„45 évig azt hittem, baj van velem”

A Humen Media Hungary „Én is ember vagyok" társadalmi figyelemfelhívó kampánya önmagukat arccal vállaló magyar LMBTQ+ emberek megrázó történeteit mutatja be. A kampány arcaival beszélgettünk a társadalmi érzékenyítés fontosságáról, valamint a múlt héten elfogadott LMBTQ-ellenes törvénymódosításról. 

A társadalmi figyelemfelhívó kampány az önkormányzatok, nagykövetségek, különböző cégek és médiumok összefogásának köszönhetően több héten keresztül jelenik online és köztéri formában. Szereplői arról mesélnek, szexuális irányultságuk és nemi identitásuk miatt milyen atrocitásokban volt részük. Volt, akit az édesapja vert, mást az osztályfőnöki óra témájává tettek és úgy gúnyolódtak rajta, de előfordult olyan is, hogy azt mondták egyiküknek: "egy ilyen ember életéért nem kár."

A megmozdulás keretein belül elsőként Ferencvárosban, a IX. kerületi Ferenc téren kerültek kihelyezésre nyomtatott plakátok, ám egy szélsőjobboldali szervezet budapesti vezetője leszaggatta azokat, és helyükre általuk készített anyagokat helyezett ki a következő felirattal:„Elegünk van az agresszív LMBTQ-propagandából! Magyarország normális marad!” A köztéri képeket azóta nagyobb méretben, más helyszíneken is kihelyezték.

A magyarországi helyzetről

Az Európai Unió Alapjogi Ügynökség 2020-ban publikált felmérése azt mutatja, hogy a különböző szexuális irányultságú és nemi identitású emberek helyzetével igenis foglalkoznunk kell itthon is: egy év alatt ugyanis a megkérdezett magyar LMBTQ-emberek 49 százalékát érte szexuális orientációja miatt valamifajta diszkrimináció. 75 százalékuk még a párja kezét sem merné megfogni az utcán, a magyar LMBTQ-diákok 44 százalékát pedig már a középiskolában éri valamilyen zaklatás identitása miatt.

„A gyűlölet, kirekesztés és bántalmazás sosem építette és segítette a különböző társadalmakat a történelem során" – nyilatkozta Erdei Zsolt, a kampányt elindító Humen Media Hungary ügyvezetője. „Nem lehet valakit azért elítélni, mert másképp éli az életét vagy mást szeret, szemben azzal, amit valaki 'normalitásnak' képzel el. Minden embernek ezen a Földön egyenlőnek kell lennie. Sosem tudhatod, hogy az az ember, akit bármilyen formában bántalmazol, az életed során később esetleg milyen meghatározó szerepet játszhat – akár az életedet is megmentheti később."

Hozzátette: „A kampány célja, hogy megmutassuk a társadalomnak, hogy az LMBTQ-emberek voltak, vannak és lesznek. Az, hogy ehhez ki hogyan áll hozzá, minden embernek a saját döntése, de azt el kell fogadni, hogy ez tény: léteznek ilyen emberek és semmiféleképpen sem elfogadható, hogy ezeket az embereket szexuális irányultságukért hátrányos megkülönböztetés érje Magyarországon, mint ahogy az sincsen rendben, ha valakit a származásáért, bőrszínéért, vallásáért ér diszkrimináció. Ezzel a társadalom nagy részének egyet kellene értenie."

Kiállítás a Hunyadi téren

Június 7-én a terézvárosi Hunyadi téren folytatódott a kampány, a szervezőknek nem vette el a kedvét korábbi atrocitás. Itt köztéri kiállítás jelleggel, kerítésre felhelyezett plakátokkal érzékenyítettek. „A rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben nem az a célja a kampánynak, hogy a gyerekek számára népszerűsítsünk bármit is, hanem az, hogy tájékoztassuk a társadalmat az LMBTQ-emberek verbális, online vagy fizikai atrocitásairól, és megmutassuk: nincs rendjén az, ha az emberek másokat bántanak" – mondta Erdei Zsolt.

„A tetteinknek, szavainknak súlya van. És erről beszélni kell. Azt szeretnénk, ha elgondolkoznának az emberek az itt olvasható történeteken. Ezért is az a fő üzenete az egész kampánynak, hogy 'Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy bánjanak veled'."

A sajtó kiállítással kapcsolatos megosztó reakcióira Soproni Tamás, Terézváros polgármestere a Facebook-oldalán reagált: „Emberekről raktunk ki fotókat, akik egyébként még feltűnő ruhát sem öltöttek magukra. Csak annyit állítanak, hogy ők is emberek. (...) Túl keveset beszélünk arról, miért nem probléma, ha valaki mást szeret, máshogy él, mint a többség. Hogy az égegyadta világon semmi közöd hozzá, hogy a másik kinek fogja a kezét, kit csókol meg, vagy épp kivel szexel. Hogy miért kellene nyitottabbnak, toleránsabbnak lennünk, és miért lenne ez jó azoknak is, akik szenvednek a kirekesztéstől. És persze miért lenne jobb azoknak, akiknek a lelkét nem rontaná meg a gyűlölet."

A kampány szereplői

A kampány egyik arca, Filó Mariann a Budapest Pride egyik szervezője, a programok és a felvonulás biztosításának felelőse. „Öt éve vagyok aktivista, sokszor vállaltam már publikus szerepléseket, viszont ennél a kampánynál, mikor kiderült, hogy a tévében lesz társadalmi célú hirdetés, meg a városban is több óriásplakát, akkor kicsit vacilláltam, hogy biztos jó ötlet-e a szerepelés, mert nem tudtam, hogyan fogják fogadni a munkahelyemen. De aztán rájöttem, hogy pont a bizonytalankodásom miatt fontos kiállni, hogy másoknak is erőt adjak” – mesélte.

Megdöbbentő történetet osztott meg a nyilvánossággal: azt mondták neki, hogy 'beteg az agya', és szexuális irányultsága miatt gyógyszeres kezelésre szorul. „Én vagyok az, aki a rendezvényhelyszínek ajtajában áll és fogadja a résztvevőket, így nagyon gyakran találkozom szélsőségesekkel és ellenséges érzelműekkel. A fő aktivistákkal már jól ismerjük egymást, azt veszem észre, hogy egyre személyesebb dolgokat igyekeznek mondani nekem, hogy kizökkentsenek a feladatomból vagy szerepemből. Így hangzott el tavaly tőlük az a mondat is, hogy a ‘beteg nem beszél, hanem csendben marad és szedi a gyógyszert’.”

A kampányról elmondta, szerinte „nincs rendben az, hogy csendben tűrik az emberek, hogy minket a vélt vagy valós szexuális orientációnkért megtámadnak a nyílt utcán, vagy beszólnak az éttermekben.”

Baranyai Patrik még soha nem vett részt semmilyen LMBTQ+ megmozdulásban, de most úgy érezte, itt az ideje kiállni a nyilvánosság elé és elmesélni az őt ért atrocitásokat.„Nem azért, hogy bárki sajnálni kezdjen, hanem mert segítő szándék van bennem a következő generáció felé, és szeretném, ha tudnák, hogy nincsenek egyedül." 

Történetét kamaszkorából hozta, a legérzékenyebb időszakból. „Kollégiumban laktam és  kölcsönadtam a szobatársamnak a telefonomat. Ekkor volt, hogy még csak próbáltam megtalálni önmagam, épp hogy felfedeztem melegségemet, és ismerkedtem más srácokkal, akik próbáltak nekem segíteni, hogy könnyebb legyen. Elfelejtettem kilépni a beszélgetésekből, a lakótársam pedig ezt kihasználva továbbította és megmutatta másoknak üzeneteimet. Így derült ki a gimnáziumban mindenki előtt, hogy homoszexuális vagyok. Másnap az egész iskolában ez volt a téma, gúnyolódások, sértő viccek céltáblája lettem – senki nem állt ki mellettem, még a tanárok sem, nem kérdezték meg, hogy tudnának segíteni. Az osztályfőnöki órán pedig, mikor viccelődni kezdtek, a tanár is beszállt, és nem állította meg a szekálást. Az utolsó két évemet ez a nem tervezett coming out nagyon meghatározta, lelkileg nagyon megviselt" – idézte fel.

Sulyok Viktória, a Magyar Aszexuális Közösség oszlopos tagja, az elsők közt jelentkezett a szereplésre a kampányban. „Nagyon fontosnak tartom, hogy ne bujkáljunk, vagy próbáljuk meghúzni magunkat láthatatlanul, mert pont olyanok vagyunk, mint egy heteró, csak egy heteró megmutathatja magát, megfoghatja a partnere kezét, megcsókolhatja őt mindenki előtt, én meg, ha azt mondom, hogy nem vonzódom senkihez aszexuálisként, akkor az szégyellnivaló dolog."

A Magyar Aszexuális Közösség Facebook-csoportjában nagyon gyakran csatlakoznak hozzájuk olyanok, akiknek óriási megkönnyebbülést jelent, hogy rájuk találtak.„Van, hogy valaki azt írja: '45 évig azt hittem, baj van velem, míg nem találkoztam veletek.' Szerintem, ha emberek azt gondolják, hogy baj van velük, akkor azzal kezdeni kell valamit. A láthatóság egy nagyon fontos lépés ebben a folyamatban."

Felvállalni önmagunkat azonban nem annyira könnyű.„Őrült nehéz kilépni ország-világ elé, mert tudod, hogy úgy is szét fognak szedni, úgyis be fognak szólni. Én ezt nem magam miatt csinálom, hanem a többiekért, mert ha figyelmet akarnék magamra vonni, akkor biztosan nem az aszexualitásomat használnám erre – hiszen ez egy nagyon stigmatizált identitás" – mondta.

"egy iszonyatosan kemény út, egy nagyon nehéz önelfogadási történet"

A kampány szereplői felháborodással, szomorúsággal fogadták a törvénytervezet egyhangú megszavazását. 

Filó Mariann iskolapszichológusként dolgozik, és már most aggasztja, milyen hatása lesz a törvénynek, ha azt a köztársasági elnök aláírja. „Nem tudom elképzelni, hogy ha hozzám fordul egy LMBTQ-fiatal azzal, hogy nem mer coming outolni vagy a szüleivel beszélni az érzéseiről, akkor én hogyan fogok tudni vele foglalkozni úgy, hogy közben én is LMBTQ+ ember vagyok, és támogató szerepben kellene léteznem, de megkötik a kezem, hogy erről beszéljek, vagy propagandának bélyegzik majd a segítségemet. Én mindenáron ellene fogok menni ennek a törvénynek, akkor is, ha nagyon szigorúan fogják ezt büntetni."

Azzal sem ért egyet, hogy a gyermekekre rossz hatással lenne az érzékenyítés. „Ha valamiről párbeszédet kezdeményezünk, vagy információkat adunk át edukatív jelleggel, hogy nemcsak azok a dolgok léteznek, amelyeket a heteronormatív társadalmi berendezkedés alapján gondolunk , az abszolút nem káros tevékenység. Inkább felszabadulást jelenthet, és megválaszolja a fiatalokban felmerülő kérdéseket. Attól, hogy megpróbálják betiltani az LMBTQ-emberek nyilvánosságban történő megjelenítését, attól még létezni fognak, elő fognak bújni, és ha nem kapnak megfelelő platformot, ahol válaszokat találnak, akkor az komoly bajok forrása lehet majd a későbbiekben."

Erdei Zsolt egyszerre szomorú és dühös a történések miatt.„Dühös vagyok azért, hogy a lakosság több mint 5-10%-át kirekeszteni és megbélyegezni, csak azért, hogy ezt különböző politikai előnyökre lehessen felhasználni, az nagyon szomorú. Hogy itt tartunk Magyarországon, hogy bűnbaknak állítjuk be a társadalom egyik rétegét, és arról beszélünk, hogy miért bűnösök és rosszak ők –  fiatalokat próbálnak megtéríteni, befolyásolni, mondják, pedig ez nem igaz. Dühös vagyok, hogy hogy lehet ilyet csinálni az emberekkel, akik csak élni szeretnének, ugyanúgy, mint bárki más?!"

Nem tartja elhanyagolható tényezőnek azt sem, hogy „az LMBTQ-közösség tagjai jól kvalifikált emberek, rengeteg magas beosztású ember van, művészetben, médiában. Egy olyan réteget célzott meg a kormányzati kommunikáció, akik nagyon is értékes részei a társadalomnak és nem kevés adót fizetnek. Ez egy borzasztóan rossz irány, joggal kérdőjelezhetjük akkor meg, hogy végül ki fontos akkor ennek az országnak: nem az, aki értéket teremt, hanem az, aki nem csinál semmit, csak befogja a száját, amikor kell?"– panaszolta.

Hozzátette, a „szomorú része pedig, hogy ezt meg lehet csinálni 2021-ben. Egy modern, felvilágosult országban, társadalomban, Európa szívében. És ez ellen az Európai Unió nem tesz semmit, nem akarják megakadályozni azt, ami szembemegy az EU alapértékeivel. Szomorú, hogy idáig jutottunk és még szomorúbb, hogy segítség nélkül maradtunk."

Baranyai Patrikot teljes elkeseredés kerítette hatalmába, mikor olvasta a törvénytervezetet. „Az első körben fel sem fogtam, hogy ez megtörténik. Amikor értelmezni kezdtem, hogy mit jelent ez a törvény mondatról mondatra, és rájöttem, hogy mit akarnak ezzel elérni, akkor órákig sírtam. Azt akarják, hogy csendben maradjunk, hogy ne emberként tekintsünk önmagunkra. Le akarnak törölni a térképről, azt akarják mutatni az egész társadalom felé, mintha nem is léteznénk, valami rossz dolog lennénk, amit el kell űzni. Pedig mi csak azt szeretnénk, hogy emberszámba vegyenek minket. Nem azt akarom, hogy ünnepeljenek, mert meleg vagyok, csak annyit, hogy ugyanúgy tekintsenek rám is, mint a barátaimra, szomszédaimra. Én nem a homoszexualitást népszerűsítem, én élek."

Sulyok Viktória elmondta, a törvény miatt a fojtogató düh, felháborodás, tehetetlen keserűség keverékét érzi. „Benne vagyok a ‘Melegség és megismerés’ iskolai programban és az iskolai ‘Élő Könyvtárban’ is, amikor kamaszokkal és felnőttekkel beszélgetünk arról, hogy nemcsak ciszhetero emberek vannak a világon, ezeket a programokat viszont a törvény nagyon erősen befolyásolja– és nem tudjuk, hogy mi lesz belőlük a jövőben"– adott hangot félelmeinek.

„Őrültségnek tartom, hogy valaki elhiszi, hogy egy gyerek attól lesz például transz, mert meglát vagy megismer egy transznemű embert. Ez egy iszonyatosan kemény út, egy nagyon nehéz önelfogadási történet, amit nem azért választ az ember, mert épp nincsen jobb dolga, hanem azért, mert belülről érzi. Ha a szexuális irányultságot olyan egyszerű lenne megváltoztatni, mint ahogy egyesek elképzelik, akkor én biztosan heteró lennék, mert rám mindenhonnan a ciszhetero normativitás ömlik – egyszerűbb lenne jóval az életem. Ha viszont ebbe a irányba nem megy a dolog, miért gondolják, hogy a másikba menne?" – tette fel a kérdést.

Elmondta, hogy ő, aki a ’90-es években volt kamasz, mennyire örült volna neki, ha valaki odaáll elé, és elmondja, hogy boldog, és akkor nem érezte volna azt, hogy soha sehol nem fog olyan emberrel találkozni, mint ő. „Ez nagyon nagy erőt az embernek. Persze a többségi társadalmat is érzékenyíti, hogy vannak kapcsolódási pontok, mert az a másik ugyanúgy mosolyog, mint én, ugyanúgy szereti a sóskát, mint én, tehát van, amiben hasonlítunk."

A kampány pedig folytatódni fog...

Erdei Zsolt, az "Én is ember vagyok" kampány megálmodója, szervezője azt mondta, meg fogják találni annak törvényes kereteken belül tartását, bármit is hoz a jövő. „A kampányt folytatni kell: aktuálisabb nem is lehetne a szlogenje, hogy én is ember vagyok, másrészt amikor ilyen 'ellenségképet' formálnak ebből a társadalmi rétegből, akkor azt sokkal nagyobb támadások fogják érni – ezért a mondanivaló még aktuálisabb lesz, mint valaha. Szeretnénk és fogjuk is folytatni."