A szaúdi nők végre vezethetnek – De mennyire szabadok valójában?

"A változás csak lassan valósulhat meg". Helyszíni riport.

2018. június 24. Éjfél múlt egy perccel Szaúd-Arábiában. A forgalomirányító rendőrök fekete sapkában és fényvisszaverő mellényben minden fontos csomópontnál rózsákat osztogatnak. Az ország első női vezetői városi terepjárókkal és feldíszített luxusautókkal vonulnak fel, néhányan a kocsijukhoz illő fejkendőkben, és hálával fogadják a virágokat. Vannak, akik sírnak, mások csak úgy sugároznak az örömtől, megint mások lazán üvöltetik valamelyik arab-öbölbeli slágert.

Dzsiddában vagyunk, a Vörös-tenger partján fekvő modern városban, amiben megvan az összes jövőbe mutató kellék: drága éttermek, taxiappok, és egy virágzásnak induló start-up szcéna. Ugyanakkor Dzsidda a második legnagyobb metropolis a világ egyik legkonzervatívabb országában, ahol egészen mostanáig a nők nem vezethettek autót.

A nap folyamán különböző gálákkal és fesztiválokkal fogják ünnepelni a női sofőröket. Az éttermek, fürdők és hotelek különleges ajánlatokkal készülnek. A Burger King WhoppHer-eket osztogat, ami egy szimpla Whopper egy H-val megspékelve, jelezve, hogy ők is gondolnak most a nőkre. Most még az óriásplakátok is, melyek gyakran elhomályosítva jelentetik meg a női arcokat, hirtelen elkezdtek a nőkhöz beszélni. “Kedves nővérünk, vezess biztonságosan!” – szól az egyik.

Mindez része annak a kampánynak, amely véget vetett a nők vezetési tilalmának, az iszlám konzervatív értelmezéséből fakadó, íratlan, de régóta érvényes szabálynak, amely különböző mértékben meghatározta az ország vezetését és a közéletet a királyság 1932-es megalakítása óta. Ám amióta Mohamed bin Szalmant 2017-ben, 31 évesen kinevezték koronahercegnek, a monarchia folyamatosan gesztusokat tesz a szaúdi társadalom liberalizálásának irányába. A koronaherceg, akire sokszor csak neve kezdőbetűivel hivatkoznak (MBS), beszélt róla, hogy Szaúd-Arábia visszatérne olyan lehet, amilyen korábban volt – egy mérsékelt iszlám vezette ország, amely nyitott más vallásokra és a világra”. A vezetési tilalom feloldása egy kicsi, de tudatos lépés a Vision 2030-nak nevezett tervben, mely Szaúd-Arábiát egy hipermodern, társadalmilag megengedő, a külföldi vállalatokra nyitott nemzetté tenné.

A nők – akik egyfajta állandó felügyelet alatt élnek, ami miatt olyan alapvető dolgokra is engedélyt kell kapniuk egy férfi rokonuktól, mint az utazás, a munka vagy a házasság – óvatos optimisták, és kíváncsian várják, mi következik. 2018 júniusában tíz napig az anyósülésen foglaltam helyett mellettük.

A tiltás feloldása utáni reggelen egy BMW-be szállok be EnaamAl Aswaddal, egy 43 éves részmunkaidős sminkmesterrel, aki a Careem nevű sofőrszolgálat első női vezetője. Majdnem 38 fok van, az idő napos és párás, és mindketten bokáig érő fekete abaját viselünk, a szaúdi tradíciónak megfelelően, ám csak én izzadok benne.

“Olyan boldog vagyok és úgy izgulok” – mondta nekem Al Aswad néhány nappal ezelőtt. A magas, vékony nő, akinek tökéletes szemöldöke rögtön megmutatja, milyen tehetséges sminkes, korábban sokat autózott hazájában, Szíriában és a tapasztalata nagyon jól jön a cégnek.

Őt kérték fel, hogy ma elvigye a nyugati újságírókat – egyenként – a dzsiddai Beautat Business Parkba, ahol egy csomó irodaépület található a Gucci és Tiffany üzletekkel szemben. A Careem a legnépszerűbb sofőrszolgálat Szaúd-Arábiában: körülbelül a közel-keleti Uber (bár az Uber is jelen van a régióban). A tilalom feloldásában a Careem meglátta a lehetőséget, hogy kibővítse kínálatát és elkezdte kiképezni a “Captainah”-kat, azaz női Careem sofőröket. Al Aswad egy a körülbelül 2000 eddigi jelentkező közül, a cég azt tervezi, hogy 20.000 nőt alkalmaz majd a közép-keleti / észak-afrikai régióban 2020-ig.

A tény, hogy nők is vezethetnek, a szaúdi kormányról modernebb képet fest a potenciális befektetőknek és a nem muszlim turistáknak, akiket szeretnének odavonzani, de nem biztosítja a nők szabad mozgását. Ennek eredményeképpen sokan olyan engedménynek látják ezt a férfi uralta kormányzástól, mely felveti a kérdést: mi van, ha az üdvözlendő változás nem a megfelelő okok miatt történik?

“Ez jó lehetőség a részmunkaidős munkára” – mondta nekem Al Aswad, és a vezetés sok tekintetben fogja megkönnyíteni az életét, amit mi alapnak veszünk. Jó lesz, ha a nők el tudják vinni a gyerekeiket iskolába, mondom Al Aswadnak, mire ő, karkötőit rázva, hozzáteszi: “És a macskákat az állatorvoshoz! Nekem ez nagyon fontos, sok macskát mentek meg”.

Éjfél múlt a feloldás utáni napon, és hirtelen autósüldözős jelenetben találom magma. Mi megyünk elől, Sarah barátnőmmel hazafelé a vacsoráról egy Uberrel, amit egy férfi vezet, Az üldözők, aki most épp mellettünk jobbra haladnak, két férfi egy kocsiban, akik, úgy tűnik, a romantikát sebességben mérik.

“Mi a számod?” – kiabálják a fiatal férfiak angolul, miközben tovább száguldunk az autópályán. “Miért nem buliztok velünk?”

A sofőrünk úgy dönt, hogy közbelép. Lehúzza az ablakot és elkezd velük arabul veszekedni, a helyi “b@sszátok meg” gesztussal kísérve szavait. Aztán meg is mutatja a muszkliját, mint aki kész a küzdelemre. A két férfi, talán mert megijednek az esetleges rendőri büntetéstől, elszelel, míg Sarah és én megkönnyebbülve felnevetünk. Ekkora hűhó a telefonszámunk miatt? “Jaj, ez itt teljesen normális” – mondja a vezetőnk.

Sarah és én az Instagramon ismerkedtünk meg, mikor tudósítani kezdtem a szaúdi nők életéről a 2016-os választás után, egy olyan időpillanatban, amikor a nők jogaiért való küzdelem egyformán érződött nagyon személyes és egyben hihetetlenül globális ügynek. Akkoriban a szaúdi nőjogi aktivisták, mint Manal al-Sharif, Loujain al-Hathloul és Aziza al-Yousef évtizedek óta harcolnak, hogy a nők vezethessenek, és nem sok reményt fűzhettek a változáshoz.

A bejelentés, hogy feloldják a tilalmat, meglepetésként érte Sarah-t és a többi nőt, akikkel beszélgettem. Tényleg megtörténik? Kitart emellett a kormány? Én már 9 hónappal a fontos pillanat előtt elkezdtem szervezni az interjúkat, és riportalanyaim egymást is megismerték. Éjszakákon át chateltünk mindenféléről a feminizmustól a Három hónap múlva esküvő! sorozatig.

A Ramadan megtörésének ünnepén érkeztem (nálunk ez a karácsony! – mondta Sarah). Míg sok szaúdi épp vakációzott, mi plázákban töltöttük az időt bőven éjfél után is, Yemeni kenyeret ettünk és a masoub nevű pudingszerűséget, élvezve az ipari légkondicionáló előnyeit. Sarah egy helyi egyetemen tanul tolmácsnak, és büszkén kinevezte magát túravezetőmmé, figyelve, hogy nehogy véletlenül egy étterem férfiaknak elkülönített részébe lépjünk be, vagy pont akkor akarjunk bemenni egy boltba, amikor – napi öt alkalommal – ima miatt bezárnak.

Dzsidda Sarah otthona, és úgy szereti, ahogy az ember egy állandóan veszítő sportcsapatot szeret: szégyen és feltétel nélkül, de teljesen a hibái tudatában. A várost liberális szigetként kezelik egy egyébként konzervatív országban, amely a Human Rights Watch szerint “szisztematikusan diszkriminálja a nőket és a vallási kisebbségeket”, valamint menetrendszerűen bünteti a másként gondolkodó polgárokat. Dzsidda lassan megnyílt a Vision 2030 felé, mondta Sarah. Miután megnyesték a vallási rendőrség hatalmát 2016-ban, az emberek úgy érezték, szabadabban gyülekezhetnek nyilvános helyeken, anélkül, hogy félniük kellene, hogy minimális szabályáthágások miatt letartóztatják őket. A nőknek most már nem muszáj eltakarniuk a hajukat. Lehet, hogy megbámulnak, ha így mész utcára, de legalább nem visz el a mutawa, azaz vallási rendőrség.

Egy étteremnél a Jeddah Gate-ben, egy új lakóparkban, egy dzsesszbanda játszik a kút mellett, és családok gyűlnek össze kiterített szőnyegeken a hatalmas kivetítők előtt, melyeken az aktuális futballvilágkupa meccset vetítik. Az ilyen nyilvános koncertek és események annyira újak errefelé, hogy Sarah sosem látott ilyet korábban, ez el is gondolkoztatott, hogy nem pont a nyugati újságírók érkezésére időzítették-e ezeket az eseményeket, Patyomkin falut csinálva a 3,4 milliós lakosú városból.

A látogató számára a hatás olyan, mintha teljesen egyszerre lenne jelen a nyugati kétezres évek posztmodern világa és az évszázados tradíció. Például, egy tágas, ipari lámpákkal felszerelt kávézóban az Effat női egyetem szomszédságában teljesen olyan, mintha egy amerikai hipszter helyen ülnél – amíg észre nem veszed, hogy a nők és a családok fent a galérián ülnek, míg az egyedülálló férfiak lent. A nyugati látogatók hamar szembesülnek a nem annyira szigorú normákkal is: egyszer azt hittem, egy férfi azért száll ki a liftből, amibe beléptem, mert nem akart egy nővel utazni. Valójában az történt, hogy a lift elromlott. És a modern girl power itt-ott átüt a réseken: egyik este Sarah és én épp egy könyvesboltban nézelődtünk, ami tele volt a Kardashian lányok életrajzaival és Sheryl Sandberg Dobd be magad! című könyvének példányaival, amikor kiszúrtam egy kiskamasz lányt egy “A feminizmus nem csak nőknek való” feliratú pólóban. Sarah csak nevetett: “Ó, sokan vannak itt, akik angol feliratos pólókat hordanak, de igazából nem tudják, mi van rájuk írva”.

Egyébként pedig a nők kétszer is meggondolják, felvegyenek-e egy feminist szlogent hirdető pólót: az utóbbi néhány hónapban a Királyság letartóztatott néhány civil aktivistát, akik éppen azokért a jogokért harcoltak, amiket a szaúdi nők most megkapnak.

A bonyolult politika és gazdasági indíttatások ellenére, melyek a női jogok érvényre jutását támogatják, világos, hogy végeredményben nagy előrelépések történnek a szaúdi nők hétköznapjait illetően. Az autóvezetéshez való jog nagyobb mozgásteret és több munkalehetőséget biztosít az olyan területeken, mint például a vészhelyzetek elhárítása, vagy az autóeladás, így csökken majd a szaúdi nők lehangoló mértékű munkanélkülisége. A változást más kisebb reformok is követték, mint például az, hogy a lányok és nők részt vehetnek koncerteken, sporteseményeken, tornázhatnak az iskolában, az utcai zaklatók pedig büntetést kapnak. Mindez talán nagyon kezdetlegesnek tűnik egy nyugati számára, de mindent egyszerre megváltoztatni mustahil – lehetetlen – lenne, ahogy sok helyi mondta nekem. Ehelyett, mondják, kis, növekvő lépésekkel kell haladni, amik szinte észrevehetetlenek.

Két nappal azután, hogy feloldották a tilalmat, az Effat Egyetemen ünnepséget tartottak az esemény apropóján. Az új jogsival rendelkező nők a professzorokkal és diákokkal együtt ettek-ittak, és beszélgettek arról, milyen volt először vezetni. Egy fekete abajás nő kicsit lámpalázasan fellépett a színpadra és elsütött egy poént, az egész terem nevetésben tort ki. Sarah lefordította: “Azt mondta, mikor tegnap vezetett, olyan kevés női sofőrt látott maga körül az utakon, hogy azt hitte, talán elnézte a dátumot”.

Bár azért jöttem, hogy itt legyek a barátaimmal ebben a történelmi pillanatban, végül nem utaztam mellettük. A bürokrácia a legtöbb nő számára lehetetlenné tette, hogy jogosítányhoz jussanak a szabály megváltozása előtt. Sok nő, akivel beszéltem, azt mondta, hogy szerette volna elkezdeni a vezetést, de egyszerűen nem tudott bejelentkezni a tanfolyamokra, hónapokkal későbbre sem. Több mint 120 000-en szerették volna megszerezni a papírt, és azt a kevés nőt, akinek ez sikerült a változásig, most celebeknek kijáró figyelemmel övezik. “Ha megkérdezed bármelyik nőt, aki már vezet, elmondhatja, milyen pozitív energiák vannak a levegőben” – mondta Samer Khan, az effati üzleti iskola dékánja. “Szinte tapintható, ott van az utcákon. Az emberek mosolyognak és integetnek!”

A vezetéshez való jog nagy győzelem a szaúdi nőknek, de messze nem az utolsó harc, amit meg kellett vívniuk. A férfiak felügyelete miatt, ami a Human Rights Watch szerint “diszkriminatív”, ezek a gyámkodó rokonok rendelkezhetnek a pénzügyeik felett is, így persze nehezen bérelhetnének lakást vagy akár egy taxit a beleegyezésük nélkül. Egy nő tanúvallomása a bíróságon gyakran csak a felét éri egy férfiénak, és a lánygyerekek fele annyit örökölnek, mint a fiúk. Ez a bánásmód törzsi tradíciókban és az állam iszlám értelmezésében gyökerezik, ami miatt nagyon nehéz lesz változtatni rajta.

Mégis, majdnem minden nő, akivel beszéltem, kiemelte, hogy ellenziek a nyugati médiában sugárzott képet az országról, és szeretnék, ha ez változna. “Sokan, mikor a szaúdi nőkre gondolnak, azt hiszik, semmihez sincs jogunk” – mondja Samer Khan. “Bárcsak elmondhatnám mindenkinek a világban, hogy a szaúdi nők részt vehetnek a közéletben, tanulhatnak, most már vezethetnek is, és sok mindenben dönthetnek”.

Sok esetben a családon múlik, mit tehet meg egy nő. Vannak liberális apák, akik tanulni küldik a lányaikat és megengedik, hogy ők válasszanak férjet maguknak, mások viszont 18 évesen férjhez adják a lányukat és ragaszkodnak hozzá, hogy otthon maradjanak. “Én nagyon szerencsés vagyok más szaúdi nőkhöz képest” – ismeri el Sarah. “A családom nyitottabb, mint a tradícionális itteni családok”.

A másik barátnőm, Amal nem ilyen szerencsés. Amal nagyon hűséges barát, csípős humoral, aki betéve tudja az amerikai Luxusfeleségek szereplőinek nevét. De bár már 28 éves, még nem ment férjhez, és még mindig az apja gyámkodik felette. Ő dönt helyette kis és nagy dolgokban. Például, hiába utaztam én többezer kilómétert Dzsiddába, őt nem engedték el egy másik városból, hogy találkozhassunk. Ha mégis eljött volna, azzal azt kockáztatja, hogy letartóztatják és fogva tartják, amíg az apja érte nem jön.

Második estémen Dzsiddában Sarahval és egy másik lánnyal egy libanoni étterembe mentünk vacsorázni. Az idő a szokásosnál kellemesebb volt, csak 31 fok, a levegő pedig balzsamos, és a személyzet hajlandó volt kinyitni a hatalmas ablakokat, miközben ment a légkondi. Szőlős-mentás vízipipát kértünk, és néztük, hogyan kergetik egymást a kóbor macskák a tengerparton. Vacsora után a sétány északi részén sétáltunk, egy olyan nyilvános téren, amilyen ezelőtt nem igazán létezett Dsziddában. Tini csoportok – lányok, fiúk együtt – szőnyegeken ülve arab kávét ittak és szelfieztek. Két kislány, egyforma hercegkisasszony ruhában, kis rózsaszín játékterepjárókat vezettek, mögöttük bolodg szüleik lépkedtek.

Ahogy a burkolatkövekben meg-megakadó kislányokat néztem, arra gondoltam, ahogy Sarah immár kocsival megy az egyetemre, Enaam állatorvoshoz viszi a macskáit, Amal pedig otthon vár az apja engedélyére, hogy fogorvos lehessen. A közös problémáinkra is gondoltam: hogy szabadon dönthessünk a saját testünket érintő kérdésekben, hogy egyenlően díjazzák a munkánkat a férfiakéval, és hogy biztonságban hazasétálhassunk a sötétben is. Véget vetni a rendszernek egyik pillanatról a másikra mustahil, tudom. De nehéz türelmesnek maradni ezekben az időkben.