, alkalmazottak. Belemehetünk abba a diskurzusba, hogy az USA hogyan bánik a vezetőséggel és az alkalmazottakkal, de legyen elég annyi, hogy a sportban a vezetőség csupa milliárdosból tevődik össze.

Mindig emlékezzünk arra, hogy a sportolók nem tartoznak nekünk teljes valójukkal. És semmiképpen sem tartoznak a teljes testükkel, amivel most meg is kell békélnünk a Simone Biles-ügy kapcsán. Ők is emberi lények. Ezt nehéz szem előtt tartani, mert pont azt szeretjük a sportban, hogy emberi lények emberfeletti teljesítményre képesek. Azt szoktam mondani, hogy a sport áll legközelebb a modern kori mitológiához. De tény, hogy a versenyzők nem istenek. Hibáznak, és ez így van rendjén. Valójában ez teszi a sportot olyan nagyszerűvé.

Hasonló hangnemben twitteltél arról is, hogy akik kritizálják Simone Bilest, nem érzik át a torna valódi nehézségeit, és ez részben azért is lehet így, mert Amerikában többnyire nők művelik ezt a mozgásformát.

Igen. Mármint, a német tornacsapat például úgy döntött, nem akar tornadresszt viselni. Hosszúnadrágos, teljes testet fedő ruhát vettek fel, és én azt mondom, erősítsük őket ebben. Azt kellene hordaniuk, amit csak akarnak. De azt sem hiszem, hogy egy sportoló kevesebb lenne attól, ha ő glitteres-csillogós tornadresszben akar versenyezni. Mindez olyan elavult, de régóta fennálló elképzelésekre nyúlik vissza, hogy egy sportolónak hogyan is kellene kinéznie, kinek valók az egyes mozgásformák, és hogy a női test túl feminin és gyenge ahhoz, hogy megbirkózzon a fizikailag megterhelő gyakorlatokkal.

A tornát pedig különösen nem értik az emberek. A „yips”-hez hasonlítják, amit Simone most átél. (A „yips” kifejezést arra használják, ha egy tehetséges sportoló teljesítménye hirtelen leromlik, és nem lesz képes a saját sportja alap gyakorlatainak kivitelezésére sem.) De amikor a Yankees játékosa, Chuck Knoblauch yipstől szenvedett a 90-es években, ő csupán nem volt képes eldobni a labdát az első bázisig. Ennek a tornában az felel meg, hogy valaki három méter magasságból nem ér földet, vagy elront egy forgást egy enyhén kipárnázott fémpadon, ami csak néhány centire van a fejétől. Mivel ezeket a sportágakat nőiesnek gondolják, nem is tartják veszélyesnek, vagy legalábbis nem helyezik olyan gladiátori magasságokba, mint a jégkorongot vagy a labdarúgást. Pedig ez egyszerűen nem így van.

Forrás: Elle