Bárkivel megtörténhet a csoda – Ismerd meg az Üdvhadsereg hazai tevékenységét!

Létezik egy közösség, ahol férfiak és nők valósággal Isten katonáiként szolgálnak. Jelvényt tűznek az ingükre, hogy jobbá tegyék a világot vagy legalább reményt adjanak. Ők az Üdvhadsereg munkatársai.

Az Üdvhadsereg munkatársainak küldetése, hogy ott segítsenek, ahol már minden remény elveszett. Akkor, amikor már semmiben sem lehet bízni, azoknak, akiknek már senki sem nyújt kezet. Bántalmazott nőket és gyerekeket, hajléktalanokat, prostituáltakat vesznek szárnyaik alá. Nehéz lenne irigyelni a munkájukat, de mindannyian felnézünk rájuk, hiszen olyan tettekre képesek, amilyenekre csak kevesen.

Nehéz eldönteni, hogy fizikailag vagy lelkileg nehezebb-e a feladat, amit nap mint nap végeznek, immár századik éve. A 2024-ben centenáriumi évét ünneplő magyarországi Üdvhadsereg jelenleg 134 országban működtet különböző segítő intézményeket, köztük hat gyülekezetet és öt intézményt hazánkban. Az egyház tagjai formaruhát viselő szociális segítők, fegyverük a hit és a remény. Olyan ez, akár egy külön világ, amely azért jött létre, hogy fényt gyújtson a sötétségben. A Dobozi utcai telephely felé engem is elfog a félelem. Hol járok? Az intézmény előtt hajléktalan férfiak szólalkoznak össze, egy szociális munkás megy oda hozzájuk, hogy behívja őket a melegedőbe. A vita elcsendesedik, és egy csapásra remény gyullad a tekintetekben. Itt valóban segítenek!

„Nem vágytam vezetésre”

Az Üdvhadsereg egyik átmeneti szállójának intézményvezetője, Kun Hajnalka közel harminc éve csatlakozott a szervezethez. Pályakezdőként azért jött ide, hogy a bántalmazott anyák és gyermekek otthonában szerezzen gyakorlatot a szociális munka területén. Tapasztalatlan fiatal lányként került egy lelkileg megterhelő, nehéz terepre, ahol tragikus sorsú nőkkel és gyerekekkel foglalkozott. „Kezdetben az volt a feladatom, hogy meghallgassam az anyák történetét, és segítsek a gyerekeknek a tanulásban” – kezdi a beszélgetést Hajnalka. Látszólag valóban nem kapott nehéz munkát, mégis az egész életét megváltoztatta. Itt ugyanis nem habkönnyű, lányregénybe illő történeteket kellett végighallgatnia, hanem elképzelhetetlen szörnyűségek sorozatát, amiket a bántalmazott nők átéltek. Ahelyett, hogy sarkon fordult volna, ő inkább ottmaradt, és folytatta a munkát.

„Szinte együtt éltem az anyákkal és gyermekeikkel, éjszaka és hétvégeken is velük voltam a három műszakos beosztás szerint. Közben családot alapítottam, gyermekeim születtek, de úgy éreztem, hogy új helyen van rám szükség, így átkértem magam egy speciálisabb területre, a férfi-hajléktalanszállóra.”

Az Üdvhadsereg hazai intézményei között a legnagyobb, száz főt befogadó hajléktalanszállóra nemcsak fedél nélkül élő férfiak érkeznek, hanem sok más nélkülöző is, ugyanis itt üzemel Budapest egyik kiemelt népkonyhája. Hajnalka magabiztosan ment a legszegényebb emberek közé, hogy ételt, ruhát, ágyat és reményt adjon, hamarosan pedig felkérték az átmeneti szálló és népkonyha vezetésére. Ennek több mint tíz éve. „Fel sem merült bennem, hogy intézményvezető legyek, egyedül felebaráti szeretetből mondtam igent a felkérésre, és reménykedtem, hátha jön egy férfi vezető, aki átveszi a helyemet” – mondja az intézményvezető, aztán hozzáteszi, felismerte, hogy a segítségnyújtás során nem lényeges, hogy a segítő fél, illetve a segítségre szoruló nő vagy férfi. Hajnalka végül elnyerte a legkülönbözőbb múlttal érkező, bizalmatlan, nélkülöző férfiak tiszteletét. Hogyan csinálta? Előbb ő mutatott tiszteletet az irányukba olyan apró gesztusokkal, minthogy előre köszönt nekik, és barátságos volt velük.

Sok történet, kevés sikersztori

„A szálló az Új Reménység Háza nevet kapta, hiszen azzal, hogy egy férfi beköltözik ide, egyszerű, de biztonságos körülmények közé kerül. Ha nincs ruhája, tisztálkodási eszközei, ellátjuk velük. Lehetősége van naponta meleg ételt és friss pékárut fogyasztani. A stabilitáshoz viszont szükség van munkahelyre, és ameddig állást keresnek, mi segítjük őket az adósságok rendezésében, a megszakadt családi kapcsolatok újrakezdésében, valamint az egészségük megőrzésében” – magyarázza Hajnalka, de megjegyzi, hogy sajnos így is kevés sikertörténetről tud beszámolni. Mint mondja, akik a segítőszakmát választják, ritkán találkoznak látványos sikersztorikkal, ugyanakkor ha látják, hogy egy bántalmazott nő képes talpra állni, új életet kezdeni, vagy egy hajléktalan férfi újra integrálódik a társadalomba, akkor az elvetett mag meghozta termését, és csak idő kérdése, mikor kezd csírázni egy újabb reményteli történet. „A segítségnyújtás mindig az alapvető szükségletek kielégítésével kezdődik, mint a meleg étel biztosítása vagy a tisztálkodási lehetőség. Itt érdemes kezdeni, aztán haladni lépésről lépésre.”

A cikk folytatását az ELLE Festive különszámban olvashatod.