Trokán Nóra: Menekülés a civilizációból

Az ember nem tagadhatja meg a természetes közegét – állítja Trokán Nóra

Már gyerekként is minden szabadidőmet a zöldben akartam tölteni. A testvéremmel egy budapesti lakótelep kertvárosi részén nőttünk fel, ahol a házunkkal szemben lévő, vadul burjánzó üres telek felfedezése volt a kedvenc szórakozásunk. Vagy ha éppen nem a „bozótban”, akkor egymás kertjében lógtunk, és akár órákat üldögéltünk a cseresznyefákon. Aztán amikor a szüleim válása után anyukám új életet kezdett egy tahitótfalui tanyán, ezek az élmények megsokszorozódtak. Az ott töltött hétvégéken és nyarakon megismerhettük az igazi nomád életmódot: megtanultunk állatokat tartani, lovagoltunk, tejet fejtünk, és egyszer egy kecske ellését is levezettem. A legtaszítóbb munkáktól sem riadtunk vissza: volt, hogy egy hatalmas esőzés után mezítláb mertük

az istállóban a térdig álló trágyalét. És mégis, az egész elképesztően idilli volt. Emlékszem például, egy alkalommal a Dunában fürödtünk, amikor hirtelen elszabadultak a lovak, mi pedig fürdőruhában rohantunk utánuk és pattantunk fel a hátukra. Vagy amikor éjjel a tűz mellett figyeltük, amint levágtatnak a folyópartra.

Mivel megbolondulok, ha egy napnál többet kell töltenem a városban, muszáj szinte mindennap beiktatnom azt a másfél órát, amikor a kutyámmal kettesben kijövünk ide Sóskútra: ilyenkor lenémítom a telefonomat, kilovagolok Táncossal, vagy csak kifekszem a dombra, és próbálom újra felölteni magam. Szerintem az ember nem tagadhatja meg a természetes közegét – miközben van olyan barátom, aki bestresszel, ha öt kilométeren belül nem talál civilizációt. Pedig ha valaki egyszer ráérez a természettel való igazi kapcsolatra, azt nehéz elfelejteni. A Szentendrei-szigeten rendszeresen tartottunk gyerekeknek nomád táborokat, akik már az első napon lerakták a videojátékaikat, és egy hétig eszükbe sem jutott elővenni őket, inkább segítettek ők is merni a sáros trágyalét. Biztos vagyok benne, hogy nekik is máig meghatározóak ezek az élmények.

Csodálatos. Három éve tanulom vele a közös kommunikációt és a szabad­idomítást, ami tulajdonképpen a suttogó módszer. A lovak a vészhelyzetekre különösen érzékeny zsákmányállatokként ugyanis jól kiszámítható testbeszédet használnak, hogy kimutassák a félelmüket, a dühüket vagy a bizalmukat, és ha ezt megismerjük, akkor ugyanolyan együttműködés alakítható ki velük, mintha mi lennénk a ménes vezetője. De ezt csakis hihetetlen magabiztossággal lehet náluk elérni. Ha nem vagy elég határozott, esetleg agresszívan közeledsz a ló felé, azt azonnal megérzi, és nem csatlakozik hozzád. És az a fantasztikus, hogy ezt nem lehet elkamuzni. A lovak türelemre, magabiztosságra és érzékenységre tanítanak, és arra, hogy erőszakkal semmit nem lehet elérni.

(...)

Patakfalvi Dóra

Az interjút teljes terjedelmében az ELLE Planet különkiadványban olvashatjátok