11 alkotás, 11 női hang – íme a Women in Art by ELLE kiválasztott művei

Az ELLE és ELLE Decoration magazinok kiadója 2026 tavaszán hirdette meg a Women in Art by ELLE pályázatát olyan női alkotók számára, akik úgy érzik, hogy művészetükön keresztül szeretnének párbeszédet kezdeményezni, gondolatokat megosztani és önmagukat kifejezni a női létről, a nőiségről és az azzal kapcsolatos megélésekről.

A pályázatnak nem voltak műfaji megkötései, így több mint száz, a legkülönbözőbb műfajokban és stílusokban született alkotás érkezett a pályázatra. Sokszínű művek tárulkoztak elénk: alkotások szenvedélyről, szabadságról és kötöttségekről, társadalmi elvárásokról, személyes történetekről és a női lét megannyi rétegéről.

A több mint száz pályaműből 11 nyertes alkotást választott ki Einspach Gábor, Czapolai Barbara és az ELLE szerkesztősége.

Ahogy azt már a pályázati felhívásban is megfogalmaztuk, számunkra ez a kezdeményezés soha nem elsősorban verseny volt. Sokkal inkább lehetőség arra, hogy hangot kapjanak olyan női alkotók, akik számára a műalkotás a gondolatok, érzések és tapasztalatok megfogalmazásának egyik legőszintébb formája.

A pályázat missziója az, hogy az alkotás örömét állítsuk a középpontba, és lehetőséget teremtsünk arra, hogy ezek a művek kilépjenek a magánszférából, és olyan helyen találkozzanak az érdeklődő és értő közönséggel, ahol valódi figyelem jut nekik.

Ebben lett az ELLE magazin partnere a Budapest Contemporary, amely otthont adott a Women in Art by ELLE kiállításának október 2. és 4. között.

És hogy pontosan milyen történeteket, érzéseket és gondolatokat hordoznak ezek a művek? Mutatjuk a Women in Art by ELLE pályázat 11 kiválasztott alkotását és az alkotóikat.

Ács Kinga-Noémi - Power Serve 

Ács Kinga-Noémi 1997-ben Csíkszeredán született, Budapesten élő és dolgozó művész 2021-ben szerzett mesterdiplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikusművész szakán. Művészeti gyakorlatának középpontjában a női identitás társadalmi konstrukciója, a nemi szerepek és a ránk nehezedő kulturális elvárások állnak.

Munkáiban gyakran használja a játékot, mint társadalmi modellt: csillogó, dekoratív, a popkultúra és a luxus világát idéző felületek és anyagok mögött tárja fel a hatalmi viszonyokat és a rögzült szerepeket. Művei rendszeresen szerepelnek hazai és nemzetközi kiállításokon; 2025-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíját, 2026-ban pedig a marrákesi Gaudea Artist Residency program támogatását nyerte el.

A Power Serve egy kutatásalapú installáció, amely a férfi szexuális fantáziák vizuális működését, a női test tárgyiasítását és a pornográfiából eredő hatalmi viszonyokat vizsgálja. Arra mutat rá, hogyan formálja a pornográfia a férfi identitást, miközben ironikus hangon reflektál a férfiasság kérdéseire.

Központi metaforája a pingpong, amely a gyors reakciókra és dominanciára építve jeleníti meg a férfi kontrollt és a nemi szerepek működését. A mű kérdéseket vet fel a hatalomról és az irányításról, miközben teret ad a kritikai újragondolásnak.

Csapó Ida – Látni a láthatatlant – azaz a női 2. műszak „természetessége”

Alkotói útja a fotográfiától a kollázson át a textilművészetig vezetett. Újságíróként saját írásaihoz készített fotókat és önálló képsorozatokat, később pedig az oktatás és a női önismerettel, vállalkozással, pénzügyi tudatossággal foglalkozó civil szféra felé fordult. 2013 óta a képzőművészet vált meghatározó szenvedélyévé.

Művészeti projektjeit mindig kutatások előzik meg, inspirációs forrásai rendszerint fotóalapúak. Nőművésznek vallja magát: fókuszában következetesen a női szerepek, a testhez való viszony, a női identitás és a láthatatlan munka állnak, legyen szó akár család-, akár nőtörténetről.

Évek óta őrizgetett egy karikatúrát, amely annyira mellbevágó volt, hogy sokáig nem tudta, mit kezdjen vele. Aztán egyszer csak világossá vált számára, alkotóként hogyan reflektálhat erre a nagyon fontos témára: a második műszakot végző nők láthatatlan munkájára.

Az inspirációs forrásként szolgáló, eredetileg anyák napi ajándékozást bemutató karikatúrán két gyerek áll az édesanyjuk mellett a lakás bejáratánál, előttük pedig egy egész stáb sorakozik: takarítónő, taxis, szakács, orvosnő, tanítónő, varázsló, bohóc és pap. A felirat szerint a gyerekek felvettek pár embert, akik helyettesítik őt egyetlen napra. Egyszerre vicces és fájdalmas kép: egyetlen nap kiváltásához ennyi szakember kellene, miközben a valóságban mindezt gyakran egyetlen ember végzi – fizetség nélkül.

Kollázsalapú sorozatában ezt a karikatúrát dolgozta fel saját vizualitásával. Kifutón pózoló modellek és ismert nők fotóit használta alapként, arcukat azonban eltüntette, így bármelyik nő lehet belőlük – mondhatni, tipikusan. A szereplőkre a láthatatlan munka különböző attribútumai kerültek.

A tanítónő fején dobókocka, szoknyája pedig palatábla, az ápolónő mérőeszközökkel és orvosi táskával jelenik meg, míg a kertésznő gumicsizmában, lapáttal és gereblyével végzi a dolgát. A tarka ruhás, maszkos bohóc játékmesterként a gyerekek szórakoztatásáért felel.

A kollázsok egyszerre játékosak és nyugtalanítóak: éppen azzal teszik láthatóvá a női munka sokféleségét, hogy egymás mellé helyezik mindazokat a szerepeket, amelyeket a hétköznapokban hajlamosak vagyunk természetesnek venni.

Franta Ági – Ősanya

Franta Ági 16 éve saját nevén alkot és dolgozik, eredetileg lakberendezőként fordult a tárgytervezés felé. Alkotói világát kezdettől fogva erősen meghatározzák a belső képek, álmok és víziók: tárgyai sokszor nem egyszerűen funkcionális formák, hanem egy-egy belső gondolat vagy érzés fizikai megtestesülései.

A csillagforma hosszú éveken át meghatározó motívuma volt. Újrahasznosított kartonból készült csillaglámpája több mint 13 éve jelen van családok, éttermek és közösségi terek enteriőrjeiben, azóta pedig a forma izzósorral, csempével és szőnyeggel is tovább él. 2020-ban új anyag, a gyapjú került alkotói fókuszába. Vezetőszálas gyapjúfonal és len felhasználásával olyan technikát dolgozott ki, amelyben a rétegek merevítés, sablon vagy hagyományos rögzítés nélkül, pusztán a kéz munkájával válnak stabil szerkezetté.

Ezzel együtt alkotói gondolkodásában is fontos változás történt: az egyenes vonalakból, csillagokból és határozott geometriából fokozatosan az ívek, a kör és a gömb világa felé fordult. A forma számára ekkor már nemcsak esztétikai kérdéssé, hanem a megtartás, a nőiesség és a belső átalakulás szimbólumává is vált.

Az Ősanya ennek az alkotói folyamatnak egy különösen személyes állomása. A mű egy nehéz életszakasz feldolgozásából született, és Franta Ági számára maga az alkotás vált a megértés és a transzformáció eszközévé. Ahogy fogalmaz, amikor a lelkébe gázoltak, nem tudott egyszerűen túllépni a történteken: nála a feldolgozás egyben kidolgozást is jelent. A benne lévő fájdalmat ezért egy hónapon keresztül az alkotás folyamatába öntötte, míg végül megszületett az Ősanya.

A lámpa formája egyszerre idézi meg a női testet, a születést és a tágulást, miközben egy spirituális utat is megfogalmaz. A spirálként szűkülő forma a lélek útját jelképezi a fényforrás felé, ugyanakkor a másik irányból szemlélve azt is megmutatja, hogyan képes a belül megszülető felismerés és értelem egyre nagyobb hatást gyakorolni a körülöttünk lévő világra.

Az Ősanya elkészítése közben az alkotó folyamatos párbeszédben volt önmagával. A munka végére a fájdalom nem tűnt el, hanem megtalálta a helyét: átalakult, és a fény részévé vált. Éppen ez adja a mű egyik legerősebb jelentését. A lámpa nem a fájdalom eltüntetéséről mesél, hanem arról, hogy a vele való szembenézésből, a megértésből és az önismeretből valami új születhet.

„Fájdalmaink változtatásra, cselekvésre ösztönöznek” – vallja. Az Ősanya ezt a gondolatot fordítja át anyaggá és fénnyé: azt az utat jeleníti meg, amelyben az érzésből felismerés, a fájdalomból pedig lehetőség születhet a megértésre és a megújulásra.

G. Szabó Zsuzsanna – Dehát van időd hímezgetni

G. Szabó Zsuzsanna pályáját divat- és textiltervezőként kezdte, az öltözékre azonban már ekkor sem egyszerűen ruhadarabként tekintett: sokkal inkább „testobjektként” érdekelte, vagyis az ember és a textil kapcsolata foglalkoztatta. A tervezői szemléletből fokozatosan a konceptuális művészet felé fordult, jelenleg performanszművészettel, textilalapú installációkkal és jelmeztervezéssel foglalkozik.

Alkotói gondolkodására meghatározó hatással volt a 2015-ben, a New York-i Watermill Centerben Robert Wilson nyári kurzusán szerzett tapasztalat. A színház- és performanszművészet ott megismert szemlélete vezette el ahhoz a műfajhoz, amely azóta is munkássága egyik legfontosabb területe: a jelmezközpontú performanszhoz. Ebben az előadó-, képző- és iparművészet határai elmosódnak, miközben maga a megformált anyag kerül a középpontba.

Legfontosabb alkotói eszköze a kötés, emellett hímzéssel és más textiltechnikákkal is dolgozik. Ezeket azonban nem pusztán technikaként használja: folyamatosan vizsgálja a textilmunkákhoz kapcsolódó kulturális és társadalmi jelentéseket is. A kötés, a hímzés és más, hagyományosan nőkhöz társított kézimunkák története szorosan összefonódik a női szerepekről kialakult képzetekkel, ezért Zsuzsanna számára ezek az anyagok és gesztusok a női társadalmi pozíció, a sztereotípiák és az elvárások vizsgálatának eszközeivé is válnak.

Műveiben gyakran jelennek meg saját élettapasztalatai. Visszatérő témája az anyaság, a nőiség, a női szerepek megélése, valamint az anyai és művészi identitás egymásra hatása.

A Dehát van időd hímezgetni című, 2025-ben készült sorozat egyetlen, hétköznapinak tűnő mondatból indul ki. „Dehát van időd hímezgetni.” Egy beszélgetés során hangzott el az alkotóhoz közel álló személytől – egy mondat, amely lehet naiv, értetlen, vádló vagy akár sértő is, attól függően, hogyan és milyen helyzetben hangzik el.

A mondat mögött azonban egy sokkal összetettebb kérdés húzódik: kinek mennyi ideje van, és mit tekintünk valódi munkának?

A sorozat kilenc, használt és megviselt babaruhára – bodykra – készült hímzésből áll. Az elhasznált ruhadarabok önmagukban is pontos lenyomatai annak az élethelyzetnek, amelyből a mű született. Egy kisgyerek mellett töltött mindennapok átformálják az idő mértékegységét.

Zsuzsanna először teljes egészében a bodykra hímezte a mondatot, majd a későbbi darabokon annak egyes szavait és szókapcsolatait választotta szét. Így ugyanazok a szavak új környezetbe kerülnek, és ezzel új jelentéseket kezdenek létrehozni. A hímzés lassú, aprólékos és időigényes gesztusa önmagában is ellentmondásba kerül a mondat könnyedségével: miközben valaki azt kérdezi, „dehát van időd hímezgetni”, maga a mű teszi láthatóvá, hogy ennek az időnek milyen ára és milyen helye van egy anya életében.

A sorozat egyszerre személyes és társadalmi természetű. Nemcsak az anyaságról, hanem a láthatatlan időről beszél.

Haniko – She left no mark – only notes

Haniko vizuális művész, aki papírkivágásokkal, akvarellekkel, kisplasztikákkal, installációkkal és multimédiás művekkel dolgozik. Ökotudatos művészeti gyakorlatában az ember és a természet, az anyagok, élőlények és ökoszisztémák közötti kapcsolatok újragondolása áll a középpontban, miközben a lassú, manuális alkotói folyamatot és a fenntartható anyaghasználatot is fontosnak tartja.

Vizuális világában gyakran jelennek meg női alakok, mitologikus archetípusok és növényi formák. Ezek a motívumok a kollektív emlékezetből kiszorult tudások, elfeledett női tapasztalatok és sérülékeny együttélési formák hordozóivá válnak. Az emlékezés, a figyelem és a lelassulás így nem pusztán témái, hanem magának az alkotói folyamatnak is fontos részei.

A She left no mark – only notes című pályamű két 20. századi magyar tudós nő, Sebestyén Olga hidrobiológus-limnológus és Kol Erzsébet algológus történetéből indul ki, akik nem a korabeli női szerepelvárásoknak megfelelő életpályát követtek. A természeti világ rejtett összefüggéseit tették láthatóvá egy olyan társadalmi és intézményi közegben, ahol a tudományos tekintély és az autonóm gondolkodói pozíció ritkán vált magától értetődő női lehetőséggé.

A mű kiindulópontját a Balaton ökoszisztémájával kapcsolatos kutatásai adják. Haniko az elmúlt években több munkájában is a tó ökológiai változásait, történeti rétegeit és az azokhoz kapcsolódó vizuális, társadalmi és tudományos emlékezetet vizsgálta. A tó így egyszerre válik természeti közeggé és archívummá: olyan hellyé, amely nemcsak változásokat őriz, hanem történeteket és tudásokat is.

Haniko pályaműve a női sorsok, tudásformák és alkotói jelenlétek törékeny láthatóságát vizsgálja: azt, hogyan maradhatnak jelentős életművek a történeti emlékezet peremén, és miként rajzolhatók újra azok a hiányos térképek, amelyekből női nevek, történetek és teljesítmények gyakran kimaradtak. Sebestyén Olga és Kol Erzsébet alakja ebben a közegben nem lezárt életrajzi példaként, hanem egy tágabb női emlékezettörténet hordozójaként jelenik meg.

Kézzel merített papír, struktúrájában manipulált fa, fermentációval előállított bakteriális cellulóz – az anyagválasztás sem csupán esztétikai kérdés. Minden anyag kulturális, ökológiai és emlékezeti rétegeket hordoz, amelyek láthatatlanul is jelen vannak a kész műben. A lebomlás, az időbeli átalakulás, a nedvességre adott reakció nem hibaforrás – hanem a jelentés része. Az alkotás folyamata inkább párbeszéd, mint irányítás.

Haniko munkái nem szolgáltatnak igazságot a szó jogi értelmében. Nem rehabilitálnak, nem rekonstruálnak, nem pótolnak. Helyette érzékelhetővé teszik a hiányt. Azok a nők, akiket eddig csak a lábjegyzetekből ismertünk, helyet kapnak a térképen – nem mint múzeumi tárgyak, hanem mint eleven, érzéki jelenlét. A „túl szép”, a halk, a nem-látható Haniko munkáiban nem gyengeség, hanem finom, mégis határozott vizuális stratégia.          

Kálóczy Eszter – Vetület 

Kálóczy Eszter 2024-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, 2023 óta pedig a Rechnitzer Galéria művészeként dolgozik. Festészetének fontos kiindulópontját az anya és gyermek kapcsolata jelenti: egyetemi évei alatt hosszú időn keresztül ennek művészettörténeti ábrázolásait és különböző típusait vizsgálta, szakdolgozatában pedig azt kutatta, hogyan hat ez a kapcsolat a személyiség fejlődésére, az identitás kialakulására, és milyen sokféle, akár egymásnak ellentmondó anyaképet hordozhatunk magunkban.

Festészete szorosan kapcsolódik saját élettapasztalataihoz, gyermekkori emlékeihez és a jelen dilemmáihoz. Képeit intuitív módon építi fel: emlékekből, hirtelen bevillanó képekből és élénk álmai motívumaiból indul ki. A részletgazdagon kidolgozott elemeket gyakran kevésbé meghatározott, elmosódó formákkal állítja párba, ezáltal sajátos feszültséget teremt a képfelületen. Célja egy időtlen, álomszerű képi világ megteremtése, amelyben a személyes emlékek és a belső világ képei egyszerre ismerősek és nehezen megfejthetők.

Munkáiban gyakran jelennek meg monumentális nőalakok is. Ezek számára a természet kiszámíthatatlan és kaotikus törvényeit, valamint azokat a láthatatlan erőket jelképezik, amelyek hatással vannak ránk, mégsem tudjuk teljes mértékben irányítani őket.

A Vetület I egy olyan festészeti sorozat része, amelyben az alkotó önmagukat figyelő, kuporgó emberalakokat jelenített meg. A sorozat középpontjában az önismeret és az identitás keresése áll, ennek egyik legegyszerűbb és egyben a művészettörténetből jól ismert szimbólumává pedig a tükörkép válik.
A tükör ebben a műben azonban nem egyszerűen a külső megjelenés visszatükrözésének eszköze. Sokkal inkább az önmagunkkal való szembenézés metaforája: annak a pillanatnak a megjelenítése, amikor megpróbáljuk megérteni, kik vagyunk, és honnan származnak azok a gondolatok, vágyak és motivációk, amelyek meghatározzák a döntéseinket.

A festmény egyik központi kérdése, hogy vajon a bennünket mozgató erők belülről vagy kívülről erednek. Sajátunknak érzett motivációink valóban belőlünk fakadnak, vagy részben a társadalom, a környezet és a ránk nehezedő elvárások alakítják őket? És ha ezek a hatások folyamatosan formálnak bennünket, akkor mennyiben vagyunk képesek újraértelmezni, megváltoztatni vagy akár magunk mögött hagyni azt, amit korábban önmagunkról gondoltunk?

A Vetület I ebből a szempontból nemcsak az önmagunkra nézés gesztusáról szól, hanem arról a nehéz és egyben felszabadító felismerésről is, hogy önmagunk megismerése talán éppen azért soha nem lehet teljesen lezárt folyamat, mert mi magunk is folyamatosan változunk.

Lábas Viki – Az én szívem játszik

Háromszoros Fonogram-díjas, Junior Artisjus-díjas és Petőfi Zenei Díjas énekesnő, a Margaret Island frontembere, akit azonban nem elsősorban a díjai, hanem természetessége, közvetlensége és kirobbanó színpadi energiája miatt zárt szívébe a közönség. A fonyódi születésű Lábas Viki etnológusként végzett a Szegedi Tudományegyetemen, zenei pályáját pedig a klasszikus zenével kezdte, majd a népzene és a gimnáziumi rockzenekarozás után 2013-ban találkozott a Margaret Island másik két alapító tagjával, Füstös Bálinttal és Törőcsik Kristóffal. A zenekar 2014-es debütálása óta hat nagylemezt adott ki, első albumuk, az Egyszer volt pedig aranylemez lett.

2025 végén Lábas Viki új fejezetet nyitott, és saját neve alatt elindította szólóprojektjét. Ennek első nagy állomása az Az én szívem játszik című összművészeti előadás volt, amely 2026. március 1-jén debütált a Müpa Fesztivál Színházában. A produkcióban a zene, a próza, a tánc és a látvány egy személyes történetté áll össze: Lábas Viki saját élményein, belső monológjain és dalain keresztül beszél az Y generáció szorongásairól, az elvágyódásról, a gyerekkorból hozott mintákról és a transzgenerációs traumákról.

Az én szívem játszik egy személyes, összművészeti előadás, amelyben Lábas Viki saját történetein, belső monológjain és dalain keresztül mesél a felnőtté válásról, az önmagunk kereséséről és arról, milyen nőként eligazodni a ránk nehezedő elvárások között. Az előadás a színpadi lét felszabadító örömét és az ezzel járó kimerültséget, szorongásokat és bizonytalanságokat egyszerre mutatja meg, miközben a gyermekkori emlékektől és transzgenerációs örökségektől a saját határok felismerésén át egészen az önmagunkhoz való visszatalálás kérdéséig vezet.

A szövegkönyv egyszerre belső monológ, koncert és önismereti utazás: a színpadon megszólaló nő keresi, hogyan lehet a zajból csendet, a fájdalomból dalt, az elveszettségből pedig hazatalálást teremteni. Az előadás központi kérdése végül talán éppen az, hogyan találhatunk vissza ahhoz a részünkhöz, amely valahol útközben elveszett – és hogyan tanulhatunk meg újra kapcsolódni önmagunkhoz.

A produkció alkotói:
Koreográfia: Tóth Laura, Baumgartner Krisztina
Zeneszerző: Toldi Miklós
Szövegírók: Lábas Viki, Bérczesi Róbert, Szepesi Mátyás
Látvány: Palkovits Edina
Dramaturg: Jakab Júlia

Sibitka Anna – Koktélcseresznye

Sibitka Anna festészetének középpontjában az identitás, a női szerepek és az önreprezentáció kérdései állnak. Személyes élményekből, emlékekből és belső állapotokból kiindulva épít fel egy sajátos, álomszerű képi világot, amelyben a női test egyszerre válik az önkifejezés, a sebezhetőség és a rá irányuló tekintet felületévé. Művészetére a design- és divatszakmában szerzett tapasztalatai is erősen hatnak: pasztellszínek, határozott kontúrok, geometrikus formák, valamint glitter, csillámpor és strasszkövek segítségével teremt olyan látványt, amely első pillantásra könnyed és játékos, mögötte azonban összetettebb kérdések húzódnak meg.

A Koktélcseresznye című, hét nagyméretű festményből álló sorozat ezt a vizsgálódást a női láthatóság és az önreprezentáció felé viszi tovább. A képek központi alakja egy nő, aki egyszerre akar jelen lenni és elrejtőzni: tudatában van a rá irányuló tekintetnek, miközben próbálja megtalálni saját helyét a művészeti és társadalmi térben.

A festményeken a meztelen női alakot fényvisszaverő mellény veszi körül. A biztonságot és láthatóságot szolgáló hétköznapi tárgy itt különös, ellentmondásos jelentést kap: miközben feltűnővé teszi viselőjét, valójában nem képes megvédeni őt. A mellény így egyszerre lesz a láthatóság, az önvédelem és a kiszolgáltatottság szimbóluma.

A figurákat lebegő, túlméretezett fánkok, jégkrémek és koktélcseresznyék veszik körül. A játékos, már-már gyermeki tárgyi világ és a felnőtt női test találkozása különös feszültséget teremt: ami első pillantásra vidámnak és dekoratívnak tűnik, lassan az önvizsgálat és a bizonytalanság terepévé válik. A Koktélcseresznye maga is ironikus jelkép: feltűnő, dekoratív, mesterséges, egy ital tetején elhelyezett apró dísz – akárcsak az a női jelenlét, amelyet a vizuális kultúra sokszor inkább látványként, mint önálló személyként kezel.

Sibitka Anna képei nem egy konkrét történetet mesélnek el. Inkább egy belső állapotot rögzítenek: milyen érzés nőként és alkotóként láthatóvá válni, miközben folyamatosan ott a kérdés, hogy a ránk irányuló figyelem valóban rólunk szól-e. A sorozat játékos, túlesztétizált felszíne mögött így az önazonosság, az önvédelem, a szégyen, a figyelem iránti vágy és a saját szerepünk meghatározásának kérdései jelennek meg.

Szabó Imola Julianna – Kivétel a nincs

Szabó Imola Julianna költészetében a személyes tapasztalatok és a nehezen kimondható élethelyzetek kapnak hangot. A Kivétel a nincs című kötetben az anyaság, a női identitás, a veszteség, a függőség és az emlékezet kérdéseit járja körül, miközben olyan családi és társadalmi tabukhoz nyúl, amelyekről gyakran inkább hallgatunk. Központi témája a női alkoholizmus és az alkoholista anya mellett felnövő gyermek tapasztalata, valamint az ebből fakadó parentifikáció – amikor a gyermek túl korán kényszerül felnőtt szerepekbe.

A kötet személyes indíttatású: az alkotó számára az anyaságról való gondolkodás saját életének fordulópontjaival is összekapcsolódott. Egy méheltávolító műtét után újra kellett értelmeznie a nőiségről, az anyaságról és a testről alkotott képét, miközben három gyermek édesanyjaként azt is felismerte, hogy nemcsak nekik, hanem saját magának is szüksége van az anyai gondoskodásra. A könyv így egyszerre szól a múlt feldolgozásáról, a veszteség megéléséről és arról a folyamatról, amelyben az ember újraértelmezi saját szerepeit és önmagához való viszonyát.

A Kivétel a nincs azonban nem csupán verseskötet: az alkotó maga tervezte és illusztrálta a teljes könyvet, így a szöveg és a kép szorosan összetartozó, egymásra ható rendszert alkot. A könyv vizuális világában a gyermekkor helyszíne, a lakótelep emlékképei keverednek a vízfesték, a ceruzarajz, a zsírkréta és a növénylenyomatok rétegeivel. Az így létrejövő képek egyszerre idézik fel a gyermekkori emlékezet töredezettségét és azt, ahogyan a múlt képei az idő múlásával egymásra rakódnak.

Az alkotó nem egyszerűen illusztrációkat készített a versek mellé, hanem önálló könyvtestet tervezett számukra – egy olyan tárgyat, amelyben a verseknek „élni és lélegezni” lehet. A tipográfia maga is a jelentés része: az igekötők alnyomatként módosítják a szótári alakok jelentését, az oldalszámok pedig úsznak és lebegnek a lapokon, ahogyan az emlékek is süllyednek és merülnek az időben. Minden apró formai döntés kapcsolatban áll a szöveggel, és visszahat annak értelmezésére.

A versekben az emberi lélek állatokkal, növényekkel és természeti képekkel fonódik össze. A hiány, az anyaság, a gyász és az újrateremtés motívumai egy olyan érzékeny világot rajzolnak ki, amelyben a nehezen kimondható tapasztalatok képekké és szavakká alakulnak.

A Kivétel a nincs ezért nemcsak olvasható, hanem nézhető és megtapasztalható mű is: a könyvtest önálló kiállítási tárgyként, az illusztrációk pedig giclée nyomatok formájában is bemutathatók, a versekkel együtt vagy azoktól függetlenül. A különböző médiumok egymást erősítve beszélnek emlékezetről, nőiségről, veszteségről és arról, hogyan lehet a kimondhatatlant mégis valamilyen formában láthatóvá tenni.

Táncos Anna – Róma romjain

Táncos Anna építészként végzett alkotó, akinek munkáit ma is meghatározza a térbeli gondolkodás, miközben a festészetben találta meg azt a szabadabb kifejezési formát, amelyen keresztül személyes élményeit és kérdéseit is megfogalmazhatja. Festményeinek fontos inspirációs forrása a mediterrán táj és kultúra: az ókori építészet, a romok és a mitológiai történetek nála nem távoli történelmi emlékekként, hanem a jelenben is tovább élő kulturális tapasztalatokként jelennek meg.

Képei a hétköznapi tapasztalat, a kulturális emlékezet és a spiritualitás rétegeit kapcsolják össze, a mediterrán motívumokat pedig személyes jelentésekkel töltik meg. Jelenleg két kisgyermek nevelése mellett alkot, számára pedig az alkotás a kapcsolódás egyik formája: az anyaság és a művészet közös pontját az élet továbbadásában, a folytonosságban és az építkezésben látja. 2025 januárja óta a Rechnitzer Galéria művésze.

A Róma romjain című festmény egy belső lelki tájat jelenít meg. A képen látható város és romok nem konkrét helyszínként jelennek meg, hanem emlékekből, érzésekből és képzeletből épülő térként. Építész végzettségű alkotóként munkáimban visszatérő téma az építészet kulturális és szimbolikus jelentése, valamint az a mód, ahogyan a városok és történeti terek emlékezetet és érzelmeket hordoznak.

A festményen megjelenő romok számomra az átalakulás jelképei. Nem a pusztulást idézik, hanem azt a folyamatot, amely során a múlt rétegei új jelentésekkel gazdagodva épülnek be a jelenbe. A rom így egyszerre hordozza a változás és a folytonosság tapasztalatát, az emlékezés és az újjáépítés lehetőségét.

A mű egy személyes, női tapasztalatokkal átszőtt képzeletbeli teret idéz meg, amelyben az épített formák az emlékezet, az identitás és az átalakulás metaforáivá válnak. Női alkotóként különösen foglalkoztat a folytonosság kérdése: az a mód, ahogyan a megőrzött emlékek, tapasztalatok és örökségek beépülnek életünkbe, és fokozatosan identitásunk részévé válnak.

A festmény a női identitás egyik lehetséges olvasatát kínálja: azt a belső építkezést, amelyben a múlt nyomai nem eltűnnek, hanem új formákban tovább élnek, alakítva önképünket és helyünket a világban.

Wirth Abigail – Call of the Void 

Wirth Abigail művészetének kiindulópontját a neurodivergens létezés mindennapi tapasztalatai, az önismeret és az identitás kérdései adják. Munkáiban azt vizsgálja, hogyan változnak és alakulnak belső állapotaink, és hogyan lehet megfogalmazni azokat az érzelmi folyamatokat, amelyek sokszor nehezen önthetők szavakba. Kerámiaalapú munkáiban személyes élmények találkoznak művészettörténeti utalásokkal: a középkori és reneszánsz ikonográfia, a szentek, mitikus lények és miniatúrák világa saját, kortárs mitológiává alakul át. Wirth 2024-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kerámia specializációján, korábban a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult festészetet, ugyanebben az évben pedig csatlakozott a Molnár Ani Galéria művészköréhez.

A munka egy monumentális kerámia-képekből álló sorozat darabja. A nagyméretű kerámia alapú műegyüttes, a lepke motívumán keresztül a belső, érzelmi változások folyamatait vizsgálja. A lepke – mint az átalakulás, a törékenység és a metamorfózis szimbóluma – egyszerre szolgál formai inspirációként és tartalmi hordozóként. A forma nem csak allegorikus értelemben érdekes, hanem mint szerkesztési és kompozíciós keret, amelyen belül különböző felületi megoldásokat, színkapcsolatokat és narratív viszonyokat vizsgál az alkotó. 

A lepke szárnyain apró, domborműves arcok jelennek meg, a nyugodt kifejezésektől egészen a dühös arckifejezésekig, miközben a központi jelenetek középkori miniatúrákat, vízköpőket és misztikus lényeket idéznek.

A művek tulajdonképpen érzelmi állapotok térképei. A színek, reliefek és felületek fokozatos változása olyan belső folyamatokat követ, mint a türelem elvesztése, a növekvő feszültség vagy éppen egy érzelem átalakulása. A mozaikszerű szerkesztés és a festői felületkezelés egyszerre teremtenek történeti és kortárs hatást, miközben minden egyes részlet egy nagyobb belső történet részeként működik.

A lepke így nem egyszerűen egy látványos forma vagy dekoratív motívum: az érzelmi változás metaforája. Wirth Abigail munkái azt a kérdést járják körül, hogyan tudunk együtt élni a bennünk zajló folyamatokkal, és miként válhat a változás – még a nehéz, feszültséggel teli változás is – az önismeret és az önazonosság részévé.