Sodró Eliza: Szertelen kis érzéseim

ELLE: Gyakran elmeséled, hogy a neved a My Fair Lady Eliza Doolittle-je után kaptad. következett ebből bármi az életedben?

Sodró Eliza: Nem emiatt lettem színésznő, ha erre gondolsz, de erősen él bennem a címbeli Eliza. Talán az a mozzanat jut eszembe gyakran, amikor kimondják róla, hogy ő egy magyar hercegnő. Egyszerűen csak amiatt, ahogy viselkedik. Ő mégsem azonosul ezzel a címkével, nem kezd el „hercegnősködni”. Mondhatnak róla, amit akarnak, ő legbelül egy tiszta szívű virágáruslány marad. Csak csendben mosolyog, mint egy igazi hercegnő. Én is sokféle társaságban megfordultam, mondtak már ennek-annak, és ha úgy hozta kedvem, úgy is viselkedtem, mint aminek mondtak. De valahol még mindig ott ülök az almás kalodákban a testvéreimmel, és azon tanakodunk, hogyan fosszuk ki a zöldségesboltot.

A színészi indíttatás minek a hatására jött?

Nem az első színpadra lépésemkor, az biztos, mert kiscsoportos óvodásként egy ünnepségen annyira megijedtem a nézőktől, hogy csak álltam és sírtam. Ez a kislány néha még most is retteg bennem, mielőtt ki kell mennem a színpadra. De már meg tudom győzni, hogy ne féljen, hiszen nagyon szeret játszani, és mindegy, hogy azt nézik-e, vagy sem. A játék köré rendeződött az egész gyerekkorom. A két öcsémmel gyakran hetekig tartó folytatásos kalandokat szerveztünk, voltunk tolvajok és Pokemon-mesterek, de külön játékunk volt hosszabb autóutakra, fürdéshez, Sodi nagyihoz. Aztán valahogy felfedeztem, hogy ezt intézményes keretek között is lehet folytatni, és akkor egyik dolog követte a másikat. Versmondó versenyek, színjátszó kör, dráma tagozatos gimnázium, és a jelentkezés a Színművészetire – ahová viszont nem vettek fel. Akkor mentem ki egy évre Berlinbe.

Menekültél?

Ellenkezőleg, szerelmes lettem egy fiúba, aki kint élt. Amikor szerelmes vagyok, szinte bármit képes vagyok feladni – azért a fiúért pedig feladtam volna akkor, hogy színésznő legyek. Bár Berlinben is jelentkeztem a színiakadémiára, de inkább csak buliból, és talán emiatt az első rostán túl is jutottam. Izgalmas év volt: esténként bébiszitterkedtem német családoknál, reggel meg szórólapoztam az utcán, és mit szerénykedjek, marha nagy sikerem volt.

Bedobtad a színészi kvalitásokat?

Inkább csak kedvesen zaklattam a járókelőket, akik így néha meghívtak kávézni meg vettek nekem virágot. Aztán szimpatikus lettem egy török únak, aki beajánlott a haverjai kocsmájába pultosnak. Szőke, kék szemű lányként imádtak a törökök, minden este telefonszámokkal a tárcámban, házassági ajánlatokkal a zsebemben indultam haza, de semmi veszélyérzetem nem volt. Egy alkalommal viszont verekedés tört ki miattam, mire kijött a rendőrség, nekem nem volt munkavállalásim, közben eltűnt pénz a kasszából – olyan volt az egész, mint egy Guy Ritchie- film prológusa. Ezt a napot egyetlen hosszú mondatként írtam meg a naplómban.

Milyen naplót vezetsz? A nyilvánosságnak szánod, vagy szigorúan privát?

Tizenhárom éves korom óta írok naplót, épp a nyáron olvastam újra a régi füzeteket. Hát, sokat nevettem. Eleinte teli volt kamuval minden bejegyzés, hogy az utókornak szebb képet fessek magamról. Aztán a kamaszkorom annyira nyersen szókimondó, hogy itt-ott belepirultam. Berlin után jött egy nyugodtabb időszak nagy gondolatokkal. Most arra használom az írást, hogy a szertelen kis érzéseimet képekbe fogalmazzam. Mesévé alakítsam az örömöm, a szégyenem, a keserűségem, a dühöm.

A dühöt mostanában éppen kijátszod magadból, elég sikeresen: a színikritikusok idén neked ítélték a legjobb pályakezdőnek járó díjat, elsősorban a III. Richárd nagyon dühös Lady Annája miatt. Andrei Serban rendező miért látta meg benned ezt a karaktert?

Fogalmam sincs. Én titokban hittem benne, hogy valahol ott szunnyad bennem ez az erő... Ő pedig valamiért bízott bennem. Aztán az ő bizalma meg az én hitem összeadódott, és kikelt bennem ez a Nőstény. Aki nem hagyja, hogy eltapossák.

És a köpés mennyire ment könnyen? a Richárdot alakító Alföldi Róbert méreteset kap tőled az előadás egy pontján. vannak egyáltalán színpadi gátlásaid?

Eleinte betegen próbáltam a jelenetet, és mivel nem akartam épp a főszereplőt megfertőzni, mindig a mellkasára céloztam. Egy idő után viszont szólt Andrei, hogy menjen most már az arcára. „Robi, ne haragudj!”, durr. Hát, nagyon büszke voltam magamra, hogy elsőre sikerült. Végül is olyan ez, mint a pofon: ott is inkább a kollégádat félted. Vagy az intim érintések. „Ne haragudj, most pedig megfogom a melled.” Nekem egy próbafolyamat közben általában kikapcsol a jelzőrendszerem: az agyamra rászáll a munkaköd, és nem igazán foglalkozom a szeméremmel és társaival. Olyankor a szerep mindennél fontosabb. Amit a magánéletben kikérek magamnak, az a színpadon munkaügy. Azt persze észreveszem, ha valaki „potyázik”. Az utóbbi időben szóvá is teszem. Talán ez már nálam is a Metoo hatása.

(...)